Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám - Dr. Bóth János: Biharizmus • reflexió | Visszhang • Bihari István: Demagokrácia (ÉS 1989. június 23.) • Dr. Bóth János tanácselnök (2. oldal) - Budai János: A Dimitrov téri fiúk • reflexió | Visszhang • Sas Roland: Dimitrov téri fiúk (ÉS 1989. március 12.) (2. oldal) - Szőke György: Hitelrontás • reflexió | Visszhang • Szolzsenyicin: Gulag-szigetcsoport. Új Idő Kft (2. oldal) - Csernyák László: Esélyegyenlőség? • reflexió | Visszhang • Nagy Péter (ÉS 1989. június 2.) (2. oldal) - Gergely Nóra: rajza • kép • Csernyák László, egyetemi tanár, tanszékvezető (2. oldal)

Biharizmus Új idők, úti fogalmak. Bihari Ist­ván Demagokrácia című cikkében (És, 1989. június 23.) megszüli a bi­­­harizmust, a hatalommal összefo­nódó nagyvállalati, ipari lobby de­magógiáját. A névadó próféta megadja a cik­kében a receptet. Sajnáltasd és di­csérd magad. Tényekről csak any­­nyit, ami rád nézve kedvező. Az ellenfél érveit kicsinyítsd le, a ma­gadét az egekbe emeld. Alapvetően általánoss­'is, a tárgyilagosság kerü­lendő. Aggódj a társadalomért, cse­rébe ő is aggódik érted. Ha van „egy kis problémád” — mondjuk a lakosság biztonságának és egész­ségének felelőtlen veszélyeztetése — hivatkozz az eddig minden alól felmentő népgazdasági érdekre. A más portáját figyeld, csak lesz ott is szemét, saját söprésedet így megtakaríthatod. Ha van ellenvé­lemény, ne adj’ isten vidéken, az csak „krahácsi” és provinciális le­het. Te vagy a nemzet megmentője, a rend bajnoka, a múlt, a jelen és a jövő letéteményese. Légy egyete­mes, fennkölt, a valóság elhanya­golható tényező, sőt zavaró is. Kos­­suthhoz, Széchenyihez, Deákhoz, a történelem nagyjaihoz mérd ma­gad. Te vagy a mérték az értékhez. Ezek után merjen a nép egyszerű fia, lánya kritizálni egy nagyválla­latot, vagy ennek félistenét. Most néhány szót a gyógyszeripar Zeu­szának villámait kiváltó szerény tényekről. A népgazdaságot min­dig alázatosan és szent elkötele­zettséggel szolgáló CHINOIN ne­mes tevékenysége révén oly mér­tékben elszennyezte a váci telepen 1981-re a talajt és a rétegvizeket, hogy több tízezer köbméter földet kellett elszállítani, és a város déli vízbázisát — 25 e. köbméter/nap — ki kellett kapcsolni az ivóvízháló­zatból. Azóta „javult” a helyzet. A víz- és talajszennyezés tovább tart, sőt a levegőt sem kímélik. A város türelme akkor fogyott el, amikor figyelmeztetés nélkül — titokban — mérges gázokat is kezdtek tárol­ni úgy mellékesen, a lakosság mi­nimális biztonságát semmibe véve. Arról nem is beszélve, hogy az ezen felül tárolt mérgeket minek jelentsék be, holmi SZEM-rendel­­kezés alapján. Ők a törvények fö­lött állnak, hogy katasztrófa esetén a lakosság nem tud védekezni, el­hanyagolható kérdés. Ekkora arro­gancia láttán és hallatán felser­ken a kegyes nép (600-an voltak, 100 felnőtt, a többi kömében kö­zépiskolás) és mit ád Isten, még kemény jelzővel is illetik az ártat­lan nagyvállalatot. Ez skandalum, ez anarchia, ez cikket kíván! 1989-et írunk. A történelem fur­csa kereke nem a cikk által jelzett irányban forog, hanem előre. Vác nem „Krahács” és a népet komo­lyan kell venni. A településnek van önérzete, tartása, tudatos érdekfel­ismerése és képviselete. Bízom ben­ne, hogy a jövőben a civil társada­lom lobbyja is képes lesz győzni. Akár tetszik, akár nem. Dr. Bóth­ János tanácselnök Gyermekotthon szaba­di­dős tevékenységének szervezéséhez és lebonyolításához gyakorlott népművelőt keres Részletes önéletrajzot és a szakmai elképzeléseket tartalmazó írásos pályázatot az alábbi címre kérjük elküldeni: Gyermekotthon, Budapest II. ker. Cseppkő u. 74. 1025. [ÉLET ÉS|( VISSZHANG A Dimitrov téri fiúk Az Élet és Irodalom hasábjain — május 12-i glosszája után egy hozzászólásra reagálva — Sas Ro­land május 26-án ismételten kifej­ti abbéli véleményét, hogy az or­szág minden bajáért — nyomasztó adósságteher, rossz adórendszer, a társadalom tömeges elszegényedé­se — a közgazdászok, az úgyneve­zett Dimitrov téri fiúk a felelősök. Azok, akik kísérleti nyulaknak te­kintik és megnyomorítják az ország népét, miközben chicagói liberá­­lis-monetarista gazdasági elméle­teket alkalmaznak doktrinér mó­don — legalábbis Sas Roland sze­rint. Sas Roland állításainak igazo­lásául a tényekre hivatkozik. Vet­tem a fáradságot, hogy utána néz­zek a tényeknek, s a következőket melegen ajánlom S. R. figyelmébe is. Első írásában azt állítja S. R., hogy Chilében a chicagói közgaz­dasági iskola eszméinek alkalma­zása miatt „ ... óriási infláció tá­madt, majd gazdasági visszaesés alakult ki. Tíz­ év alatt az ország adóssága négyszeresére növekedett és .. . Chile gazdaságát a mai napig nem sikerült stabilizálni. Valami hasonló zajlott, illetve zajlik ha­zánkban is.” Ezzel szemben a valóság egy ki­csit más. Bármilyen fájó, de tény, Allende elnök gazdaságpolitikája sem volt mentes néhány olyan bak­lövéstől, melyeket a ma válságban lévő szocialista országok is elkö­vettek. Pinochet hatalomátvétele — és az ezzel együtt járó zűrzavar — pedig időben egybeesett az első világpiaci árrobbanással, és az eb­ből adódó válsággal, így némileg érthető, hogy Chilében 75-ben még 375 százalékos volt az infláció. Az azonban tény, hogy három évvel később már csak 40, a 80-as évek közepén-végén pedig már alig 10 százalékos az infláció, s a második olajárrobbanást már mindössze 27 százalékos árnövekedéssel védték ki 83-ban. Ami a gazdasági növe­kedést illeti, az említett két árrob­banás hatását elvivő 1-1 év kivéte­lével Chilében folyamatos a GDP növekedése, a 80-as évek közepén évi átlag 5 százalék. Eközben az évi export megnégyszereződött, s az ország gazdasága stabilizálódott a viszonylag magas adósságállo­mány ellenére is. Chiléről még tudni való, hogy az ottani diktatúra tipikusan bürok­­ratikus­ autoritariánista rendszer, mely az exportorientált gazdasági fejlődés útjára ily módon kíván rá­térni, s hogy az alkalmazott esz­­t köztárban a chicagói liberalizmus­­ elemei megjelennek-e, az a vélet­lentől, az uralkodó elit ízlésétől függ. Akadnak persze még más dikta­túrák is a világban, amelyek — természetesen felgyülemlő, s rob­banással fenyegető társadalmi fe­szültségek árán — gazdasági növe­kedést tudnak felmutatni. Ez ak­kor is tény, ha utálunk mindenfaj­ta diktátort és diktatúrát. Remél­hető, hogy többségében mi magya­rok sem ezen az úton akarunk ki­lábalni a válságból, már csak azért is, mert az említett diktatúrák csak szabályt erősítő kivételek. Most pedig nézzük a tényeket magyar vonatkozásban. A hitelfel­vételek és a gazdasági irányvonal kérdése mindig is az MSZMP leg­felsőbb vezetési szintjein, a KB apparátusaiban dőlt el. Ott, ahol a nagyvállalati felső vezetés is igen­csak képviseltette magát. A hite­lek — mint utóbb kiderült: pazarló — felhasználásáról is jobbára ezek­ben a társaságokban döntöttek. Az Ifjúsági Szemlében ’87-ben publikált kutatási adatokból vi­szont megtudhatjuk, hogy a 35 éven aluli vezetőkre is igaz a saj­nálatos tény: kétharmaduknak nincs meg a pozíciójuk betöltésé­hez előírt szakképzettsége, végzett­sége. Tehát ezek a „hozzáértő, megbízható” vezetők még véletle­nül sem látták belülről a közgaz­daságtudományi, vagy más egye­temet. Ehhez még tegyük hozzá: az ap­parátusokban, vezetői állásokban jócskán vannak olyanok, akik utó­lag szerezték be diplomájukat esti vagy levelező tagozaton, ahová természetesen komoly ajánlók ré­vén jutottak be, így diplomájuk szakmai értéke is jócskán megkér­dőjelezhető, még ha ezek az embe­rek használják is a közgazdász, mérnök, újságíró stb. címeket. Fentiekből nyilvánvaló: az or­szág eladósodásában enyhén szólva nem tehetők felelőssé a valódi köz­gazdászok, sem a chicagói közgaz­­dasági iskola eszméi, már csak azért sem, mert a hitelek többségét m­­ég akkor' Vetjük' fel, amikor Szó sem volt itt reformról, liberaliz­musról. Az adósságállomány meg­duplázódását pedig köszönhetjük az MSZMP XIII. kongresszusán el­fogadott dinamizálási kísérletnek, holott ennek veszélyeire a közgaz­dászok már akkor felhívták a fi­gyelmet. (Meg is kapták érte a ma­gukét.) Sas Roland további állításainak cáfolatával — kímélendő az ÉS iro­dalomorientált olvasótáborát — nem foglalkozom, noha mindről ki­mutatható a tárgyi ismeretek eny­hén szólva hiányos volta. Ebből is látszik, a kontraszelekció nemcsak a pártvezetést és a közgazdászokat sújtja, de időnként az ÉS hasábjain is teret kap. Ami azonban a Sas Roland-féle írásokat igazán veszélyessé teszi, az a logikájuk. Aszerint ugyanis le­hetne írni cikkeket, amelyek az egészségügy bajaiért az orvosokat, az oktatásügyeiért a pedagóguso­kat, a környezet romlásáért a kör­nyezetvédőket okolják. A recept: mindig legyen kéznél valaki, aki­be bele lehet rúgni. Túl egyszerű ez így, fiúk! Budai János igyekezvén, hogy legalábbis meg­közelítse a magyar fordítás az eredetit. A magyar olvasó érdeké­ben. De a művei idegen nyelvű megszólaltatása tisztaságán igen­csak őrködő Szolzsenyicin érdeké­ben is. Kinyitom a könyvet. A fordító neve alatt nem kis meglepetéssel fedezem fel a magamét, mint aki a könyvet lektorálta. A kiadó ne­vét a könyv elején hiába keresem, meglelem a könyv végén, hogy az ÚJ IDŐ kft. „gondozásában” je­lent meg. Innen az is megtudható, hogy egy előző, valahol Nyugaton megjelent kiadás fotómásolatáról készült a könyv. Mi is történhetett? Az Új Idő Kft.-vel sohasem kerültem kap­csolatba, nem is vágyom rá. Való igaz viszont, hogy a Bibliotéka könyvkiadó számára ún. előzetes lektori véleményt írtam az orosz eredeti könyvről, melynek végén külön hangsúlyoztam, hogy „a magyar nyelvű megszólalás nem kis felelősséget ró — nyelvi szem­pontból is — a fordítóra, illetve a kiadóra”. Abban a hiszemben, hogy ezek után méltó fordítónak adják ki a könyvet. Mit sem sejt­ve arról, hogy egy már kész (és rossz) fordítást óhajtanak igény­telenül lekoppintani. Nevem feltüntetése — melyre egyébként a kiadó nem kért és nem is kapott engedélyt — meg­tévesztő: azt a látszatot keltheti, mintha Szente Imre fordítását lek­toráltam volna. Holott még csak nem is láttam. Hitelrontás ez a javából: nemcsak a Szolzsenyici­­nét, de a vele foglalkozó irodalom­­történészét is rongálja. A méltatlan kiadványtól nyoma­tékosan elhatárolom magam. A ki­adók — a Bibliotéka és az Új Idő — eljárását károsnak és etikátlan­nak tartom. Szolzsenyicin magyar olvasóinak pedig azt tanácsolom, hogy inkább várjanak addig, amíg a GULAG SZIGETVILÁG (emlí­tett tanulmányomban utalok arra, hogy ez a mű valós magyar címe) méltó magyar kiadása megjelenik. „A könyvszakma anarchiája fe­lé” vezető útról ír az Élet és Iro­dalom június 30-ai számában egy­kori tanítványom, Szvák Gyula. Quod erat demonstrandum. ..­­ Szőke György Gergely Nóra rajza Hitelrontás Elsősorban a Nobel-díjas Szol­­zsenyicin (hazánkban eddig is ér­demtelenül eléggé megtépázott) hitelét rontja az a fordítási hibák­tól hemzsegő kiadvány, mellyel a gyanúsan barka könyvstandon találkoztam. A Gulag-szigetcsoport címmel megjelent könyvéről van szó. Régóta foglalkozom Szolzse­­nyicinnel, róla szóló írásom most, a 2000 című folyóirat júniusi szá­mában jelent meg. A pokol tor­nácán című korszakos regényének — mely gyötrelmes századunk ki­emelkedő alkotása — magyar for­dítását ezekben a hetekben vetem egybe az orosz eredetivel. Azon Esélyegyenlőség? Nagy Péter az Élet és Irodalom június 2-i számában írja az érett­ségiről: „nem hiszem, hogy az a rendszer célravezető, amelyben a diákot eddig tanító tanár a gyerek érettségi vizsgáztatója is.” A jelen­legi érettségi-felvételi rendszerben sajnos ennél súlyosabb ellentmon­dás is van. A felsőoktatási intéz­mények rengeteg energiát fordíta­nak arra, hogy a jelöltek által megírt közös felvételi dolgozatokat titkosítsák, a javító tanárok nem tudhatják, hogy kié a dolgozat, nem vihetik haza, és még számos előírást kell betartani. Kivéve, ha a jelölt szakközépiskolából „szak­irányban” tanul tovább. Ekkor a második felvételi tárgyát a saját iskolájában írja, a saját tanára ja­vítja (természetesen a dolgozaton szerepel a jelölt neve), így érkezik a dolgozat a felsőoktatási intéz­ményhez. Ha legalább 12 jelölt összejön egy iskolán belül, akkor az érettségi a felvételi vizsgával közös és a kérdező tanár a gyerek középiskolai tanára. Az így kiala­kult pontszámmal kell versenyez­nie a gimnáziumban végzett, és a felsőoktatási intézményben (nagy titkolódzások között) ismeretlen bizottság előtt felvételiző jelöltnek. Nesze neked esélyegyenlőség! Azt nem is kell talán leírnom, hogy ezt hányszor kifogásoltuk az illetéke­seknél. Ahhoz meg igazán naiv ál­lampolgárnak kell lenni, hogy va­laki egyáltalán válaszra gondoljon. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a szakközépiskolában folyó oktatási munka színvonala ezt a társadalmi igazságtalanságot nem indokolja. Csernyák László egyetemi tanár, tanszékvezető Szerkesztői üzenetek SCHMITT-FERENCZY ANNA, CHATEAUNEUF SUR LOIRE. ,,Köszöntöm önöket annak tíz­éves évfordulóját alkalmából, hogy rendszeres, lelkes olvasó­juk és levelezőjük vagyok. Azért sem neheztelek igazán, hogy so­ha, egyetlen levelemre sem rea­gáltak. Ugyanis szorgosan meg­írtam őket, csak éppen nem ad­tam fel egyiket sem. Szomorúan látom, hogy a nehéz és bonyo­lult otthoni helyzetben még a Páratlan oldal is elkomorul, le­kopott róla a mosoly, keserűs az irónia. Ezért most mégis rá­szánom magam, és elküldöm két kis fel nem adott levelem, hátha derülnek rajtuk egy ki­csit.” Kedves levelét, illetve le­veleit köszönjük. Ami a Párat­lan oldallal kapcsolatos meg­jegyzését illeti: mi is szeret­nénk vidámabb rovatot szer­keszteni, de ez nemcsak rajtunk múlik. DR. SZŐNYEI TIBOR, BUDA­PEST- Levélírónk felfigyelt a televízió egyik adására, mely­ben a Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium egyik tanulója ki­jelentette, hogy szeretnék, ha iskolájuk ezentúl Trefort Ágos­ton nevét viselné. Olvasónk töb­bek között így ír: „Trefort Ágoston liberális politikus, 1848- ban az első felelős minisztérium államtitkára. 1872-től haláláig vallás- és közoktatásügyi mi­niszter. Közgazdászként , Smith, Say és List műveinek elemzésé­vel is foglalkozott. 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották. Szektás túlbuzgóság volt annak idején a középiskola nevének megváltoz­tatása. De már megtörtént. Mi szükség van arra, hogy az egyik hibát másikkal tetézzék?” Az említett eset nem egyedi. Ma­napság utcák, intézmények ne­vével kapcsolatban lépten-nyo­­mon felmerül hasonló kérdés. Annyit talán megjegyezhetünk: a jövőben talán nem a neveket kellene változtatni, hanem sok­kal inkább névadási szokásain­kat lehetne függetleníteni a napi politikától. PÁSZTOR EMIL, EGER. „Eger­ben igen jól működő könyvtár a Szakszervezetek Heves Megyei Tanácsának Hírlapolvasója, ahol mintegy háromszáz hazai és külföldi újság, hetilap és képes folyóirat várja az érdeklődőket. Szívesen járok ide, mert itt nemcsak a legfrissebb újságok­hoz, hanem az előző hónapok, folyóirataihoz is könnyen hozzá­­■ jut az­ olvasó, *és hetemben kedvére olvasgathat*. Eddig sen­­­kitől sem kértek belépődíjat ,vagy olvasás^, dijaU^Már^jús V.év­­én azonban az ajtón ez a fel­hívás jelent meg: »­Kedves, láto­gatónk! A folyamatosan emel­­kedő újságárak miatt április lejétől havonta 20 forint látoga­tási díjat szedünk.« A könyv­tár vezetői nyilván azért kény­szerülnek rá, hogy olvasási dí­jat szedjenek, mivel a Szakszer­vezetek Heves Megyei Tanácsá­tól nem kapják meg a szüksé­ges anyagi támogatást. "A szak­­szervezeti tanács arra hivatkoz­hat, hogy emelkedtek az újsá­gok árai, de ezzel szemben az olvasók is hivatkozhatnak arra, hogy az idén jóval magasabb szakszervezeti tagsági díjat fize­tünk, mint korábban. Az itteni olvasók többsége szakszervezeti tag, ezért méltánytalannak tarto­tom, hogy a szakszervezeti ta­gok a szakszervezeti könyvtár használatáért még külön havi 20 forintot, évi 240 forintot fizes­senek. Én befizettem a havi dí­jat, mert szeretek itt olvasni, de arra gondolok, hogy vannak kis jövedelmű dolgozók és nyugdí­jasok, akik talán a többlet­­kiadás nem vállalhatása miatt maradnak most ki az olvasók közül. Vajon csakugyan nincsen pénzük a szakszervezeteknek könyvtáraik megfelelő szintű el­látására? És vajon a nem szak­­szervezeti könyvtárak is be fog­ják vezetni az olvasási adót?" Mindannyian nagyon jól tudjuk, mily nehéz anyagi helyzetben vannak könyvtáraink, ez a kü­­löndíj bevezetése mégis példát­lannak tűnik. Reméljük, nem válik általánossá. EGY KÖNYVESBOLTI ELADÓ, BUDAPEST. „Szvák Gyula cik­kével (Élet és Irodalom, 1989. június 30.) maximálisan egyet­értek. kiegészítésképpen meg­említeném, hogy a szotyola és a főtt kukorica társaságában üze­melő utcasarki könyv- és bögre­csárdák a városképet és a nép amúgy sem magas szellemi színvonalát rongálva, még a 15-20 éves szakmai gyakorlattal rendelkező könyvesbolti eladók mindig is rosszul fizetett állását is veszélyeztetik. A könyvesbol­tokban is megtalálható az álta­luk szorgalmasan értékesített aluljáró-irodalom, de itt leg­alább a vevő választhat a tarka szemét és az irodalom között!” Teljesen egyetértünk levélírónk soraival, melyeket ajánlunk az illetékesek figyelmébe. 1989. JÚLIUS 7.

Next