Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-19 / 42. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Bíró Yvette: Profán mitológia (Magvető) | Nemeskürty István: Egy élet mozija (Szabad Tér Kiadó)| Hirsch Tibor:A James Bond mítosz, avagy a 7-es ügynök kalandos története (Szabad Tér Kiadó) | Ian Fleming: Goldfinger. (Fabula) | Ian Fleming: Csak kétszer élsz (IPC Könyvek) | Norbert Stresau: Audrey Hepburn filmjei, élete (Gondolat) | Rein A. Zondeergeld: Alain Delon (Gondolat) | Szentgyörgyi Rita: Redford (Kolibri) | Filmévkönyv 1990 (Magyar Filmintézet) (11. oldal) - Turbók Attila: Tanultam csöndet és fegyelmet • vers (11. oldal)

EX LIBRIS MARX JÓZSEF Bíró Yvette: Profán mitológia Ez a filmelmélet még nem a fin du siecle borongásával andalít. Ez a könyv még állí­tásokat fogalmaz meg; ennek a kötetnek az ideája a hetvenes évek elején fogant meg, a nyolcvanas években azonban csak külföl­diek forgathatták haszonnal, mígnem a könyv — mint Odüsszeusz Ithakába — most végre hazatért. Az antik hasonlat nem véletlen. A szerző, Bíró Yvette a szűk filmszakmában önmagá­ban is mítosz. Lévén az 1973-as „visszaren­deződés” áldozata, akitől elvették a függet­len fórummá felnőtt Filmkultúrát, akitől megvonták Magyar Nemzet-beli filmrovatát, s akinek — „humanista megoldásként” — felajánlották a szabad elvonulás kényszer­kényszeredett lehetőségét. Egy pálya lát­szott derékba törni. Mert ha a Profán mi­tológia forrásait kutatjuk, akkor két dolog nyilvánvaló. Egyrészt a könyv épít azokra az eredményekre, melyek Bíró Yvette hat­vanas években megjelent magyarországi műveiben már föllelhetők, másfelől — s ez Bíró Yvette-et alaposan megkülönbözteti a katedraesztétáktól (s közelíti Balázs Béla pozíciójához) — a Profán mitológia szerző­je gyakorlati filmszakemberként, drama­turgként olyan filmek munkálataiban vett részt, mint a Fényes szelek, Sirokkó, Égi bá­rány, Még kér a nép. De ha nem tudnánk is, hogy a könyv tör­ténete ily mélyen hajol vissza a múlt kútjá­ba, joggal föltűnhetne, hogy ez a mű nem a ma stílusával ékeskedik, hanem a film­­esztétika azon klasszikusainak sorába tarto­zik, melyet Balázs Bélával, Siegfried Kra­­cauerral, Rudolf Arnheimmel jellemezhet­nénk leginkább. A filmelmélet támasztéka ugyanis náluk és Bíró Yvette-nél a pszicho­lógia, s nem — mint a hetvenes-nyolcvanas évek elméleti gondolkodóinál — a szemati­­ka vagy a szociológia. Bíró Yvette vizsgáló­dásainak középpontjában egy termékeny el­lentmondás áll: a­„vizuális gondolkodás”, amely más, mint a fogalmi gondolkodás, ugyanakkor gondolkodás, ami a filmet ki­emeli lapos szenzualizmusából és alkalmas­sá teszi ontológiai tények ábrázolására , is. Bíró Yvette szerint „kitágult az ábrázolás színtere, a film is elkezdett végre »befelé«, mélységirányba terjeszkedni” — a hetvenes években, tehetjük hozzá. Mert ez a nagysze­rű esszé is azt tükrözi, hogy az esztétika mily időhöz kötött tudatforma; hol vannak már azok a filmek, amelyek révén „ma szá­zadunk néhány kortünete vagy divatos be­tegsége — az elidegenedés, a nagyvárosi magány, az álom elaborációs funkciója stb. — közkeletű ismeretté, a legszélesebb tömegek által fogyasztott »lelki tartalommá« vált”. Hisz éppen ez a nagy kérdés, hogyan falhatta fel a mitizáló „grand art” megany­­nyi nagy mesterét és művét a videokorszak lenyűgözésre és nem együttgondolkodásra készített tucatárutengere. Bíró Yvette könyve alapján megsejthető, hogy milyen kulturális kataklizma történt Európában. Az a film, amit közmegegyezés­­szerűen művészetnek tartunk, olyan jel­­jelkép differenciálódást mutatott fel, amely lehetővé tette, hogy a filmek gazdagon te­lítődjenek mesterséges kulturális jelekkel. A differenciálódás azonban a filmipar ha­lála. A mesterséges kulturális jeleknek az a természetük, hogy megértésükhöz előzetes megegyezés szükséges a jelek,jelképek al­kotója és felhasználója között. A posztin­­dusztriális kor (haszonelvű gazdaságosság­gal) ezt a megegyezést a reáliák területére tolta vissza, és egyetlen nagy piktogrammá gyúrta össze mindazon kulturális jeleket, jelképeket, melyek mindig is többértelműek, többértékűek voltak. A Profán mitológia ma azt a reményt je­lenti, hogy ez a filmművészet nem remény­telenül a múlté, hanem csak téli álmát alussza. (Magvető, 257 old., 110,— Ft) Nemeskürty István: Egy élet mozija Nemeskürty István könyve vegyes műfa­jú. Van benne terjedelmes és tanúságtevő riport (a kérdező: Koltay Gábor), tartalmaz filmpublicisztikát és érdekes dokumentumo­kat Nemeskürty Istvántól, és olvasható egy róla szóló, ám sohasem forgalmazott doku­mentumfilm dialóglistája is. Mennyi műfaj, s mégsem szellemi sza­tócsbolt. A személyiség azonos, s ez még ma­napság is jó kötőanyagnak bizonyul. A kötet érdekességét az adja, hogy arról a Nemeskürty Istvánról szól, aki a legkevés­bé ismert; a filmszakembert mutatja be, aki huszonöt éven át — ez most csak fenome­nológiai megjegyzés — meghatározó alakja volt a magyar filmművészetnek. A pontos­ság kedvéért: a filmes szakember nem film­művész és nem is szakíró, hanem annak a sok gyanús alaknak egyike, akiknek a neve kisebb-nagyobb betűkkel föltűnik a filmek főcímén, de valójában csak a „család” tud­ja, hogy mi is a dolga a filmek körül. A kötet az egyik legfontosabb filmes szak­ember, a producer munkájáról lebbenti föl a fátylat. Kiderül, hogy van (volt) néhány „létező” producer a mi napunk alatt is; igaz, sajátos feltételek között tevékenykedtek, hiszen Nemeskürty István sem egy Egri csillagok méretű film finanszírozási bravúr­jára büszke, hanem például arra, hogy ösz­­szehozta a „házasságot” Jancsó Miklós és Hernádi Gyula között. Az Egy élet mozijának summázata szomo­rú. Nemeskürty István úgy távozott a Lu­mumba utcai álomgyárból, hogy a kapufél­fa sem vett tőle búcsút. A rendezői autonó­mia sokszor kacolódott az ő produceri auto­nómiájával, s az összeütközések rendre Ne­meskürty István lehetőségeit szűkítették, lé­vén, hogy jó néhány rendező a politika ki­rakatembere volt, míg a „szocialista produ­cer” a pártapparátusbeli és miniszteriális kultúrbürokraták által leteremthető, főbe kólintható, feláldozható bűnbakfigura. Gon­dolom, Nemeskürty István válaszolni tudna arra az izgalmas kérdésre, hogy mit érez a tekebáb, amikor meghallja a közeledő golyó félreismerhetetlen dübörgését. (Szabad Tér Kiadó, 201 old., 08.— Ft) Hirsch Tibor: A James Bond mítosz, avagy a 7-es ügynök kalandos története Most alámerülünk a mozi mélyvizébe: Hirsch Tibor második könyve — az izraeli— amerikai producer-rendező Menahem Golan ürügyén írt Filmcézárok után — azt az iga­zi mozimédium mítoszt vizsgálja meg, amely James Bond márkajellel 1962-től napjainkig „lázban tartja” a sokzsöllyés mozi­termek közönségét. Ez a láz a nagyvilágban — Stal­­lonék és Schwarzeneggerek feltűnésével — alábbhagyott, de Magyarországon, a video­­piacon, még az erős hőemelkedés szintjén van. Hirsch Tibor szellemes könyve, amely pszeudoformalista leírását adja a tizenhét James Bond-filmnek, és — többek közt — kis „James Bond ki kicsodával” igazítja el azt az olvasót, aki a moziban képtelen meg­jegyezni a sok gonosz férfi és szemrevaló leány nevét, nos, a könyv nem tudja, hogy melyik „lábára” álljon. Az elemző pontosan látja a sémákat, az ócska trükköket, a dra­maturgiai variabútorokat, a néző azonban lenyűgözve érzi magát: milliók és milliók vizuális rágógumija ez a sorozat, nem lehet, hogy ne legyen benne valami. A szerző enyhe lelkiismeret-furdalását vonzalma miatt azzal próbálja elűzni, hogy röpke történeti áttekintésben mérlegre teszi a szocialista kémfilmeket és a magyar kri­mit. Ez persze nem fair play, de legalább nyilvánvalóvá válik, hogy a James Bond­­filmek ideológiája a klasszikus német filo­zófia mélységével hat az osztályharcos egy­oldalúsággal szembesítve. (Szabad Tér Ki­adó, 203 old., 95.— Ft) Jan Fleming: Goldfinger Nem rágódom azon, hogy Ian Fleming re­génye vajon a film vagy az irodalom főha­talma alá tartozik-e, hanem megragadom az alkalmat, hogy szemérmetlenül szubjek­tíven hirdessem: amennyire aggályos a vi­zuális rágógumi — úgymond — kikapcsoló hatása, annyira hasznos a jó lektűr, amely képes magatartásokat, eszméket simuléko­­nyan népszerűsíteni. Sőt mi több, magát az irodalmat is otthonossá tudja tenni. A Gold­finger fényesen bizonyítja, hogy Ian Fle­­mingnek és hősének stílusa van; az a finom konzervatív stílus, amely inkább Graham Greenhez közelíti az ex-elhárítótisztből író­vá avanzsált Ian Fleminget, mintsem a kri­mi angol klasszikus nyomozóit — Sherlock Holmest vagy Miss Marple-t — megálmodó Conan Doyle-hoz vagy Agatha Christie-hez teszi hasonlatossá. (Fabula, 331 old., 95.— Ft) Ian Fleming: Csak kétszer élsz Ez a könyv — remélem — kétségbeejti a hivatásos esztétákat. Már az is jelent vala­mit, hogy a belőle készült James Bond-opusz a sorozat egyik leggyengébb darabja. A fil­mes babona ugyanis azt tartja, rossz regény­ből lehet jó filmet csinálni, a jó prózát azon­ban csak elrontani lehet. Bizony ebben a regényben James Bondnak „lelke van”, iszákos, és „munkaerkölcse” is kívánnivalót hagy maga után. A mesés Japán enyhén versei ábrázolása óhatatlanul „befelé mé­lyíti” a felszélről kalandregény formájú művet. A tömény misztikát a jó öreg kon­zervatív stílus kellő mértékben adagolva oszlatja. Ian Fleming olykor aforizmákban fejezi ki magát, s bölcselkedik, mint Pick­wick úr. Vajon lehet-e szebben leszólni a perfekcionizmust, mint ahogy azt Ian Fle­ming teszi: „Ha valaki eljut a dzsúdó ma­gasiskolájáig, egy szerzetes és egy balett­táncos keverékévé válik.” (IPC Könyvek, 311 old., 89.— Ft) Norbert Stresau: Audrey Hepburn filmjei, élete Hogy ki volt Audrey Hepburn, azt Nor­bert Stresau rokonszenvesen akkurátus élet­rajza szépen mondja el azoknak, akik tud­ják — mert milliószor látták —, hogy ki volt az 1953-as Római vakáció törékeny herceg­nője. Ezt a paradoxont valahogy érzi a szer­ző is, és ezért mellőzi az életrajzi intimitá­sokat, és arra összpontosít, ami a lényeg, ami a vászonra vetítve „maradandó”. S még az sem illúziófoszlató, hogy Norbert Stresau elbeszéli, a híres „őziketermet” egy háború alatti borzalmas bujkálás, éhezés maradan­dó nyoma, s az amerikai — mi is az, hogy amerikai? — sztár valójában holland báró­nő és ír bankár belga gyermeke. Norbert Stresau mélységesen komolyan veszi Audrey Hepburnt és önmagát. A férc­művekről is képes objektív elemzést ad­ni... hiányzik belőle az a csipetnyi cinikus bölcsesség, amellyel például Billy Wider „is­merte el” Audrey Hepburn hatását: „Ez a lány még eléri, hogy a kebel teljesen kimen­jen a divatból”. A könyv filmográfiai összeállítása példás; különösen értékessé teszi, hogy a magyar vonatkozások is kiderülnek belőle. Innen vettem azt az adatot, amelyet tisztelettel ajánlok azoknak a fiatal történészeknek, akik az 1956 utáni konszolidáció históriáját akarják megírni: a kolosszális sikerű Római vakációt Magyarországon 1958. július 31-én mutatták be. (Gondolat, 213 old., 107.— Ft) Rein A. Zondergeld: Alain Delon Német szerző Rein A. Zondergeld, hogy mi köze van Alain Delonhoz? Több mint gon­dolnánk. Alain Delon, az európai No. 1. sztár Németországban különösen fontos személyi­ség volt, lévén a német—francia üdvöske, Romy Schneider jegyese. Élet- és pályarajzot készíteni Alain Delon­ról látszólag hálás feladat. Zondergeld köny­véből azonban az is kiderül, hogy valójában aggályos dolog. A színész ugyanis — meg­hosszabbítva szerepeit — megpróbálta a pri­vát világát is a filmekből ismert rettenthe­tetlen szúrás tekintetéből felépíteni. Magán­élete a bulvársajtó prédája, bár kétségtelen, kapcsolata a jugoszláv klánnal, a francia „kemény fiúkkal” többé-kevésbé gengszterré tették őt is. Okos cinizmussal: „minél job­ban megfelel Delon saját gengszter-imag­­­ának — írja a szerző —, annál inkább fenn­tartás nélkül csodálják”. Vajon ezzel ma­gyarázható-e az is, hogy 1984-ben Alain De­lon csatlakozik Le Pen képviselői kampá­nyához? A valódi baj azonban az, hogy Luchino Visconti, a Rocco és fivéreihez jó szemmel szerződtette a fiatal francia színészt, ám a gall film eljelentéktelenedésével párhuza­mosan Alain Delon is veszített fényéből. Még szerencse, hogy Zondergeld monográ­fiája 1984-ben véget ért, nem kellett a to­vábbi hanyatlást kókafejekbe beleírnia. A magyar olvasó persze dühös: hiányoznak a filmográfia 1984 utáni tételei, a magyar megjelenések, annak a Delon-őrületnek a dokumentálása, amelyet elsősorban a televí­zió keltett köreinkben. (Szabad Tér Kiadó — Gondolat, 214 old., 99 Ft) Szentgyörgyi Rita: Redford A bajor főváros tekintélyes kiadója, a Wilhelm Heyne cég profikat szerződtet — mint láttuk fentebb — a „Seine Filmen — seine Leben” sorozatához; olyanokat, akik tudják, hogy mi a filmográfia, mi az élet­rajz, melyek az idézés szabályai, hogyan kell a könyvészeti adatokat tálalni. Mindezt azért említem, mert Szentgyörgyi Rita köny­ve Redfordról azt példázza, hogy a törekvő magyar kiadó abban lát fantáziát, ha mind­ezt mellőzi a szerző, és csak arra ügyel, hogy hallatlan empátiával „életre keltse” hősét a Dunavarsányi Mgtsz. Nyomdaüze­mének képek előállítására alkalmatlan gé­pein. Mint egy jó önképzőköri dolgozat in­dul el a biográfia: „Beverly Hills, nyáreste, alkonyodik. Egy aranyhajú, fehér ruhás férfi áll mozdulatlanul.” Kitalálta, kedves olvasó, ő az, igen, Robert Redford, akinek regényesített életrajza kísértetiesen hasonlít arra, ahogy a­­könnyes-bús filmek szokták ábrázolni a művészsorsot. Egy példa arra, hogy fokoz Szentgyörgyi Rita: „Redford röpke hat órát töltött Cannes-ban, ahol egy­maga több izgalmat keltett, mint Claint Eastwood, Jean-Paul Belmondo, Nasta­sja Kinski, Sophie Marceau és Cicciolina együtt­­­­véve. Pedig nem tett érte semmit. Bobnak nincs szüksége arra, hogy szenzációt keltsen — puszta jelenléte az úgynevezett szenzá­ció.” Olyannyira igaz megállapítás, hogy megkockáztatható, Bobnak erre a könyvre sincs szüksége. S vajon az olvasóknak? (Kolibri 145 old., 89 Ft.) Filmévkönyv 1990 Évről évre, bár egyre több szponzor segít­ségével, megjelenik a magyar film adattára, amely a magyar mozgógépéletnek jószeri­vel az egyetlen hiteles forrása. Most például ebből az évkönyvből re­konstruálható, hogy az utolsó „pártállami” esztendő mit hozott a film számára. Úgy látszik, lázas pezsgést, hiszen 1989-ben har­minckilenc egész estés film készült el; igaz, többségük dokumentumfilm, amely alig­­alig jelent meg a mozikban. Az adattár bi­zonyítja, hogy felszélről még minden meg­volt, az öt játékfilmvállalat, a rövidfilm, a híradófilm, a rajzfilm kitűnő szakembe­rekkel ékeskedő megannyi műhelye, sőt állt a vártán az irányítás miniszteriális maga­sabb egysége is. Jó volt, rossz volt? Rossz volt, de a tehetetlenség még működtette. Megható módon 1989-ben csak nyolcvanhat amerikai film került a mozikba, de műso­ron volt még angol, argentin, ausztrál, fran­cia, görög, hongkongi, izraeli, japán, kana­dai, kínai, nyugatnémet, olasz, osztrák, spa­nyol, török film is és az egykori szocialista országok filmjei kivétel nélkül. Ez a szín­kép egy ideig hiányozni fog. Kibírjuk? Nem bírjuk ki, mint ahogy azt sem fogadnánk szívesen, ha a Magyar Filmintézet szerény, hullámzó színvonalú, nem hibátlan, de pó­tolhatatlan kiadványa az 1991-es névsorolva­sásnál anyagi okok miatt hiányoznék. (Ma­gyar Filmintézet, 363 old., 165 Ft.) TURBÓK ATTILA: Tanultam csöndet és fegyelmet Így libbent el mint könnyű kendő e méricskélő évtized csontig maró ezer teendő mohóság feneketlen kendő hajszolta higgadt léptemet én azt hittem megfér a kettő vállalni súlyos terheket és megmaradni kétségbeejtő gondok közt jóért csengő gyermeknek de nem lehet elvisz az ár lehúz a lejtő görgetheted a nagy követ akiért tetted — kéznél a vessző — rád szól lódulj tekergő és indulsz a gránit megremeg tanultam csöndet és fegyelmet az álnokság ecetszaga úgy nyög belé hogy egyre feljebb ágál és nemcsak a lehelet hanem a cél is savanyú lépett-e már bogár szemedre (J. A-nál ez mást jelent) és érezted nincs utad semerre hályogot húz nemcsak szemedre ha a ragacsláb összekent éhezem édes lágy szavakra töppedt szőlők aranyára húsos gerezdre has mmatra verőfényre és alkonyaira fűszál kifent mosolyára tíz évi hallgatás után ma lassan igaz mert nem tudom mekkora üvöltés feszül a számban — közben kanóc dinamit-nyár van — felpattintom a fogsorom ... 1990. OKTÓBER 19. s élet ÉSi©í

Next