Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám - Fóris György: Arcképvázlat egy öregemberről • publicisztika (3. oldal) - Szőnyei György: rajza • kép (3. oldal)
FÓRIS GYÖRGY: ARCKÉPVÁZLAT EGY ÖREGEMBERRŐL Mondják, a legutóbbi hetekben immár fizikailag is, szellemileg is teljesen megtört. Mondják, voltak napok, amikor minden összekeveredett benne, és a múlt nyomasztó emlékeivel viaskodva lélekben már arra várt: most majd megint jönnek érte és elviszik... mint régen. Egykor. Sokszor. A legutolsó nagy háború előtt éppen úgy, mint utána is — amikor pedig már az általa helyesnek hitt-remélt világ vette körül. Persze, ez talán csak afféle szóbeszéd. De ahogy mondani szokás: ha nem igaz — akkor is sokat elárul. Örök törvény: a fiúknak atyáik vannak, az apák pedig megöregszenek, s a fiúkra marad az örökség. Mondják, utóbb neki is mind nyomasztóbb vívódássá vált szembenéznie saját, hátrahagyott örökségével — csakúgy, mint e hagyaték sorsával. Sokak szerint részben éppen e vívódásba is roppant bele oly hirtelen és oly visszafordíthatatlanul.★ Az öregember annak idején olyan korban készült fellépni mindig viharos történelmünk színpadára, amelyről ma már tudjuk: századunk legkuszább, egyeseknek a leglelkesítőbb, másoknak a legriasztóbb, elnyomorító és hazugságokkal terhelt időszaka volt. E hazugságok közül is az egyik legálnokabb az a sztálinizmus, amely úgy csapott be, használt ki, dobott félre, alázott vagy ölt meg milliókat, hogy mindezt egy történelmi csalás jegyében tette. Nemcsak szellemi, fizikai képességeiket rabolta el az emberektől, hanem a hitüket is. Elvette, szolgálatba állította, és évtizedeken át visszaélt vele. A szabadságra, az igazabb, emberi életre, az egyenlőségre törekvés egyidős az emberiség történetével. Minden mozgalom, minden felkelés, minden forradalom mögött ez húzódott meg. Soha nem szabad elfelejteni, hogy ez vezette azokat is, akik a század elején a bolsevizmus zászlaja alá gyűltek. A szocializmus és a kommunizmus valaha a legtisztább, a legembercentrikusabb, a legegyenlőbb és a legszebb társadalom képével volt egyenértékű — s a bolsevizmus, végső célját tekintve ennek megteremtéséért kezdett harcot. A sztálinizmus rettenetes bűne, hogy — miközben lépésről lépésre megteremtette a vágyott-álmodott szabadságeszmények intézményesült ellentétét — eközben igyekezett elhitetni mindenkivel, hogy amit nyújt, az valójában már-már céljaik megtestesülése. Amikor 1945 után ez az ördögi rendszer átlépte a magyar határt, az itt élők vajmi keveset tudtak igazi arcáról. Akik pedig ismerhették volna, hiszen onnan jöttek — hallgattak. Tény, hogy akik addig csak életük kockáztatásával szólhattak-tehettek az általuk mindennél szabadabbnak hitt (és történetesen szocialistának nevezett) jövő érdekében, most végre teljes életüket, energiájukat ennek szentelhették. És építették is elszántan a sztálinizmust. Hiszen a közvetlen minta, a recept, meg persze az erőfeszítéseket kívülről oly féltőn felügyelő hatalom gondos terelgetése is csak erre adott módot, erre mutatott irányt. ★ Ma már egyre, inkább látható hogy az öregember tragédiájának egyik forrása, igazából sohasem jutott el odáig, hogy felfedezze a lényeget — e tévedés alapvető és mindent átfogó tényét. Érdemei éppen úgy e súlyos korlátok közül nőttek ki, mint ahogy súlyos tévedéseinek is itt volt a forrása. Életútját valójában három tényező határozta meg: a szándék, a kvalitás és a lehetőségek. Nagy vívmányai többnyire abból fakadtak, ha sikerült közös nevezőre hozni e hármat. Hosszú távon, valamint igazán súlyos helyzetekben azonban rendre felbomlott ezek között az egység, tragikus döntésekhez is vezetve általa. Kezdjük a szándékoknál. Életútját vizsgálva a legtöbb kétségtelenül e téren szól mellette. (Akkor is, ha tudjuk: a jó szándék még önmagában kevés.) Manapság például általánosan elterjedt az 1956 utáni politikát úgy értékelni, hogy bár véresnek és elnyomónak indult, idővel mégsem tudta megkerülni, hogy az 56-os követelések többségét, ha felemásan és fogcsikorgatva is, de megvalósítsa. Nos , nem hiszem. Sőt vállalva az újítók magányosságát, bizony éppen megfordítandónak vélem a képletet. Meggyőződésem ugyanis, hogy legalábbis az öregember kezdettől fogva többek között éppen az 56-os követelések jó részének megvalósítására is készült. És ehhez képest kényszerült — mindenekelőtt a ma már jól ismert, egybehangzó külső követelések, no meg az újra megerősödő „revansista” honi dogmatikusok nyomása miatt — egy, szándékánál véresebb, demonstratív „rendcsinálásra”. Tényleges szándékairól ugyanis kezdettől fogva — beszédeiben, cselekedeteiben egyaránt tetten érhető módon — tájékoztat egy nagyon fontos felismerés. A hazugság azon részének a megértése, hogy a közvetlenül átélt Sztálin— Rákosi-féle modellnek semmi köze az általa vallott-keresett szocialista értékekhez. Azaz: felismerte, meg is fogalmazta és ezt követően politikája sarkkövévé tette, hogy az a szocializmus mit sem ér, ami nem az emberért, életének megkönnyítéséért, jobbá tételéért van. (Nagyon fontos prioritásváltásról van szó: az egész (világ)sztálinizmus akkor már több mint két évtizede a jövőnek éles fétisén alapult. És most a magyar politika hirtelen olyan megoldást keresett, amely elsősorban a jelen emberének boldogulását szolgálja. Ez akkoriban — a „nagy ugrások” idején — már-már szakadárnak számított.) Ettől kezdve jó időn át a gazdasági növekedés sohasem alakulhatott úgy, hogy lehetetlenné váljék az életszínvonal növelése. Voltaképpen ez vezetett el a gazdasági reform megkezdéséhez is. (Ami egyébként szintén, már 1957-től „benne volt a pakliban”. Nem későbbi, kényszerű kompromisszumról van szó. Sokkal inkább — megint — fordított a helyzet: az volt a kényszerű kompromisszum, hogy végül 1957-ben a reform tervét ejteni kellett, mert a dogmatikus nyomás ellenében akkor nem volt tartható.) Aki ily hosszú időn át, ily következetesen kitart egy döntési prioritás mellett, arról nagyon is valószínűsíthető, hogy már eredetileg is azzal az elképzeléssel lépett fel arra a bizonyos színpadra, hogy ő megpróbálja: létezhet szocializmus a hétköznap emberéért. Rajta is, de nemcsak rajta múlott, hogy programját sohasem tudta maradéktalanul teljesíteni. És akkor nézzük a kvalitást. A képzettséget. A belső kiindulási alapot. És szögezzük le mindjárt: sohasem számított képzett szakembernek. Sem közgazdászként, sem teoretikusként, ő politikus volt. Nem specifikus szakmai kérdésekhez, hanem általában az emberekhez értett — akár egy egész országnyihoz is. A szakkérdések labirintusában is mindig az maradt alapvető iránytűje, hogy intuíciói mit súgnak: a nagy képlet, az emberek, a politika szempontjából mi segíthet és mi árthat. Ilyen alapon persze ezek az intuíciók akár messzire is vezethették volna. Messzebbre, mint hogy felöltözzön, hogy jóllakjon, hogy megnyugodjon a nép, hogy nyáridőben éveken át viszonylag gondtalanul feküdjön ki a napra, maga mögött hagyva kicsiny Trabantját. Persze, nagy dolgok ezek is. Főleg egy olyan zaklatott múlt után, mint amilyen ebben a században ezt a népet addig sújtotta. És főleg, ha a közvetlen szomszédságban körülnézünk. De a népet, az embereket igazából felszabadítani, vagy akár ezt a relatív jólétet tartós, szilárd alapokra helyezni már nem tudta. Nem tudta, nem is tudhatta — mert ahogy ő vélte, képzelte, szerette volna, úgy egyszerűen nem lehetett. Ezt azonban már nem volt képes előre látni — ezt meg kellett tapasztalni. Ebbe bele kellett buknia. Ne hibáztassuk nagyon: azok közül, akik abban a koordináta-rendszerben éltekgondolkodtak, mint ő, nagyon kevesen voltak képesek felismerni ezt idejében. A többség — és nemcsak Magyarország — vele bukott. Vagy a kudarcot igazából még meg sem tapasztalva, meghalt. Vagy még ma is ellenáll. ★ Fontos kulcskérdéshez érkeztünk: az a bizonyos koordinátarendszer. A szemináriumok-brosúrák világa, amely őt évtizedek során emberré, felnőtté, politikussá formálta. Amely számára kijelölt egy bizonyos keretet, s amely egyúttal szigorúan megszabott, feladhatatlan és elhagyhatatlan küzdőteret jelentett a szándékok megvalósításához. Így tartotta érinthetetlennek például a pártállam mindent felügyelő szerepét. Hozzátéve, hogy az, persze, szerinte is bűn, ha ezt a szerepet kiváltságok élvezésére használják, semmibe véve az emberek igényeit. Nem, az emberek érdekeit „figyelembe kell venni”! De ettől még a párt élcsapatszerepe „megkérdőjelezhetetlen záloga” az új társadalmi rend kiépítésének. (Hadd szálljak szembe itt egy további mítosszal. Ugyancsak közismert sztereotípia, hogy az 56 utáni rendszer alapvető jellemzője: kenyérért-húsért és frizsiderért megvették az emberek beletörődését. A kialakult rendszer logikája valóban ezt sugallja. De az öregember gondolkodásában ez bizonyosan éppen fordítva volt: hite szerint nem azért adott kenyeret, hogy hallgasson a nép, hanem azért nem fogadta el a túlzott vissza- és másként beszólást (valójában az „élcsapat-szerep” kikezdését), mert ezzel végsősoron a stabilitást — tehát éppen hogy a mindennapi kenyeret veszélyeztetik...) ★ Az öregembert azonban nemcsak szemléletbeli korlátai fogták közre. Mivel sajnálatos módon sok szempontból torz maradt a struktúra (aminek történelmi szerepében ő továbbra is hitt), ennek meghagyásával gyakran éppen önmagával, önnön céljaival került szembe. Így maradhatott például érintetlen — sőt mindmáig felettébb jóltáplált — a nehézipar. Gondoljunk csak bele: felszámolni az amúgy kétségtelenül veszteséges és energiaéhes nagyipart? Utcára tenni munkások tízezreit?! Szanálni Csepelt, Ózdot, Angyalföldet? Egy munkáspárt? Olyan hitvallás jegyében, amely éppen a jelen emberét kívánja szolgálni? Nos, az ő számára ez — nyilván — lehetetlen volt. Ugyancsak e megfontolás alapján óvtak minket éveken át a drasztikus korszakváltást megélő világpiac minden súlyosabb kihatásától is. „Nem gyűrűzött be”.. . mint tudjuk. De persze ma már azt is tudjuk, hogy mindezek hátterében nem a szocialista gazdaság felsőbbrendűsége állott, hanem a minden veszteséget finanszírozó állami költségvetés, és a mind vészesebben növekvő hitelállomány. Ezek hátterében tehát — tragikus módon — jelentős részt éppen az öregember célrendszere állt. Ami egyértelműen haladó volt a sztálini jövőre-várás generációkat gátlástalanul feláldozó álszocializmusához képest — de ami egy idő után kifejezetten fékezővé, károssá vált egy újabb kihívással megütközve. Fájdalmas, de való: ennek tényleges felismerésére, elfogadására már nem volt képes. Az ő neve, az ő hite és az ő élete túlságosan is — az előzővel fonódott össze. * Képtelen volt elbontani a fontosabb korlátokat azért is, mert keze ez ügyben jobban meg volt kötve, mint azt esetleg előre gondolta volna. Méghozzá úgy, hogy a madzag végét alkalmasint jóval messzebb, mások (néha többen is ...) tartották. Tagadhatatlan, hogy az öregember pályafutásának legsötétebb lapjai éppen ezzel kapcsolatosak. Sötétek, amennyiben sok vonatkozásban még ma is csak nagyon kevés fény derült rájuk. És nemegyszer tragikusan sötétek következményeikben is. Máig sem teljesen tisztázott szerepe a Rajk-perben, az 56 utáni kivégzések, a csatlakozás a csehszlovákiai intervencióhoz — súlyos kihatású döntések. És amelyik emberi áldozatokat is követelt — mindörökre jóvátehetetlen. Vajon kiderül-e valaha is, mindezek mögött valójában milyen jellegű és mennyire súlyos külső nyomás (fenyegetés?) húzódott. Annyi bizonyos, hogy megtörténtük kitörölhetetlen, súlyos tehertétel az örökségen. És most megint egy megjegyzés. Gyakori kérdés, hogy ha tényleg elveivel ellentétes lépésekre kényszerült, akkor miért nem mondott le? Hát ennyire ragaszkodott a hatalomhoz?! Ez megint valami olyasmi, ami nagyon jól hangzik, de igazából nem illik a képbe. Viszonya a hatalomhoz közismerten oly mértékig semleges és puritán volt, hogy szinte kizártnak tekinthető a „l’art pour l’art” hatalomimádat. Ha viszont visszaemlékszünk a (hite szerint a köz javát szolgáló eszme és ügy megvalósítása iránti elkötelezettségére, akkor szemünkbe tűnhet más szempont is: nem a hatalomhoz, hanem az ügyhöz való ragaszkodás. Méghozzá olyan alapon, ahogyan azt ő 1956 tanulságai nyomán egyedül elfogadhatónak tartotta. Amikor tehát behódolt, akkor könnyen elképzelhető, hogy — ezt igyekezett védelmezni. Ezt a bizonyos „magyar utat”. (Csak egy példa: vajon mi történik, ha a 70-es években a „munkásellenzék” nyomását elfogadhatatlannak érezve — leköszön? Tudjuk, ugrásra készen álltak volna az utódok — olyan programokkal, amelyeknek jellemzőbb elemeit Bulgáriától Csehszlovákiáig ma is sokfelé megtalálhatjuk ... Ettől valóban megóvott az, hogy a helyén maradt.) Ilyenkor tehát neve sárosabb lett, de talán (hihette ő) újabb sanszot kapott az ügy. És néha valóban így is volt. A baj csak az, hogy néha viszont — alkalmasint stratégiai kérdésekben is — úgy engedett, amilyen mértékben sejthetően nem feltétlen kellett volna. (Az említett csehszlovák eset tipikus példa erre.) Nos, igen, csak hát közismerten politikusként is taktikusnak volt nagy — a stratégia mélységeit korántsem mindig látta át. Félő, hogy ezekben az esetekben sem történt másként. Ami egyúttal arra is újabb példa, hogyan válhatott adott esetben saját felkészültségének korlátja önnön szándékainak akadályává is. ★ így viszont az életmű végül nemcsak torzó lett, hanem válságba forduló is. Az öregembernek pedig hirtelen három szörnyű dologgal is szembe kellett néznie: mindaz, amit évtizedeken át felépített, jóformán néhány hónap alatt összeomlott; örökösei pedig már életében — az ő szemében — elherdálták mindazt, amit ő alapvető feltételnek tartott, s aminek átértékeléséhez számára már túl későn volt. És eközben fokozatosan visszaszállt rá az a sok kompromisszum, amiért egykor a kompromisszumok robotosának is nevezték, de amelyek közé — most már biztos — helyenként túlsúlyos megalkuvások is belecsúsztak. Azok a ravatalok a Hősök terén ... Azok a nyomasztó emlék. 68'a s bevonulásról... Azok , a milliárdok a tartozás oldalán ... És példa akadna még. Amelyek, még ha valóban elkerülhetetlenek lettek volna is, együttesen embert és maradék lelkierőt felmorzsoló tehertételek tudnak lenni. Pedig hát akadna bőven, az érdemek oldalára is. Hogy csak a legfontosabbat említsük: életútja tagadhatatlanul előkészítette a terepet mindahhoz, ami ma történik. Mint ahogy 1956 nélkül nem lettek volna hatvanas évek és magyar reform, úgy az öregember új ajtókat elszántan nyitó eltökéltsége nélkül ma nehezebb lenne a továbblépés , a hazug modell leleplezése, egy életképesebb struktúra kialakítása is. Az (ellen ...) példákért elég csak körülnézni... Mindez azonban ma, a pillanatnyi megméretés esetében, mégis, továbbra is csak az egyik oldal. Amely mellett azonban konokul megmarad, látható marad a másik is.★ Azzal kezdtem: a fiúknak apáik vannak ... Nekem is volt, aki az öregemberhez hasonló elánnal és hittel építette nekem a sztálinizmust __És aki abban a boldog hitben halt meg, hogy a maga szerény módján ő,. is biztosította számomra a jövőt,, örülök, hogy nem érte meg a kijózanodást, a nagy hazugság lelepleződését, mert valószínűleg ő is belerokkant volna. De éppen az ő emléke tesz némiképpen megértővé az öregember iránt is. És e megértés késztet arra, hogy úgy véljem: valahol áldozat volt ő maga is. A történelem néha túlságosan is nagy próbára tette — túl sok mindenben kellett volna eligazodnia. A szándék nemes volt, de az eszköz és a választott irány korántsem mindig. A korszak túlságosan ellentmondásosnak és kegyetlennek bizonyult — a feladat pedig roppantul nagynak és kihívónak. Olyanynyira, hogy saját múltjával a háta mögött, ez már helyenként meghaladta az erejét. A tagadhatalan téves döntések aztán a végső elszámoláskor súlyos számlákat nyújtottak be. Talán egy kevésbé zaklatott utókor kész lesz majd egyszer jóváírni őket. Szőnyei György rajza 1989. JÚLIUS 7. ELET ELM IRODALMMrÓl