Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám - Dr. Bóth János: Biharizmus • reflexió | Visszhang • Bihari István: Demagokrácia (ÉS 1989. június 23.) • Dr. Bóth János tanácselnök (2. oldal) - Budai János: A Dimitrov téri fiúk • reflexió | Visszhang • Sas Roland: Dimitrov téri fiúk (ÉS 1989. március 12.) (2. oldal) - Szőke György: Hitelrontás • reflexió | Visszhang • Szolzsenyicin: Gulag-szigetcsoport. Új Idő Kft (2. oldal) - Csernyák László: Esélyegyenlőség? • reflexió | Visszhang • Nagy Péter (ÉS 1989. június 2.) (2. oldal) - Gergely Nóra: rajza • kép • Csernyák László, egyetemi tanár, tanszékvezető (2. oldal)
Biharizmus Új idők, úti fogalmak. Bihari István Demagokrácia című cikkében (És, 1989. június 23.) megszüli a biharizmust, a hatalommal összefonódó nagyvállalati, ipari lobby demagógiáját. A névadó próféta megadja a cikkében a receptet. Sajnáltasd és dicsérd magad. Tényekről csak anynyit, ami rád nézve kedvező. Az ellenfél érveit kicsinyítsd le, a magadét az egekbe emeld. Alapvetően általánoss'is, a tárgyilagosság kerülendő. Aggódj a társadalomért, cserébe ő is aggódik érted. Ha van „egy kis problémád” — mondjuk a lakosság biztonságának és egészségének felelőtlen veszélyeztetése — hivatkozz az eddig minden alól felmentő népgazdasági érdekre. A más portáját figyeld, csak lesz ott is szemét, saját söprésedet így megtakaríthatod. Ha van ellenvélemény, ne adj’ isten vidéken, az csak „krahácsi” és provinciális lehet. Te vagy a nemzet megmentője, a rend bajnoka, a múlt, a jelen és a jövő letéteményese. Légy egyetemes, fennkölt, a valóság elhanyagolható tényező, sőt zavaró is. Kossuthhoz, Széchenyihez, Deákhoz, a történelem nagyjaihoz mérd magad. Te vagy a mérték az értékhez. Ezek után merjen a nép egyszerű fia, lánya kritizálni egy nagyvállalatot, vagy ennek félistenét. Most néhány szót a gyógyszeripar Zeuszának villámait kiváltó szerény tényekről. A népgazdaságot mindig alázatosan és szent elkötelezettséggel szolgáló CHINOIN nemes tevékenysége révén oly mértékben elszennyezte a váci telepen 1981-re a talajt és a rétegvizeket, hogy több tízezer köbméter földet kellett elszállítani, és a város déli vízbázisát — 25 e. köbméter/nap — ki kellett kapcsolni az ivóvízhálózatból. Azóta „javult” a helyzet. A víz- és talajszennyezés tovább tart, sőt a levegőt sem kímélik. A város türelme akkor fogyott el, amikor figyelmeztetés nélkül — titokban — mérges gázokat is kezdtek tárolni úgy mellékesen, a lakosság minimális biztonságát semmibe véve. Arról nem is beszélve, hogy az ezen felül tárolt mérgeket minek jelentsék be, holmi SZEM-rendelkezés alapján. Ők a törvények fölött állnak, hogy katasztrófa esetén a lakosság nem tud védekezni, elhanyagolható kérdés. Ekkora arrogancia láttán és hallatán felserken a kegyes nép (600-an voltak, 100 felnőtt, a többi kömében középiskolás) és mit ád Isten, még kemény jelzővel is illetik az ártatlan nagyvállalatot. Ez skandalum, ez anarchia, ez cikket kíván! 1989-et írunk. A történelem furcsa kereke nem a cikk által jelzett irányban forog, hanem előre. Vác nem „Krahács” és a népet komolyan kell venni. A településnek van önérzete, tartása, tudatos érdekfelismerése és képviselete. Bízom benne, hogy a jövőben a civil társadalom lobbyja is képes lesz győzni. Akár tetszik, akár nem. Dr. Bóth János tanácselnök Gyermekotthon szabadidős tevékenységének szervezéséhez és lebonyolításához gyakorlott népművelőt keres Részletes önéletrajzot és a szakmai elképzeléseket tartalmazó írásos pályázatot az alábbi címre kérjük elküldeni: Gyermekotthon, Budapest II. ker. Cseppkő u. 74. 1025. [ÉLET ÉS|( VISSZHANG A Dimitrov téri fiúk Az Élet és Irodalom hasábjain — május 12-i glosszája után egy hozzászólásra reagálva — Sas Roland május 26-án ismételten kifejti abbéli véleményét, hogy az ország minden bajáért — nyomasztó adósságteher, rossz adórendszer, a társadalom tömeges elszegényedése — a közgazdászok, az úgynevezett Dimitrov téri fiúk a felelősök. Azok, akik kísérleti nyulaknak tekintik és megnyomorítják az ország népét, miközben chicagói liberális-monetarista gazdasági elméleteket alkalmaznak doktrinér módon — legalábbis Sas Roland szerint. Sas Roland állításainak igazolásául a tényekre hivatkozik. Vettem a fáradságot, hogy utána nézzek a tényeknek, s a következőket melegen ajánlom S. R. figyelmébe is. Első írásában azt állítja S. R., hogy Chilében a chicagói közgazdasági iskola eszméinek alkalmazása miatt „ ... óriási infláció támadt, majd gazdasági visszaesés alakult ki. Tíz év alatt az ország adóssága négyszeresére növekedett és .. . Chile gazdaságát a mai napig nem sikerült stabilizálni. Valami hasonló zajlott, illetve zajlik hazánkban is.” Ezzel szemben a valóság egy kicsit más. Bármilyen fájó, de tény, Allende elnök gazdaságpolitikája sem volt mentes néhány olyan baklövéstől, melyeket a ma válságban lévő szocialista országok is elkövettek. Pinochet hatalomátvétele — és az ezzel együtt járó zűrzavar — pedig időben egybeesett az első világpiaci árrobbanással, és az ebből adódó válsággal, így némileg érthető, hogy Chilében 75-ben még 375 százalékos volt az infláció. Az azonban tény, hogy három évvel később már csak 40, a 80-as évek közepén-végén pedig már alig 10 százalékos az infláció, s a második olajárrobbanást már mindössze 27 százalékos árnövekedéssel védték ki 83-ban. Ami a gazdasági növekedést illeti, az említett két árrobbanás hatását elvivő 1-1 év kivételével Chilében folyamatos a GDP növekedése, a 80-as évek közepén évi átlag 5 százalék. Eközben az évi export megnégyszereződött, s az ország gazdasága stabilizálódott a viszonylag magas adósságállomány ellenére is. Chiléről még tudni való, hogy az ottani diktatúra tipikusan bürokratikus autoritariánista rendszer, mely az exportorientált gazdasági fejlődés útjára ily módon kíván rátérni, s hogy az alkalmazott eszt köztárban a chicagói liberalizmus elemei megjelennek-e, az a véletlentől, az uralkodó elit ízlésétől függ. Akadnak persze még más diktatúrák is a világban, amelyek — természetesen felgyülemlő, s robbanással fenyegető társadalmi feszültségek árán — gazdasági növekedést tudnak felmutatni. Ez akkor is tény, ha utálunk mindenfajta diktátort és diktatúrát. Remélhető, hogy többségében mi magyarok sem ezen az úton akarunk kilábalni a válságból, már csak azért is, mert az említett diktatúrák csak szabályt erősítő kivételek. Most pedig nézzük a tényeket magyar vonatkozásban. A hitelfelvételek és a gazdasági irányvonal kérdése mindig is az MSZMP legfelsőbb vezetési szintjein, a KB apparátusaiban dőlt el. Ott, ahol a nagyvállalati felső vezetés is igencsak képviseltette magát. A hitelek — mint utóbb kiderült: pazarló — felhasználásáról is jobbára ezekben a társaságokban döntöttek. Az Ifjúsági Szemlében ’87-ben publikált kutatási adatokból viszont megtudhatjuk, hogy a 35 éven aluli vezetőkre is igaz a sajnálatos tény: kétharmaduknak nincs meg a pozíciójuk betöltéséhez előírt szakképzettsége, végzettsége. Tehát ezek a „hozzáértő, megbízható” vezetők még véletlenül sem látták belülről a közgazdaságtudományi, vagy más egyetemet. Ehhez még tegyük hozzá: az apparátusokban, vezetői állásokban jócskán vannak olyanok, akik utólag szerezték be diplomájukat esti vagy levelező tagozaton, ahová természetesen komoly ajánlók révén jutottak be, így diplomájuk szakmai értéke is jócskán megkérdőjelezhető, még ha ezek az emberek használják is a közgazdász, mérnök, újságíró stb. címeket. Fentiekből nyilvánvaló: az ország eladósodásában enyhén szólva nem tehetők felelőssé a valódi közgazdászok, sem a chicagói közgazdasági iskola eszméi, már csak azért sem, mert a hitelek többségét még akkor' Vetjük' fel, amikor Szó sem volt itt reformról, liberalizmusról. Az adósságállomány megduplázódását pedig köszönhetjük az MSZMP XIII. kongresszusán elfogadott dinamizálási kísérletnek, holott ennek veszélyeire a közgazdászok már akkor felhívták a figyelmet. (Meg is kapták érte a magukét.) Sas Roland további állításainak cáfolatával — kímélendő az ÉS irodalomorientált olvasótáborát — nem foglalkozom, noha mindről kimutatható a tárgyi ismeretek enyhén szólva hiányos volta. Ebből is látszik, a kontraszelekció nemcsak a pártvezetést és a közgazdászokat sújtja, de időnként az ÉS hasábjain is teret kap. Ami azonban a Sas Roland-féle írásokat igazán veszélyessé teszi, az a logikájuk. Aszerint ugyanis lehetne írni cikkeket, amelyek az egészségügy bajaiért az orvosokat, az oktatásügyeiért a pedagógusokat, a környezet romlásáért a környezetvédőket okolják. A recept: mindig legyen kéznél valaki, akibe bele lehet rúgni. Túl egyszerű ez így, fiúk! Budai János igyekezvén, hogy legalábbis megközelítse a magyar fordítás az eredetit. A magyar olvasó érdekében. De a művei idegen nyelvű megszólaltatása tisztaságán igencsak őrködő Szolzsenyicin érdekében is. Kinyitom a könyvet. A fordító neve alatt nem kis meglepetéssel fedezem fel a magamét, mint aki a könyvet lektorálta. A kiadó nevét a könyv elején hiába keresem, meglelem a könyv végén, hogy az ÚJ IDŐ kft. „gondozásában” jelent meg. Innen az is megtudható, hogy egy előző, valahol Nyugaton megjelent kiadás fotómásolatáról készült a könyv. Mi is történhetett? Az Új Idő Kft.-vel sohasem kerültem kapcsolatba, nem is vágyom rá. Való igaz viszont, hogy a Bibliotéka könyvkiadó számára ún. előzetes lektori véleményt írtam az orosz eredeti könyvről, melynek végén külön hangsúlyoztam, hogy „a magyar nyelvű megszólalás nem kis felelősséget ró — nyelvi szempontból is — a fordítóra, illetve a kiadóra”. Abban a hiszemben, hogy ezek után méltó fordítónak adják ki a könyvet. Mit sem sejtve arról, hogy egy már kész (és rossz) fordítást óhajtanak igénytelenül lekoppintani. Nevem feltüntetése — melyre egyébként a kiadó nem kért és nem is kapott engedélyt — megtévesztő: azt a látszatot keltheti, mintha Szente Imre fordítását lektoráltam volna. Holott még csak nem is láttam. Hitelrontás ez a javából: nemcsak a Szolzsenyicinét, de a vele foglalkozó irodalomtörténészét is rongálja. A méltatlan kiadványtól nyomatékosan elhatárolom magam. A kiadók — a Bibliotéka és az Új Idő — eljárását károsnak és etikátlannak tartom. Szolzsenyicin magyar olvasóinak pedig azt tanácsolom, hogy inkább várjanak addig, amíg a GULAG SZIGETVILÁG (említett tanulmányomban utalok arra, hogy ez a mű valós magyar címe) méltó magyar kiadása megjelenik. „A könyvszakma anarchiája felé” vezető útról ír az Élet és Irodalom június 30-ai számában egykori tanítványom, Szvák Gyula. Quod erat demonstrandum. .. Szőke György Gergely Nóra rajza Hitelrontás Elsősorban a Nobel-díjas Szolzsenyicin (hazánkban eddig is érdemtelenül eléggé megtépázott) hitelét rontja az a fordítási hibáktól hemzsegő kiadvány, mellyel a gyanúsan barka könyvstandon találkoztam. A Gulag-szigetcsoport címmel megjelent könyvéről van szó. Régóta foglalkozom Szolzsenyicinnel, róla szóló írásom most, a 2000 című folyóirat júniusi számában jelent meg. A pokol tornácán című korszakos regényének — mely gyötrelmes századunk kiemelkedő alkotása — magyar fordítását ezekben a hetekben vetem egybe az orosz eredetivel. Azon Esélyegyenlőség? Nagy Péter az Élet és Irodalom június 2-i számában írja az érettségiről: „nem hiszem, hogy az a rendszer célravezető, amelyben a diákot eddig tanító tanár a gyerek érettségi vizsgáztatója is.” A jelenlegi érettségi-felvételi rendszerben sajnos ennél súlyosabb ellentmondás is van. A felsőoktatási intézmények rengeteg energiát fordítanak arra, hogy a jelöltek által megírt közös felvételi dolgozatokat titkosítsák, a javító tanárok nem tudhatják, hogy kié a dolgozat, nem vihetik haza, és még számos előírást kell betartani. Kivéve, ha a jelölt szakközépiskolából „szakirányban” tanul tovább. Ekkor a második felvételi tárgyát a saját iskolájában írja, a saját tanára javítja (természetesen a dolgozaton szerepel a jelölt neve), így érkezik a dolgozat a felsőoktatási intézményhez. Ha legalább 12 jelölt összejön egy iskolán belül, akkor az érettségi a felvételi vizsgával közös és a kérdező tanár a gyerek középiskolai tanára. Az így kialakult pontszámmal kell versenyeznie a gimnáziumban végzett, és a felsőoktatási intézményben (nagy titkolódzások között) ismeretlen bizottság előtt felvételiző jelöltnek. Nesze neked esélyegyenlőség! Azt nem is kell talán leírnom, hogy ezt hányszor kifogásoltuk az illetékeseknél. Ahhoz meg igazán naiv állampolgárnak kell lenni, hogy valaki egyáltalán válaszra gondoljon. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a szakközépiskolában folyó oktatási munka színvonala ezt a társadalmi igazságtalanságot nem indokolja. Csernyák László egyetemi tanár, tanszékvezető Szerkesztői üzenetek SCHMITT-FERENCZY ANNA, CHATEAUNEUF SUR LOIRE. ,,Köszöntöm önöket annak tízéves évfordulóját alkalmából, hogy rendszeres, lelkes olvasójuk és levelezőjük vagyok. Azért sem neheztelek igazán, hogy soha, egyetlen levelemre sem reagáltak. Ugyanis szorgosan megírtam őket, csak éppen nem adtam fel egyiket sem. Szomorúan látom, hogy a nehéz és bonyolult otthoni helyzetben még a Páratlan oldal is elkomorul, lekopott róla a mosoly, keserűs az irónia. Ezért most mégis rászánom magam, és elküldöm két kis fel nem adott levelem, hátha derülnek rajtuk egy kicsit.” Kedves levelét, illetve leveleit köszönjük. Ami a Páratlan oldallal kapcsolatos megjegyzését illeti: mi is szeretnénk vidámabb rovatot szerkeszteni, de ez nemcsak rajtunk múlik. DR. SZŐNYEI TIBOR, BUDAPEST- Levélírónk felfigyelt a televízió egyik adására, melyben a Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium egyik tanulója kijelentette, hogy szeretnék, ha iskolájuk ezentúl Trefort Ágoston nevét viselné. Olvasónk többek között így ír: „Trefort Ágoston liberális politikus, 1848- ban az első felelős minisztérium államtitkára. 1872-től haláláig vallás- és közoktatásügyi miniszter. Közgazdászként , Smith, Say és List műveinek elemzésével is foglalkozott. 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották. Szektás túlbuzgóság volt annak idején a középiskola nevének megváltoztatása. De már megtörtént. Mi szükség van arra, hogy az egyik hibát másikkal tetézzék?” Az említett eset nem egyedi. Manapság utcák, intézmények nevével kapcsolatban lépten-nyomon felmerül hasonló kérdés. Annyit talán megjegyezhetünk: a jövőben talán nem a neveket kellene változtatni, hanem sokkal inkább névadási szokásainkat lehetne függetleníteni a napi politikától. PÁSZTOR EMIL, EGER. „Egerben igen jól működő könyvtár a Szakszervezetek Heves Megyei Tanácsának Hírlapolvasója, ahol mintegy háromszáz hazai és külföldi újság, hetilap és képes folyóirat várja az érdeklődőket. Szívesen járok ide, mert itt nemcsak a legfrissebb újságokhoz, hanem az előző hónapok, folyóirataihoz is könnyen hozzá■ jut az olvasó, *és hetemben kedvére olvasgathat*. Eddig senkitől sem kértek belépődíjat ,vagy olvasás^, dijaU^Már^jús V.évén azonban az ajtón ez a felhívás jelent meg: »Kedves, látogatónk! A folyamatosan emelkedő újságárak miatt április lejétől havonta 20 forint látogatási díjat szedünk.« A könyvtár vezetői nyilván azért kényszerülnek rá, hogy olvasási díjat szedjenek, mivel a Szakszervezetek Heves Megyei Tanácsától nem kapják meg a szükséges anyagi támogatást. "A szakszervezeti tanács arra hivatkozhat, hogy emelkedtek az újságok árai, de ezzel szemben az olvasók is hivatkozhatnak arra, hogy az idén jóval magasabb szakszervezeti tagsági díjat fizetünk, mint korábban. Az itteni olvasók többsége szakszervezeti tag, ezért méltánytalannak tartotom, hogy a szakszervezeti tagok a szakszervezeti könyvtár használatáért még külön havi 20 forintot, évi 240 forintot fizessenek. Én befizettem a havi díjat, mert szeretek itt olvasni, de arra gondolok, hogy vannak kis jövedelmű dolgozók és nyugdíjasok, akik talán a többletkiadás nem vállalhatása miatt maradnak most ki az olvasók közül. Vajon csakugyan nincsen pénzük a szakszervezeteknek könyvtáraik megfelelő szintű ellátására? És vajon a nem szakszervezeti könyvtárak is be fogják vezetni az olvasási adót?" Mindannyian nagyon jól tudjuk, mily nehéz anyagi helyzetben vannak könyvtáraink, ez a különdíj bevezetése mégis példátlannak tűnik. Reméljük, nem válik általánossá. EGY KÖNYVESBOLTI ELADÓ, BUDAPEST. „Szvák Gyula cikkével (Élet és Irodalom, 1989. június 30.) maximálisan egyetértek. kiegészítésképpen megemlíteném, hogy a szotyola és a főtt kukorica társaságában üzemelő utcasarki könyv- és bögrecsárdák a városképet és a nép amúgy sem magas szellemi színvonalát rongálva, még a 15-20 éves szakmai gyakorlattal rendelkező könyvesbolti eladók mindig is rosszul fizetett állását is veszélyeztetik. A könyvesboltokban is megtalálható az általuk szorgalmasan értékesített aluljáró-irodalom, de itt legalább a vevő választhat a tarka szemét és az irodalom között!” Teljesen egyetértünk levélírónk soraival, melyeket ajánlunk az illetékesek figyelmébe. 1989. JÚLIUS 7.