Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám - Fóris György: Arcképvázlat egy öregemberről • publicisztika (3. oldal) - Szőnyei György: rajza • kép (3. oldal)

FÓRIS GYÖRGY: ARCKÉPVÁZLAT EGY ÖREGEMBERRŐL Mondják, a legutóbbi hetekben immár fizikailag is, szellemileg is teljesen megtört. Mondják, voltak napok, amikor minden összekeve­redett benne,­ és a múlt nyomasztó emlékeivel viaskodva lélekben már arra várt: most majd megint jönnek érte és elviszik... mint ré­gen. Egykor. Sokszor. A legutolsó nagy háború előtt éppen úgy, mint utána is — amikor pedig már az általa helyesnek hitt-remélt világ vette körül. Persze, ez talán csak afféle szóbeszéd. De ahogy mon­dani szokás: ha nem igaz — akkor is sokat elárul. Örök törvény: a fiúknak atyáik vannak, az apák pedig megöreg­szenek, s a fiúkra marad az örök­ség. Mondják, utóbb neki is mind nyomasztóbb vívódássá vált szem­benéznie saját, hátrahagyott örök­ségével — csakúgy, mint e hagya­ték sorsával. Sokak szerint részben éppen e vívódásba is roppant bele oly hirtelen és oly visszafordítha­tatlanul.★ Az öregember annak idején olyan korban készült fellépni min­dig viharos történelmünk színpa­dára, amelyről­­ ma már tudjuk: századunk legkuszább, egyesek­nek a leglelkesítőbb, másoknak a legriasztóbb, elnyomorító és ha­zugságokkal terhelt időszaka volt. E hazugságok közül is az egyik leg­­álnokabb az a sztálinizmus, amely úgy csapott be, használt ki, dobott félre, alázott vagy ölt meg millió­kat, hogy mindezt egy történelmi csalás jegyében tette. Nemcsak szellemi, fizikai képességeiket ra­bolta el az emberektől, hanem­­ a hitüket is. Elvette, szolgálatba állította, és évtizedeken át vissza­élt vele. A szabadságra, az igazabb, em­beri életre, az egyenlőségre törek­vés egyidős az emberiség történe­tével. Minden mozgalom, minden felkelés, minden forradalom mö­gött ez húzódott meg. Soha nem szabad elfelejteni, hogy ez vezette azokat is, akik a század elején a bolsevizmus zászlaja alá gyűltek. A szocializmus és a kommunizmus valaha a legtisztább, a legember­­centrikusabb, a legegyenlőbb és a legszebb társadalom képével volt egyenértékű — s a bolsevizmus, végső célját tekintve ennek meg­teremtéséért kezdett harcot. A sztálinizmus rettenetes bűne, hogy — miközben lépésről lépésre megteremtette a vágyott-álmo­­dott szabadságeszmények intézmé­nyesült ellentétét — eközben igye­kezett elhitetni mindenkivel, hogy amit nyújt, az valójában már-már céljaik megtestesülése. Amikor 1945 után ez az ördögi rendszer átlépte a magyar határt, az itt élők vajmi keveset tudtak igazi arcáról. Akik pedig ismerhet­ték volna, hiszen onnan jöttek — hallgattak. Tény, hogy akik addig csak életük kockáztatásával szól­­hattak-tehettek az általuk min­dennél szabadabbnak hitt (és tör­ténetesen szocialistának nevezett) jövő érdekében, most végre teljes életüket, energiájukat ennek szen­telhették. És építették is elszántan­­­ a sztálinizmust. Hiszen a köz­vetlen minta, a recept, meg persze az erőfeszítéseket kívülről oly fél­tőn felügyelő hatalom gondos te­relgetése is csak erre adott módot, erre mutatott irányt. ★ Ma már egyre, inkább látható hogy az öregember tragédiájának egyik forrása, igazából sohasem jutott el odáig, hogy felfedezze a lényeget — e tévedés alapvető és mindent átfogó tényét. Érdemei éppen úgy e súlyos korlátok közül nőttek ki, mint ahogy súlyos téve­déseinek is itt volt a forrása. Életútját valójában három té­nyező határozta meg: a szándék, a kvalitás és a lehetőségek. Nagy vívmányai többnyire abból fakad­tak, ha sikerült közös nevezőre hozni e hármat. Hosszú távon, va­lamint igazán súlyos helyzetekben azonban rendre felbomlott ezek között az egység, tragikus dönté­sekhez is vezetve általa. Kezdjük a szándékoknál. Életút­ját vizsgálva a legtöbb kétségtele­nül e téren szól mellette. (Akkor is, ha tudjuk: a jó szándék még önmagában kevés.) Manapság pél­dául általánosan elterjedt az 1956 utáni politikát úgy értékelni, hogy bár véresnek és elnyomónak in­dult, idővel mégsem tudta megke­rülni, hogy az 56-os követelések többségét, ha felemásan és fogcsi­korgatva is, de megvalósítsa. Nos , nem hiszem. Sőt vállalva az újítók magányosságát, bizony ép­pen megfordítandónak vélem a képletet. Meggyőződésem ugyanis, hogy legalábbis az öregember kez­dettől fogva többek között éppen az 56-os követelések jó részének megvalósítására is készült. És eh­hez képest kényszerült — minde­nekelőtt a ma már jól ismert, egy­behangzó külső követelések, no meg az újra megerősödő „revan­­sista” honi dogmatikusok nyomása miatt — egy, szándékánál vére­sebb, demonstratív „rendcsinálás­ra”. Tényleges szándékairól ugyanis kezdettől fogva — beszédeiben, cselekedeteiben egyaránt tetten érhető módon — tájékoztat egy nagyon fontos felismerés. A ha­zugság azon részének a megértése, hogy a közvetlenül átélt Sztálin— Rákosi-féle modellnek semmi köze az általa vallott-keresett szocialis­ta értékekhez. Azaz: felismerte, meg is fogalmazta és ezt követően politikája sarkkövévé tette, hogy az a szocializmus mit sem ér, ami nem az emberért, életének meg­könnyítéséért, jobbá tételéért van. (Nagyon fontos prioritásváltásról van szó: az egész (világ)sztáliniz­­mus akkor már több mint két év­tizede a jövőnek éles fétisén ala­pult. És most a magyar politika hirtelen olyan megoldást keresett, amely elsősorban a jelen emberé­nek boldogulását szolgálja. Ez ak­koriban — a „nagy ugrások” ide­jén — már-már szakadárnak szá­mított.) Ettől kezdve jó időn át a gazda­sági növekedés sohasem alakulha­tott úgy, hogy lehetetlenné váljék az életszínvonal növelése. Volta­képpen ez vezetett el a gazdasági reform megkezdéséhez is. (Ami egyébként szintén, már 1957-től „benne volt a pakliban”. Nem ké­sőbbi, kényszerű kompromisszum­ról van szó. Sokkal inkább — megint — fordított a helyzet: az volt a kényszerű kompromisszum, hogy végül 1957-ben a reform ter­vét ejteni kellett, mert a dogmati­kus nyomás ellenében akkor nem volt tartható.) Aki ily hosszú időn át, ily kö­vetkezetesen kitart egy döntési prioritás mellett, arról nagyon is valószínűsíthető, hogy már erede­tileg is azzal az elképzeléssel lé­pett fel arra a bizonyos színpadra, hogy ő megpróbálja: létezhet szo­cializmus a hétköznap emberéért. Rajta is, de nemcsak rajta múlott, hogy programját sohasem tudta maradéktalanul teljesíteni. És akkor nézzük a kvalitást. A képzettséget. A belső kiindulási alapot. És szögezzük le mindjárt: sohasem számított képzett szak­embernek. Sem közgazdászként, sem teoretikusként, ő politikus volt. Nem specifikus szakmai kér­désekhez, hanem általában az em­berekhez értett — akár egy egész országnyihoz is. A szakkérdések labirintusában is mindig az ma­radt alapvető iránytűje, hogy intuíciói mit súgnak: a nagy kép­let, az emberek, a politika szem­pontjából mi segíthet és mi árt­hat. Ilyen alapon persze ezek az in­tuíciók akár messzire is vezethet­ték volna. Messzebbre, mint hogy felöltözzön, hogy jóllakjon, hogy megnyugodjon a nép, hogy nyár­időben éveken át viszonylag gond­talanul feküdjön ki a napra, maga mögött hagyva kicsiny Trabantját. Persze, nagy dolgok ezek is. Főleg egy olyan zaklatott múlt után, mint amilyen ebben a században ezt a népet addig sújtotta. És fő­leg, ha a közvetlen szomszédság­ban körülnézünk. De a népet, az embereket igazából felszabadítani, vagy akár ezt a relatív jólétet tar­tós, szilárd alapokra helyezni már nem tudta. Nem tudta, nem is tud­hatta — mert ahogy ő vélte, kép­zelte, szerette volna, úgy egysze­rűen nem lehetett. Ezt azonban már nem volt képes előre látni — ezt meg kellett tapasztalni. Ebbe bele kellett buknia. Ne hibáztassuk nagyon: azok közül, akik abban a koordináta-rendszerben éltek­­gondolkodtak, mint ő, nagyon ke­vesen voltak képesek felismerni ezt idejében. A többség — és nem­csak Magyarország — vele bukott. Vagy a kudarcot igazából még meg sem tapasztalva, meghalt. Vagy még ma is ellenáll. ★ Fontos kulcskérdéshez érkez­tünk: az a bizonyos koordináta­­rendszer. A szemináriumok-bro­­súrák világa, amely őt évtizedek során emberré, felnőtté, politikus­sá formálta. Amely számára kije­lölt egy bizonyos keretet, s amely egyúttal szigorúan megszabott, fel­­adhatatlan és elhagyhatatlan küz­dőteret jelentett a szándékok meg­valósításához. Így tartotta érinthetetlennek például a pártállam mindent fel­ügyelő szerepét. Hozzátéve, hogy az, persze, szerinte is bűn, ha ezt a szerepet kiváltságok élvezésére használják, semmibe véve az em­berek igényeit. Nem, az emberek érdekeit „figyelembe kell venni”! De ettől még a párt élcsapat­­szerepe „megkérdőjelezhetetlen záloga” az új társadalmi rend ki­építésének. (Hadd szálljak szembe itt egy további mítosszal. Ugyancsak köz­ismert sztereotípia, hogy az 56 utáni rendszer alapvető jellemző­je: kenyérért-húsért és frizsi­derért megvették az emberek be­letörődését. A kialakult rendszer logikája valóban ezt sugallja. De az öregember gondolkodásában ez bizonyosan éppen fordítva volt: hite szerint nem azért adott ke­nyeret, hogy hallgasson a nép, hanem azért nem fogadta el a túlzott vissza- és másként beszó­lást (valójában az „élcsapat-sze­rep” kikezdését), mert ezzel vég­sősoron a stabilitást — tehát ép­­pen hogy a mindennapi kenyeret veszélyeztetik...) ★ Az öregembert azonban nemcsak szemléletbeli korlátai fogták köz­re. Mivel sajnálatos módon sok szempontból torz maradt a struk­túra (aminek történelmi szerepé­ben ő továbbra is hitt), ennek meghagyásával gyakran éppen ön­magával, önnön céljaival került szembe. Így maradhatott például érintetlen — sőt mindmáig felet­tébb jóltáplált — a nehézipar. Gon­doljunk csak bele: felszámolni az amúgy kétségtelenül veszteséges és energiaéhes nagyipart? Utcára tenni munkások tízezreit?! Szanál­ni Csepelt, Ózdot, Angyalföldet? Egy munkáspárt? Olyan hitvallás jegyében, amely éppen a jelen emberét kívánja szolgálni? Nos, az ő számára ez — nyilván — le­hetetlen volt. Ugyancsak e megfontolás alap­ján óvtak minket éveken át a drasztikus korszakváltást megélő világpiac minden súlyosabb kiha­tásától is. „Nem gyűrűzött be”.. . mint tudjuk. De persze ma már azt is tudjuk, hogy mindezek hát­terében nem a szocialista gazda­ság felsőbbrendűsége állott, ha­nem a minden veszteséget finan­szírozó állami költségvetés, és a mind vészesebben növekvő hitel­­állomány. Ezek hátterében tehát — tragi­kus módon — jelentős részt éppen az öregember célrendszere állt. Ami egyértelműen haladó volt a sztálini jövőre-várás generációkat gátlástalanul feláldozó álszocializ­musához képest — de ami egy idő után kifejezetten fékezővé, káros­sá vált egy újabb kihívással meg­ütközve. Fájdalmas, de való: en­nek tényleges felismerésére, elfo­gadására már nem volt képes. Az ő neve, az ő hite és az ő élete túl­ságosan is — az előzővel fonódott össze. * Képtelen volt elbontani a fonto­sabb korlátokat azért is, mert keze ez ügyben jobban meg volt kötve, mint azt esetleg előre gon­dolta volna. Méghozzá úgy, hogy a madzag végét alkalmasint jóval messzebb, mások (néha többen is ...) tartották. Tagadhatatlan, hogy az öregem­ber pályafutásának legsötétebb lapjai éppen ezzel kapcsolatosak. Sötétek, amennyiben sok vonatko­zásban még ma is csak nagyon kevés fény derült rájuk. És nem­egyszer tragikusan sötétek követ­kezményeikben is. Máig sem telje­sen tisztázott szerepe a Rajk-per­­ben, az 56 utáni kivégzések, a csatlakozás a csehszlovákiai inter­vencióhoz — súlyos kihatású dön­tések. És amelyik emberi áldozato­kat is követelt — mindörökre jó­vátehetetlen. Vajon kiderül-e va­laha is, mindezek mögött valójá­ban milyen jellegű és mennyire súlyos külső nyomás (fenyegetés?) húzódott. Annyi bizonyos, hogy megtörténtük kitörölhetetlen, sú­lyos tehertétel az örökségen. És most megint egy megjegyzés. Gyakori kérdés, hogy ha tényleg elveivel ellentétes lépésekre kény­szerült, akkor­­ miért nem mon­dott le? Hát ennyire ragaszkodott a hatalomhoz?! Ez megint valami olyasmi, ami nagyon jól hangzik, de igazából nem illik a képbe. Vi­szonya a hatalomhoz közismerten oly mértékig semleges és puritán volt, hogy szinte kizártnak tekint­hető a „l’art pour l’art” hatalom­imádat. Ha viszont visszaemlék­­szünk a (hite szerint a köz javát szolgáló­ eszme és ügy megvalósí­tása iránti elkötelezettségére, ak­kor szemünkbe tűnhet más szem­pont is: nem a hatalomhoz, hanem az ügyhöz való ragaszkodás. Még­hozzá olyan alapon, ahogyan azt ő 1956 tanulságai nyomán egyedül elfogadhatónak tartotta. Amikor tehát behódolt, akkor könnyen el­képzelhető, hogy — ezt igyekezett védelmezni. Ezt a bizonyos „ma­gyar utat”. (Csak egy példa: vajon mi történik, ha a 70-es években a „munkásellenzék” nyomását elfo­gadhatatlannak érezve — lekö­szön? Tudjuk, ugrásra készen áll­tak volna az utódok — olyan prog­ramokkal, amelyeknek jellemzőbb elemeit Bulgáriától Csehszlová­kiáig ma is sokfelé megtalálhat­juk ... Ettől valóban megóvott az, hogy a helyén maradt.) Ilyenkor tehát neve sárosabb lett, de talán (hihette ő) újabb sanszot kapott az ügy. És néha valóban így is volt. A baj csak az, hogy néha vi­szont — alkalmasint stratégiai kérdésekben is — úgy engedett, amilyen mértékben sejthetően nem feltétlen kellett volna. (Az emlí­tett csehszlovák eset tipikus példa erre.) Nos, igen, csak hát közis­merten politikusként is taktikus­nak volt nagy — a stratégia mély­ségeit korántsem mindig látta át. Félő, hogy ezekben az esetekben sem történt másként. Ami egyút­tal arra is újabb példa, hogyan válhatott adott esetben saját fel­­készültségének korlátja önnön szándékainak akadályává is. ★ így viszont az életmű végül nemcsak torzó lett, hanem válság­ba forduló is. Az öregembernek pedig hirtelen három szörnyű do­loggal is szembe kellett néznie: mindaz, amit évtizedeken át fel­épített, jóformán néhány hónap alatt összeomlott; örökösei pedig már életében — az ő szemében — elherdálták mindazt, amit ő alap­vető feltételnek tartott, s aminek átértékeléséhez számára már túl későn volt. És eközben fokozato­san visszaszállt rá az a sok komp­romisszum, amiért egykor a komp­romisszumok robotosának is ne­vezték, de amelyek közé — most már biztos — helyenként túl­­sú­­lyos megalkuvások is belecsúsz­tak. Azok a ravatalok a Hősök terén ... Azok a nyomasztó emlé­­k. 68'a s bevonulásról... Azok , a milliárdok a tartozás oldalán ... És példa akadna még. Amelyek, még ha valóban­ elkerülhetetlenek lettek volna is, együttesen embert és maradék lelkierőt felmorzsoló tehertételek tudnak lenni. Pedig hát akadna bőven, az ér­demek oldalára is. Hogy csak a legfontosabbat említsük: életútja tagadhatatlanul előkészítette a te­repet mindahhoz, ami ma történik. Mint ahogy 1956 nélkül nem lettek volna hatvanas évek és magyar reform, úgy az öregember új ajtó­kat elszántan nyitó eltökéltsége nélkül ma nehezebb lenne a to­vábblépés , a hazug modell lelep­lezése, egy életképesebb struktúra kialakítása is. Az (ellen ...) pél­dákért elég csak körülnézni... Mindez azonban ma, a pillanat­nyi megméretés esetében, mégis, továbbra is csak az egyik oldal. Amely mellett azonban konokul megmarad, látható marad a má­sik is.★ Azzal kezdtem: a fiúknak apáik vannak ... Nekem is volt, aki az öregemberhez hasonló elánnal és hittel építette nekem a­­ sztáli­nizmust __És aki abban a boldog hitben halt meg, hogy a maga szerény módján ő,. is biztosította számomra a jövőt,, örülök, hogy nem érte meg a kijózanodást, a nagy hazugság lelepleződését, mert valószínűleg ő is belerokkant vol­na. De éppen az ő emléke tesz né­miképpen megértővé az öregember iránt is. És e megértés késztet ar­ra, hogy úgy véljem: valahol ál­dozat volt ő maga is. A történe­lem néha túlságosan is nagy pró­bára tette — túl sok mindenben kellett volna eligazodnia. A szán­dék nemes volt, de az eszköz és a választott irány korántsem min­dig. A korszak túlságosan ellent­mondásosnak és kegyetlennek bi­zonyult — a feladat pedig roppan­tul nagynak és kihívónak. Olyany­­nyira, hogy saját múltjával a háta mögött, ez már helyenként meg­haladta az erejét. A tagadhatalan téves döntések aztán a végső el­számoláskor súlyos számlákat nyújtottak be. Talán egy kevésbé zaklatott utókor kész lesz majd egyszer jó­váírni őket. Szőnyei György rajza 1989. JÚLIUS 7. ELET ELM IRODALMMrÓl

Next