Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-28 / 13. szám - Radák Eszter: Ez az a bizonyos Marcel Duchamp? • könyvkritika • Görgényi Frigyes: Egy bizonyos Marcel Duchamp (Kijárat Kiadó, 1996.) (14. oldal) - Bodor Béla: Közjátékok • könyvkritika • Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok (Savaria University Press, Szombathely, 1996. Isis-könyvek) (14. oldal)

RADÁK ESZTER: Ez az a bizonyos Marcel Duchamp? ■ Görgényi Frigyes: Egy bizonyos Marcel Duchamp. Kijárat Kiadó, 1996. 238 oldal, 396 Ft A Kijárat Kiadónál megjelent Görgényi Frigyes Egy bizonyos Mar­cel Duchamp című könyve nagy hi­ányt hivatott pótolni, hiszen nem jelent még meg magyarul a teljes Duchamp életművet feldolgozó könyv. Nem volt az Octavio Paz Meztelen jelentése sem, Jean Clair Marcel Duchamp, avagy a nagy fik­ciója sem, Marcel Duchamp Az el­tűnt idő mérnöke című írása sem. (Ez utóbbi egy interjú, Pierre Ca­­banne beszélget a művésszel.) Paz esszéi, illetve Clair írása műveket próbálnak értelmezni. Görgényi Frigyes is megkísérli nekünk bemu­tatni a műveket, Duchamp viszo­nyát a világhoz, a kortársakhoz. A Balkon 96/12. számában sokat ígér Sebők Zoltánnal folytatott beszélge­tésében: „mennyire volt »modern« Duchamp a sakkban..., a sakkozói egyéniség bemutatásához elenged­hetetlen a teljes személyiség megis­merése.” Görgényi fáradságot nem ismerve felkutatott minden lehetsé­ges adatot, eddig megjelent értel­mezéseket, elemzéseket, életrajzi dokumentumokat, felkereste az öz­vegyet. Elképesztő mennyiségű ada­tot, információt tár az olvasó elé. De kik is olvashatják a könyvet, kik­nek szól valójában? A Balkon-inter­júban megemlíti, hogy képzőművé­szek érdeklődésére látott munká­hoz , tehát a szűk szakmához, kol­légákhoz szólna? Nem hinném, ak­kor nem ez lenne az arány az isme­retterjesztő adatok és a mélyebb ér­telmezések között. Ehhez nagyon sok az adatokat összekötő anekdota és kevés az igazán elmélyült értel­mezés. Ismeretterjesztő könyv len­ne tehát? A nagyközönséget hiva­tott megismertetni a huszadik szá­zad kiemelkedő művészegyénisé­gével? Ha ezt elfogadjuk, tehát ha az a cél, hogy mindent aprólékosan­­­megmagyarázzunk — a homoními­át pl. kétszer is a 38. és 42. oldalon­­ —, nem egészen értem a szerző kö­­­­vetkezetlenségét ebben a kérdés­­­­ben. Mert rendben van, nagyon he­­­­lyes a következtetés: „Óvom az olva­sót attól, hogy Duchamp-tól várja az egyetlen és üdvözítő magyaráza­tot”, illetve a Balkon-interjúban „... verbális megnyilatkozásai ugyanúgy értelmezésre várnak, mint művei” — akkor miért nem magyarázza meg a ténylegesen magyarázatra szoruló dolgokat, miért vesz kész­pénznek több Duchamp-kijelentést vagy cselekedetet? Például: „Du­champ rájön, hogy a kubizmus, minden elméletieskedése és hó­kuszpókusza ellenére nem más, mint retinális festészet. A kubisták képein is túlteng a látvány. Du­champ tudja már, hogy »a színek és a formák eltorlaszolják a gondolko­dás útját«, és a modern művészet (festészet) nem ezen az úton fog fejlődni. A kubizmus éppoly retiná­lis festészet, mint a múlt századi akadémikus irány, az impresszioniz­mus és egyebek. »Szembeszállva mindazzal, amit mások tesznek e téren, messzi óhajtottam kerülni mindenféle retinális festészettől« — mondja Calvin Tomkinsnak egy interjújában, majd 1912-re vissza­emlékezve hozzáteszi: »Belefárad­tam a kinetikus kubizmusba«.” — szerepel a könyvben a 43. oldalon, majd a 49-en: „Duchamp lovag egyelőre tehát sikertelenül ostro­molja Perspektíva Kisasszonyt. A si­ker érdekében »alapoznia« kell: ta­nulni, a kezdetektől elindulni, és megkeresni a helyes irányt. Problé­máinak lajstromba szedése után lát­ja, hogy megoldásukhoz tengernyi idő, elmélyülés és függetlenség szükséges. Van ideje a Művészet alapkérdéseivel is foglalkozni. S hogy még inkább legyen ideje, el­határozza, hogy felhagy magával a festészettel!” A művész ezzel a gesztusával elsö­pör valamilyen kulturális értéket, helyette teremt (teremtő gesztus), új művészetszemléletet hoz létre. A történetíró nem veheti át a kijelen­tést értelmezés nélkül, neki nem Duchamp szemszögéből kell vizsgál­nia a művészettörténetet, azt megte­szi ő maga. A szerzői intenciót figye­lembe véve, de már történelmi táv­latból, tárgyilagosan kellene szem­lélni Duchamp viszonyát elődeihez, kortársaihoz, ha nem ezt teszi, nem egy művész értékelése, bemutatása lesz az eredmény, hanem „csak” tisz­teletadás, utánzás. Nem másolnia, hanem kommentálnia kellene. Du­champ tetteire számtalan magyará­zat ismert, de mindegyiknél létező motívum az új keresése, az előrelé­pés. Ha esetenként valamit megta­gad, kijelentéseinek a lényege soha­sem negatív világszemlélet, nem ál­talános tagadás, hiszen ezek termé­szetesen szélsőségesek, és csak bizo­nyos logikai szempontból érvénye­sek. Közhelynek számít, hogy a mo­dern művészetet az egymást váltó, egy időben történő, ellentmondó, egymással egyetértő irányzatok, összefonódások jellemzik. A művé­szet bármit csinál — csatlakozik, vagy esetleg megtagad valamilyen művészeti elképzelést — választ ad az általa létrehozott művel arra a kérdésre, mit tart művészetnek, ho­gyan gondolkozik a világról. Ez nemcsak Duchampra, hanem a töb­bi „modern” művészre is igaz. Ezt a meglévő kérdést azonban Duchamp még szélsőségesebbé tette, ő már a művészet határait kutatta, műveivel, tetteivel újra definiálta a művésze­tet. Amit tehát esetenként ő mond, az nem tény, hanem gesztus — ha úgy tetszik, nem ez a racionalitás a művészettörténet szempontjából. A gesztus nem a művészettörténettel, hanem a művel azonos. A történet­író számára tehát nem a legoptimá­lisabb ezt a „művészi” tagadó néző­pontot átvenni, neki természetesen figyelembe kell vennie azokat a dol­gokat, amikre a művész reagál, de nem a reakciót magát kell átvennie, hanem a miértjét ismertetnie. Bár Görgényinek nem mindehol sikerül ennek a miértnek az ismertetése, helyenként mégis fel-felcsillannak a könyvben érdekes, izgalmas, eddig sehol nem olvasható eszmefuttatá­sok. Az egyik legjobban sikerült feje­zet A sakkozó Duchamp (bár a Bal­kánban olvasható érdekes összefüg­gések kimaradtak a könyvből). Ed­dig erről nagyon keveset tudhat­tunk, éppúgy, mint ahogy Duchamp nőkhöz való viszonya is más megvi­lágításba került. Egyetértek a könyv felépítésével, miután életrajza nagy­jából időrendben íródott. Értem a szerző rajongását Duchamp-ért — tagadhatatlanul meghatározó egyé­nisége a huszadik századnak, és mint ahogy azt Sebők Zoltán meg­állapította, a könyvben használt idé­zetek tényleg jók, helytállók, de ugyanez nem mondható el a szöveg azon részeiről, ahol Görgényi nem idéz, hanem más Duchamp-értelme­­zéseket, fogalmakat (pl. ready made) magyaráz. Rosszak az adatokat összekötő szövegek is. Például: „Vé­gigjártuk Duchamp életútját 1923- tól, tehát aktív sakkművésszé válásá­nak időpontjától egészen 1968-ig. Gyönyörű, izgalmas és tartalmas élet — vélhetnénk. Szinte kár elbúcsúz­ni tőle. Nem is búcsúzunk! 1924-től újra követhetjük életét, mert volt neki »másik« is.” Az ilyen és ehhez hasonló katasztrofálisan komolyta­lan narrációk miatt sikkadnak el a jól megírt részek, fontos és pontos információk, adatok. BODOR BÉLA: Közjátékok ■ Láng Gusztáv: A lázadás közjá­téka. Dsidó-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1996. Isis-könyvek, 148 oldal, ár nélkül Köztes állapotú könyvet állított össze egy befogadástörténetének köztes állapotában leledző költői életműről a Kolozsvár és Szombat­hely közötti köztes állapotban élő irodalomtörténész, aki 1984-ben történt áttelepülése óta tanít a szombathelyi Tanárképző Főisko­lán, tavaly óta azonban a kolozsvári egyetemen az eltávoztával üresen maradt státust foglalta el, ideiglene­sen, vagyis mint saját maga helyette­se. 1955. harmadéves egyetemista kora óta foglalkozik Dsida Jenővel, akinek munkásságát államvizsga­dolgozata témájául választotta, és ez volt a tárgya 1971-ben benyújtott kandidátusi értekezésének is. Ezt akkor — az öncenzúra kényszere miatt — nem publikálta, az azóta el­telt évtizedekben azonban számos részletet kiemelt belőle, ezeket ön­álló tanulmánnyá bővítette-kerekí­­tette, majd ebbe a kötetbe gyűjtötte. A szóban forgó könyv tizenkét írása ezért különös kettősségekkel jellemez­hető. Egyrészt a szerzőnek a költőről alkotott képe meglepően keveset vál­tozik — ahhoz képest, hogy a szöve­gek három, egymástól távoli időszak­ban: 1968-73-ban, 1982-83-ban, és 1995-96-ban íródtak. Nyilvánvaló te­hát — a keletkezéstörténet ismereté­ben tudjuk is —, hogy azok nem a ku­tatómunka egyes szakaszainak doku­mentumai, hanem az életmű minden aspektusának ismeretében készült, an­nak egyes részletkérdéseit vizsgáló ér­tekezések. Ennek pedig az a hátulütő­je, hogy az olvasó nem ismeri, és nem is ismeri meg Lángnak a műegészre vonatkozó nézeteit, csupán azok egyes vonatkozásait, olyan fragmentumokat kap, melyek egy adott gondolatmenet­be illeszkedve merőben más helyiérté­­kűek, mint önállóan. Ilyen probléma például a kötet­ben elemzett, és ezzel a gesztussal természetesen az életműből kiemelt versek összetétele, megválasztása. Ezek némelyike határozottan Dsida kevésbé sikerült munkái közé tarto­zik, és az olvasó tanácstalanul áll az elemző komolysága előtt: miért kell ekkora figyelmet szentelni néhány, a pályakezdés törekvéseit dokumen­táló zsengének? Az életmű alapos is­merője természetesen azt válaszolja, hogy azért, mert ezek a törekvések búvópatakként fognak végighúzód­ni Dsida érett költészetén, és ha a kezdet kezdetén nem mutatunk rá­juk, akkor később észre sem fogjuk venni őket, jelenlétük annyira fi­nom és jelzésszerű. (Vonzalma az avantgárdhoz, expresszionista kísér­letei, és azok továbbélése a metafo­­rikában és a szinesztéziákban, köz­­életisége, háborúellenessége, politi­kai ellenzékisége, kollektivitás-igé­nye és szolidaritása, ami olykor már­­már a forradalmiságot súrolja, előz­mény nélküli szeszélyként tűnik fel a készületien olvasó előtt.) Az olva­só azonban — elnézést a sértő igaz­ságért — általában nem tudja hová tenni Dsidát a magyar irodalom tör­ténetében, sem helyét, sem rangját nem tudja meghatározni, munkás­ságát alig ismeri — a Hulló hajszá­lak elégiáját leszámítva, mert annak egy részlete sokáig szerepelt a nyol­cadikos biológiakönyvnek a hajról szóló fejezetében —, és ennek a kri­tikára és az irodalomtörténetre is ki­terjedő tétovaságnak érdemes egy bekezdésnyi kitérőt szentelni. A magyar irodalom történetében gyakori jelenség, hogy egy-egy alkotó­ra alkatától idegen szerepet kénysze­rít valami kiszámíthatatlan közösségi igény. Az az irodalmi csoportosulás, melyhez Dsidának igazán köze lehe­tett volna, a Nyugat köre, életében alig vett tudomást róla. Közéjük állt az országhatár, és a váratlan helyzetben új módon szerveződő, decentralizáló­dó irodalmi élet. Dsida nem lehetett egyike az ezt a hagyományt megha­ladva folytató „harmadik nemzedék” alkotóinak, mint a vele egyírású tehet­ségek, Jékely, Kálnoky, Csorba Győző, Rónay György. Halála után a mulasz­tás, ahogy lenni szokott, túlértékelés­be fordult. „Vajthó László a Mai ma­gyar költők antológiájába (1941) már ugyanannyi költeményt válogat tőle, mint József Attilától” — állapítja meg Láng, és ez olyan túlzás volt, ami ellen Dsida tiltakozott volna a legjobban. („Nincs nagyobb költészet ma az övé­nél (József Attiláénál). Glória! Glória! Glória! Michael pápa” — értsd: Babits — „egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke“ — úja egy levél­ben.) Néhány év után ismételt és ér­demtelen visszaminősítés következik, mely beállítás szerint irredenta, forra­dalomellenes polgár lett volna, és rá­adásul a klerikális reakció embere. Ennek ellenhatásaként mutatódik meg vallásosságának plebejus-krisztiá­­nus és panteista arculata, olykor a láz­adásig menő szociális érzékenysége és politikai ellenzékisége — Láng tanul­mányaiban is —, és így tovább, nem is beszélve (Remenyikhez és Áprilyhoz képest) „kozmopolita” antitranszilva­­nizmusáról és annak oda- és ideáit mi­­nősítgetéséről. A Dsida-kép sokszor nem a költőre és művére irányuló po­zitív állításokra, hanem a korábbi né­zetekkel polemizáló vélekedésekre épül, s már alig érthető, hogy mi is a vita tétje és tárgya. Láng Gusztáv tanulmányai termé­szetesen kitűnőek, nagy szakmai fel­­készültséggel, ugyanakkor a lehetsé­ges mértékig eszköztelenül íródtak, gondolatmenetének nincsenek iro­dalomelméleti különjáratai. Többnyi­re nem lepik meg a Dsida iránt ér­deklődőket — megjelentek már, és egy leegyszerűsített változatukból szerkesztett pályakép 1974-ben olvas­ható volt a Dacia-kiadás előszavaként, majd az 1983-as magyarországi kiadás előszava is egybecsengett a kötet anyagával —, de persze ezeket is jó együtt kézbe venni. Az igazi meglepe­tés és egyben a kötet legfontosabb közleménye azonban a Psalmus Hun­­garicus „értelmezésére tett kísérlet”. Bevallom, sose tudtam viszolygás nél­kül olvasni ezt a vad, sötét, keserű, minden dsidai eleganciát és rezigná­­ciót nélkülöző költeményt, melyben a szerző arról vall, hogy nem érdekli többé Goethe és Dante, „ki eddig mondtam: ember! most azt mon­dom: magyar!”, és „ha bűnös is, ma­gyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar”. Láng Gusztáv kulcsmondata: „Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé úgy írni verset, mint Auschwitz előtt. A Dsida-költemény e részlete bizonyítja, hogy olvasni sem.” Roppant fontos megállapítás. A holocaust-sokk olyan jelentőségű mozzanata az európai kultúrának, hogy visszamenőleg is át­értelmezi a hagyományt, és olyan ese­tekben, mint ez a vers, nem a megér­tés képességét, hanem a megértés akarását törli el az olvasóban. Minden elismerésem Láng Gusz­távé, mégsem véletlen, hogy fenn­tartásaim sorolásával kezdtem ezt az írást, és így is fejezem be. Az esszé, a tanulmány író és olvasó közös ka­landja; érdekességét az adja, hogy az olvasó részese lehet egy kísérlet­nek, hogy együtt tehet meg egy utat az íróval. Ezt az izgalmat nem érez­tem ezekben a szövegekben, inkább egy Dsida-szeminárium óravázlatai­nak, vagy előadás szövegeinek érez­tem őket. És ebből következően nem értek egyet a fülszöveg írójával (alighanem a kötetet szerkesztő Fűzfa Balázzsal), aki szerint Dsida „életműve e tanulmánysorozattal méltó helyére kerülhet irodalmunk történetében.” Úgy gondolom, hogy ehhez egy kritikai szövegki­adásra és egy tisztességes monográ­fiára lenne szükség. S ez utóbbi szerzője aligha lehet más, mint Láng Gusztáv. A Múzsa című televízióműsor márciusi irodalmi toplistáját Lukácsy Sándor állította össze: 1. Pilinszky János: Széppróza (Osiris) 2. Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig (Múlt és Jövő Könyvek) .! ... ... .... ___ ___ 14 ÉLET ÉS III . "4 IRODALOM■ 1997. MÁRCIUS 28.

Next