Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám - Csapody Tamás: Prioritásvesztés (3. oldal) - Molnár Erzsébet: Rend lesz • Lichthof (3. oldal)

CSAPODY TAMÁS: Prioritásvesztés A parlamenti pártok teljesen egységesek az integráció kérdésé­ben, valamennyien egyértelműen támogatják hazánk EU- és NATO- tagságát. Elvben. A gyakorlatban, amikor az integráció konkrét elvárá­sainak teljesítéseiről, amikor a kö­vetkezményekről van szó, már közel sem ilyen egységes a kép, így volt ez a magyar IFOR-kontingens kiküldé­sének esetében, az atomtörvény el­fogadásánál és így van ez a magyar­román alapszerződés ügyében is. A kormányprogramban szereplő és sűrűn emlegetett külpolitikai pri­oritások (integráció az euroatlanti szervezetekbe és jószomszédi vi­szony térségünk államaival és a ha­tárainkon túl élő magyarság támo­gatása) egyenrangú kezelése a gya­korlatban lehetetlen. A Nyugatot nem érdekli se Európa legnagyobb kisebbségének helyzete, se a nyelv­törvény, se a kollektív jogokhoz és autonómiához való jog érvényesülé­se, se a határfolyó egyoldalú eltere­lése, se az etnikai határok mestersé­ges megváltoztatása, se pedig a Ve­­reckei-hágó blokádja. A Nyugat — miután az első világháború után maga idézte elő ezt az áldatlan hely­zetet — most ismét feltételeket dik­tál: mindentől függetlenül meg­egyezéseket kell kötni azért, hogy térségünk államai beléphessenek a NATO-ba. Ettől kezdve pedig a pri­oritások között szelektálás szüksé­ges: az és helyett csak a vagy-vagy lé­tezik. A magyar-román alapszerződés ratifikálásával a kormány kiszolgál­tatottá tette a romániai magyarsá­got, feláldoznák őket az euroatlanti integráció oltárán? Természetesen igen, de miért oly meglepő ez? Amennyiben Magyarország tagja akar lenni a NATO-nak, ezt kell ten­nie, mivel csak ezt tudja tenni, ezt diktálja a reálpolitika. Az ellenzéki pártok is mielőbbi NATO-tagságot akarnak, és ha ők lennének kormá­nyon, ők sem tennének mást. Hisz­térikus felháborodásuk teljesen ért­hetetlen, hiszen vagy nem akarják mindenáron, a többi prioritás fel­adása árán is, az egyedül járható úton-módon a NATO-tagságot, vagy nincsenek tisztában a politikai reali­tásokkal, és a választópolgároknak a 15 milliós magyarság nemzeti meg­­mentőinek színjátékát adják elő millecentenáriumi hangszerelés­ben, a „nemzetvesztő” kormánnyal szemben. Az ellenzék protestálása azért is csak műbalhé, mert a NATO-bőví­­tés a lehetséges szcenáriók ismere­tében történik. Magyarország NA­­TO-tagsága szempontjából ugyanis alapszerződéseket kell kötni, tár­gyalni kell, tapintatosan kell kezel­ni szomszédainkkal meglévő törté­nelmi feszültségeinket. Ha valami­kor, akkor ezekben a hónapokban van legkevésbé szükség magyar-ma­gyar csúcsokra és van a legnagyobb szükség a millecentenáriumi han­gulat kimúlására. Mert Magyaror­szág a magyar-román alapszerződés birtokában biztos NATO-befutó­­nak látszik, Románia viszont ennek birtokában sem lesz az első, vélhe­tően egyetlen bővítési kör tagja. Mivel Románia még úgy érzi, hogy esélyes a NATO-tagságra, kész volt az alapszerződés megkötésére, ami részéről egyébként semmilyen kompromisszumot nem jelent, csak az eddigi irracionális elutasító álláspont feladását. Tudva-tudja, hogy ha ennek árán tagja lenne a NATO-nak, akkor házon belül már szabad keze van (lásd török-görög viszály, török-kurd probléma), ha pedig mégsem lenne e katonai-po­litikai tömb tagja, akkor még töre­kednie sem kell a szerződés betar­tására, sőt a jogosnak vélt frusztrá­ciójának okán nemlétezőnek is te­kintheti azt. Az alapszerződés mie­lőbbi meglobogtatására tehát mindkét ország NATO-ba törekvő politikai elitjének volt égetően nagy szüksége, függetlenül attól, hogy ebből mi tud megvalósulni, hogy helyi értékén mit is ér a szer­ződés. A magyar-román alapszerző­dés tehát nem egymásnak, hanem az euroatlanti integrációnak „köt­tetett meg”, és ezért bár nem kö­zömbös, de valójában nem túl lé­nyeges, hogy mit tartalmaz. A mindkét oldalon fellépő heves ellenzésnek azonban van még más üzenete is. Nevezetesen, hogy a két ország politikai­ döntéshozó elitje nem integráció-érett, a nem­zeti érdekeit fontosabbnak érzi a közös euroatlanti érdekeknél, és hogy az egyértelmű nyugati elvárá­sok hatására sem tud valódi, alap­­szerződésnél mélyebb változásokra és változtatásokra. A magyar parla­menti pártok képtelenek külpoliti­kai együttcselekvésre, a NATO-tag­­ság igenlése átgondolatlan és csak felszíni politikát takar. A valódi egység hiányában még belegondol­ni is rossz, hogy mi lesz, ha a NA­­TO-csatlakozás részletes és konk­rét, a magyar nemzeti érzéssel, a magyar gazdasági érdekekkel szinkronba mindig nem hozható csatlakozás menetrendje a közeljö­vőben napvilágot lát. Az öregasszony pakol. Épp egy nagykabátot fog ölre (amiből rögtön ar­ra következtethetünk, hogy az öregasszonynak saját, külön bejáratú télikabátja van), igaz, melyette, vas­kos, súlyos, békebeli, az öregasszony kénytelen hát­­radönteni a felsőtestét, úgy cipeli. Időnként megáll, elbizonytalanodik, darab ideig inog, kettejük közös súlypontját keresi, még hátrébb dől, olyan, mint­ha hátraszaltóhoz készül­ne egy trapézról, aztán nem rugaszkodik el még­se, rálel a kettős súlypont­ra (miből a fizika törvé­nyeinek szerteágazó isme­retére következtethe­tünk), cipekedik tovább, a nagykabátot a sarki kö­zért ajtajába helyezi a földre, gondol egyet, erőt gyűjt, a kabát emelkedni kezd, visszazuhan, az öregasszony előretántorodik, kabátot ölelő karja a föld felé mutat, felsőteste me­rőlegesen közelíti meg a közértajtót, átmenetileg el­engedi a kabátot, karját kiterjeszti, mintha szárnyal­ni akarna, de nem röpül el, kitárt karjával hirtelen elkapja az ajtófélfát (ebből arra kell következtes­sünk, hogy kifejezetten fitt öregasszonnyal találkoz­tunk), nekitámaszkodik. Darab idő múltán elenge­di a félfát, cibálni kezdi a kabátot megint, emberfö­lötti erőkhöz folyamodva (miből arra következte­tünk, hogy az öregasszony a paranormális erőket is uralja) a kilincsre akasztja; és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ezt a rengeteg nagy kabátot az imént háromszor a hátára kanyarintotta, kétszer fel­öltötte és levetette, egyszer meg összeroskadt alatta. Közvetlenül az autóroncs mellett, az öregasszony pakolásának, rámolásának, otthonteremtő tevé­kenységének voltaképpeni színhelyén, melyhez (bár időlegesen eltávolodik tőle egy-egy nagykabát­tal, varrósdobozzal, de­ mindahányszor visszatér. Az öregasszony három hete próbálja belakni az autóroncsot, s ezáltal (a kormány tevékenységéhez maga is hozzájárulva) megalapozni a kilencvenhetes esztendőt. Bár nem tudni, az öregasszony esetében ez indo­kolt-e egyáltalán (nem egy telhetetlen öreg­asszonnyal találkoztunk-e például ezen az utcarészle­ten) , manapság ennyi holmival már minimum a kö­zéposztályba tartozik az ember, az öregasszonynak a nemzetgazdaság állapotához képest arcpirítóan sok holmija van, legalábbis a külső szemlélőnek ez a benyomása támad, amint próbálja nyomon követni a kabátok, krumplik, cék­lák és lábasok térbeli hely­zetének váltakozását; most úszott kenyérdarab, uborka, használt zsebken­dő érkezik a motorházte­tőre, serpenyő több évvel ezelőtt beleragadt lecsó­val, aztán ugyanezek a dolgok egy hokedlira ke­rülnek (mely e pillanat­ban az úttest közepén tar­tózkodik) , s onnan is tovább. Minden egyes tárgy ál­landó, vég nélküli mozgásban van, rövid és kiszámít­hatatlan pihenőkkel hokedlin, aszfalton, hátsó ülé­sen, s minden hely (bármily lakályos, otthonos és magától értetődő, s egy szédítő pillanatra bármily véglegesnek s végre megtaláltnak tűnik) időleges és átmeneti, miképp időleges és átmeneti az öreg­asszony tartózkodása ezen a Földön; ahogy az öreg­asszonyt a sors idevetette, épp egy ezredvég előtt, pont erre a bolygóra, úgy veti most az öregasszony is a használt zsebkendőt a hokedlira, fölemeli, zsebébe gyömöszöli, honnan néhány másodperc múltán elő­­ráncigálja megint, begyűri a sebváltó mellé, minek következtében hiába kutat majd a zsebében, hiába fordítja ki az egészet, hiába hullanak ki belőle a meg­­penészlett kenyérmorzsák (mikre azonnal csontso­vány galambok vetődnek), látszatra legalább. De ezt ne mondjuk meg az öregasszonynak, úgyse hinné, nézzük az arcát, csakis a konkrét problémára (most például a közérzes ordítására) koncentrál. % LICHTHOF Rend lesz ÉS-Antológia ‘96 Tavaly karácsonyra megjelentettük az Élet és Irodalom Antológia ‘95 című könyvünket (a Pesti Szalon Kiadóval közösen) s már akkor jelez­tük, hagyományt szeretnénk teremteni a kiadvánnyal: ha az újság leírja, akkor ‘96 karácsonyára elkészül az újabb gyűjtemény. Most közölhet­jük, az idei karácsonyra is kézbe vehetik olvasóink az Antológiát. Most is egy év — 1995 októbere és 1996 októbere közötti — irodalmi és képzőművészeti terméséből válogattunk, a megítélésünk szerinti leg­emlékezetesebb novellákat, verseket és grafikákat. A szerzők névsora: André András, Bada Dada, Balázs Attila, Balla Zsófia, Banga Ferenc, Bertók László, Bodor Béla, Csalog Zsolt, Csaplár Vilmos, Csíki László, Csukás István, Darvasi László, Dobai Péter, Demján Gábor, El Ka­­zovszkij, Engel Tevan István, Eörsi István, Esterházy Péter, Fabó Kin­ga, Faragó Ferenc, feLugossy László, Ficsku Pál, Fodor Ákos, Forgách András, Gaál József, Garaczi László, Gál Éva Emese, Gerevich András, Gergely Ágnes, Görgey Gábor, Grecsó Krisztián, Grendel Lajos, Győ­re Balázs, Háy János, Hegedűs 2 László, Horváth Elemér, Horváth Pé­ter, Kaszás Máté, Kádár Katalin, Kántor Péter, Kántor Zsolt, Károlyi Amy, Károlyi Marianna, Kemény István, Kontra Ferenc, Kovács And­rás Ferenc, Körösi Zoltán, Kukorelly Endre, Lábass Endre, Láng Zsolt, Lászlóffy Aladár, Lévai Ádám, Marno János, Marsall László, Ma­­urits Ferenc, Méhes Károly, Ménes Attila, M. Tóth Éva, Nagy Atilla Kristóf, Nagy Gáspár, Nádler István, Orbán Ottó, Parancs János, Parti Nagy Lajos, Pálinkás György, Peer Krisztián, Petőcz András, Podma­­niczky Szilárd, Püspöky István, Rába Lilla, Rácz Péter, Roskó Gábor, Sándor Iván, Schéner Mihály, Simon Balázs, Solymosi Bálint, Stefano­­vits Péter, Sulyok Gabriella, Szemethy Imre, Szepesi Attila, Szijj Fe­renc, Szív Ernő, Szöllősi Zoltán, Szőcs Géza, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Tar Sándor, Tábor Ádám, Temesi Ferenc, Térey János, Tolnai Ottó, Tompa Gábor, Trombitás Tamás, Urbán Tibor, Utassy József, Vén Zoltán, Villányi László, Visky András, Vörös István, Zalán Tibor A könyv a szerkesztőségben kedvezményes áron vásárolható! 1997. JANUÁR 3. ELET ÉS IRODALOM

Next