Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-02 / 1. szám - Bruck András: Köztársasági etikett (3. oldal)
Van a Népszavának egy csendes, szinte észrevétlen rovata, amelyben az egykori futballista, Törőcsik András hetente egyszer a fociról ír. Nincs leleplezés, nincsenek titkok, mégis szívesen olvasom őt. Azt érzem ugyanis rajta, amit a sportújságírók többségénél nem, hogy nem tagja a brancsnak. A sportsajtó a szakma legelvadultabb, legmegvesztegethetőbb része, emellett szakmailag is messze a leggyengébb, valósággal lehúzza az embert. (Még mindig a korábbi televíziós időszak sportos kultúrájában személyiséggé vált néhány riporter a mérce, s a tulajdonképpen a mechanizmus ellenére alkotó kolléga - Hegyi Iván, Jakab József.) Egyik-másik Nemzeti Sportcikk, Telesport, TV2 sportkommentár és az érett személyiség kisiklik, a serdületlen megáll a fejlődésben. A magyar sportsajtóban végképp nincs norma, képernyőn és újságban mindenki azt csinál, amit akar. Tűnjék bármennyire is periferikusnak a sportsajtó jelentősége a többi mellett, azzal, hogy ipari méretben állítja elő a szemetet, nem elhanyagolható szerepe van a szabad társadalmakban nélkülözhetetlen kritikai szellem megfojtásában. Törőcsik a kirobbant futball-botrány után rovatában megemlítette, egyszer részt vett egy MLSZ-ülésen, de elmenekült, mert nem bírta az ott folyó hízelgést. Az egykori futballsztár az egész magyar közéletre, azon belül is a sajtóra különösen jellemző legpontosabb kifejezést alkalmazta. A hízelgés, mint a feudális talpnyalás kvázi-egyenlők közötti posztkommunista változata, önálló műfajjá nőtte ki magát a hazai sajtóban. Ajultan lihegő (Maga milyen csinos, okos stb.) újságírónők és romlott, PR- cikkekre szakosodott férfiak serege (Szégyen, hogy maga még nem miniszter!) csempészi be a haverkodást oda, ahol az oppozíciónak lenne helye. Igazi gyöngyszemet tálalt fel a Nemzet Sport 1997. december 1 jén. A hatodik oldalon egyszerre két fényképen is látható a Postabank tulajdonosa-elnök-vezérigazgatója, Príncz Gábor. (A pénz áramlási irányától függ, hogy mikor melyik. Ha az államtól folyik hozzá, akkor az utóbbi, ha tőle folyik valahova, akkor az előbbi.) Az egyik képen, mint a vízilabda-szövetség elnöke, egy játékost jutalmaz, a másik, amolyan igazolványkép, funkciója kideríthetetlen. Illetve nagyon is világos. Sál Endre újságírónak ez utóbbi képet kísérő alig félflekknyi szövegében a megvetendő hízelgés harmonikusan simul bele a büntetendő reklámba: „Príncz Gábor (képünkön) nem mindennapi bejelentést tett. A pólószövetség első embere (nem mellékesen a Postabank Rt. elnök-vezérigazgatója) elmondta: hamarosan létrehozzák a bank saját csapatát, vagyis a Postabank csapato. Az elnök szerint az egyesület üde színfoltja lehet a magyar pólónak és talán a többi klub számára példa is. És itt nem az eredményességre gondolt a bankvezér (bár tudvalevő: középszerhez nem adja nevét a Postabank), hanem arra, hogy a Postabank-csapat gazdálkodása, megjelenése és működtetése a többi klub számára is értékes, beépíthető tapasztalatokat ad....” Stb. Néhány megjegyzés ehhez a tudósítói remekléshez: 1) A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi törvény 6. paragrafusa 1. bekezdése kimondja: Tilos közzétenni burkolt és tudatosan nem észlelhető reklámot 2) Ezt a csapatot, amelyre a bank kizárólag költeni fog, nem is keveset, ismét csak a betétesek pénze bánja majd. 3) Valamennyi vízilabdacsapat alig várja már a Postabank-csapat financiális útmutatását, miként más bankok is nyilván sokat tanulnak Princz Gábortól. 4) Ha az állam megfelelő időközönként nekem is ad néhány milliárdot, akkor én sem adom majd a nevem középszerhez. 5) Egy olyan országot akartunk, amelyben senkinek senkiről nem juthat eszébe Rákosi, Révai vagy Gerő neve. Csöppet sem meglepően, miközben a morál puszta említése bírálóimból hol dührohamot, hol gúnykacajt vált ki, politika és média részéről zavartalanul folyik a morál szodomizálása. A demokratikus tájékoztatás aktuális állapota tisztán lemérhető például azon, ami a miniszterelnök úr körül zajlik. Horn Gyula a magyar politikai kultúra deformálásában lassan túlnő még diktátor elődein is, de már többről és másról van szó, mint arról, ahogy SZDSZ-es partnereit s a köztársaság polgárait újra és újra falhoz állítja. A nagy nevettető Selmeczitől kezdve a televízió riporteri gárdájának apraja-nagyja most már az ő személyes szolgálatában áll. Sikere az ő sikerük is, s mint a legyek ragadnak rá. Bár a törleszkedés a nagyúrhoz egyidős a hatalom intézményével, a parlamenti demokrácia egyebek között abban különbözik a perzsa vagy az orosz birodalomtól, hogy sajtója a nagyúr korlátozását tekinti fő feladatának. Az újságírói szuverenitás feladásának talán legmeghökkentőbb példáját mostanában egy trió, Rudi Zoltán, Heltai Péter és Belénessy Csaba szolgáltatja. A MTV1-en ők hárman örökölték a MÚOSZ csődbejutott havi miniszterelnöki sajtótájékoztatóját Produkciójukat látva nem tartom lehetetlennek, hogy kérdéseik nem az ő fejükben, hanem valahol a miniszterelnöki hivatal körül születnek, s az ő feladatuk csupán annyi, hogy gondterhelt arccal a sajátjukként feltegyék őket. Persze tévedhetek. Ebben az esetben viszont az történik, hogy a miniszterelnök besétál egy stúdióba, ahol három férfi, akikről a köztársaság polgárai úgy hiszik, hogy a hatalommal szemben az ő oldalukon állnak, csak arra vár, hogy a hatalom kedvét keresse. Erről mondta Szent Ágoston, hogy jobban járunk egy olyan kutya társaságával, akit ismerünk, mint egy olyan emberével, akinek szavait nem értjük. Márpedig Rudi, Heltai és Belénessy szavait nem értjük, a motivációikat viszont nagyon is. Változó csapattagokkal, de ugyanez folyik az MSat-on is. A közelmúltban az MSZP frakcióvezetője, Szekeres Imre szórakoztatta a tiszteletére meghívott újságírókat. Ismét commedia dell’arte-t láttunk, s még véletlenül sem a köztársaság elkötelezett szolgálatát - Szekeres a térdét csapkodta jókedvében. (Nem kétséges, hogy az SZDSZ most már púp az MSZP hátán, leplezetlenül várják, hogy mint egykor, ismét magukban lehessenek. Tied az ország, magadnak építed. Baja Ferenc belügy-, Schmuck Andor kultuszminiszter, ez mindent megérne nekik.) Pedig a műsorvezető, a Postabank sajtóholdingjának vezérigazgatója, Németh Péter tényleg igyekszik a hazai sajtó sztárjait az MSZP tankja elé dobni. Micsoda nevek! Napilapos főszerkesztők, rovatvezetők, jeles publicisták... igazán a sors kegye, hogy egy alacsony nézettségű adóról van szó, ahol csak kevesen látják, mit művelnek. Nem a szakma, hanem a köztársaság sajtóetikettjében — az eddigiek alapján is érthető okokból - aligha jártas olvasók kedvéért megjegyezném, nyugaton a hivatalban lévőknek hagyományosan nehezebb a dolguk, mint ellenfeleiknek. Előnyüket kiegyenlítendő, újraválasztás idején az újságírók nem velük „szimpatizálnak”, így diktálja a meggyőződésük és nemzetük érdeke. Ellentétben Magyarországgal, újságíróként ott a hatalom emberének lenni - Hegyi Gyula, Aczél Endre és a többiek - szürkeséggel járna, nem hírnévvel. Visszatérve a MTV1 triójára: van még valami nagyon furcsa bennük azon kívül is, hogy a műsor a látszat ellenére felvétel, amit egy ilyen politikai adásnál a hitelesség érdekében jelezni illene. Belénessy Csaba ez a furcsaság, mivel egy szélsőjobboldali rádiós műsor, a Vasárnapi Újság volt szerkesztőjeként, tehát elvben Horn esküdt ellenségeként lett tagja az MSZP Szabadság téri baráti körének. Persze a miniszterelnök úrnál csak a tarhonyás hús a konstans, de ezt már régóta tudjuk róla. Még ha biztosak lehetnénk is abban, hogy csupán három bármire kapható riportere van a televíziónak, már ennyi is megbízható indikátora volna, hogy a független tájékoztatás helyébe az irányított lépett, hiszen ilyen programok elszigetelten, korrupt és antidemokratikus infrastruktúra nélkül nem működtethetők. Persze dehogy vagyunk ebben biztosak. Látjuk például az Aktuális adásait, amelynek szinte műsorvezetőnként változik - sajnos nem a stílusa, hanem a morálja. (Hogyan lehetséges például Mihalik Lászlót, a Sasad Rt. elnökét rövid idő alatt kétszer is anélkül megszólaltatni, hogy a nézőkkel tudatnák, ügyészségi és rendőrségi vizsgálat folyik a Sasad pénzügyeiben? De ugyanezt tette sasadi tudósításaiban a Magyar Hírlap 1997. december 13-án, majd 16- án. Az ebben az ügyben szinte menetrendszerű félretájékoztatást egyedül a Népszabadság főszerkesztője ismerte el - igaz, ő sem a nyilvánosság előtt, hanem csak egy, az ÉS szerkesztőségének küldött faxában.) A Kossuth-adó híres vallomása ‘56 napjaiban: „hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este” - egyre közelebbről hallatszik. Abbéli meggyőződésem, hogy a szakma négy évtizednyi becstelenséget követően továbbra is elárulja saját legszentebb elveit, természetesen mindenekelőtt magukból a lapokból táplálkozik. De nem kizárólag. Igen jellemzőnek találom például azt a többé-kevésbé általános vélekedést, hogy a szakmáról írt megjegyzéseim hátterében emésztő bosszúvágyam áll. A Azért csinálja, mert nem közöltük őt, intézik el mondanivalómat egymás közt a megszólítottak vagy a velük szolidáris kollégák, és nemcsak a Népszabadságnál vagy a 168 Óránál. Ennek a, gondolom, cuclisüvegként funkcionáló vélekedésnek a haszna kézenfekvő, ekképp engem az igazság morzsájától is megfosztva a teljes igazságot maguknak tarthatják fenn az érintettek. Pedig tévednek. Senki nem mászik meg csak azért egy magas hegyet, mert a hegy aljában megcsípte egy szúnyog. Egészen másról van szó. Bizonyos kérdésekről, függetlenül azok azonnal felmérhető hasznáról vagyó haszontalanságáról, minden szabad társadalomban addig folyik a vita, ameddig elegendő érdek és érdeklődés sorakoztatható fel az életben tartásukhoz. Márpedig a Kádár-korszakkal kapcsolatos kérdések ma még biztosan relevánsak; semmi nem zárult le, semmi nem évült el. Mivel úgy ítélem meg, hogy a miniszterelnök úr mellett éppen a sajtó kötődik leglátványosabban még mindig a diktatúra moráljához és módszereihez, részemről ezért a neki szentelt figyelem. Vásárhelyi Mária (Volt-e politikai tisztogatás a közmédián belül a rendszerváltás során? ÉS 1997/47.) udvariasan felvetette, talán mindannyian jobban jártunk volna, ha a múlt rendszer média-irányításában kulcsszerepet betöltő felső vezetők ma nem lennének közöttünk. Valóban óriási árat fizet ezért a magyar demokrácia. Ezek az emberek, s nem egy-kettőről van szó, ugyanis nemcsak az információk szelektálásával, hírek elhallgatásával és csinálásával stb. ártanak. Nagyrészt nekik köszönhető a sok száz tonna papírból áradó áporodottság: a nyelv gyöngesége, a látás homálya, a vélemények tompasága. Többségükben hiteltelen emberek foglalják el a lapok stratégiai pozícióit, akiknek autoritása nem több a hivatali hierarchiának kijáró formaságnál. Ha vágynak is elismerésre, csak törleszkedőket láthatnak maguk körül. A diktatúra oldalán állva sok mindent meg lehetett szerezni, ki lehetett járni, egyvalamit azonban biztosan nem: a demokrácia sajtójában méltányolt érdemeket. Ez, a követendő minta, az elismert minőség hiánya pusztít pestisként a magyar sajtóban és fertőzi meg az újonnan belépőket is. A cenzúraközpontok eltűnése meghozta, hogy megjelenhetnek a különféle álláspontok, a saját vélemény kialakításához viszont a lapokból többnyire hiányzik az erkölcsi erő. Most már biztos, hogy örökre elveszett a szocializmus hű szolgálata közben. Márpedig a szabad sajtó nem úszhatja meg anélkül, hogy ne szerezzen ellenségeket, s nem lehet meg anélkül, hogy ne tudassa, mit vállal, mivel azonosul a huszadik század végi civilizációs normák közül. Lehetetlen állapot például, hogy nem derült ki feketén-fehéren, mi volt az ország legnagyobb politikai lapjának, a Népszabadságnak a véleménye a székesfehérvári roma válságról, közvetve félmillió ember jövőjéről. Bár a lap készített mintegy fél tucat, különféle műfajú írást - a téma súlya által megkívánt kollektív szerkesztőségi erőfeszítés helyett a feladatot lényegében egy embernek, Tóth Ákosnak lökték oda -, épp e sorozat legfontosabb darabja, a vezércikk hagyta cserben a demokrácia polgárát; a Népszabadságra jellemző módon Tóth Ákos nem vállalta az egyértelmű állásfoglalást, ehelyett mint annyiszor, a szerkesztőség ismét más szívét és eszét vette kölcsön, ebben az esetben Konrád Györgyét. Legyen azonban Konrád bármekkora tekintély, s mint ilyen, fontos véleményformáló, egy lap, amelynek nemcsak székháza, hanem erkölcse is van, sosem mondana le az állásfoglalás jogáról, nem hárítaná el a velejáró felelősséget, és nem adná át az általa nyerhető méltóságot. Tocsik-per vagy a vízierőmű-vita dettó, a vezércikkekben megint csűrés-csavarás, a vélemény elkenése. Persze megkerülhetetlen a kérdés: kije van a Népszabadságnak, aki a múltban, vagy új emberként a régiek rá is vetülő árnyéka alól kiszakítva magát nem játszotta el a jogot, hogy a köztársaság dolgait a hétköznapokon láthatónál erősebb, tisztább fényben mutassa fel százezreknek? Nem véletlen, hogy a magyar sajtó hétrét görnyedt, Bechterer-kóros gerincét, s nem csak a Népszabadságét, többnyire „külsősök”, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Spiró György, Révész Sándor időnként könyörületből odanyújtott mankója óvja meg a teljes megroppanástól. A Népszabadság napjainkba átnyúló katasztrófája egyébként Bőhm Ágnes 1997. november 22-én közölt Hozzátok haza Andrást című cikkében alighanem a csúcsra ért. Ez az összefüggéstelen, eszelős írás többet mond el erről az elmúlt rendszerben újságíróvá lett amorális garnitúráról, mint ezer tanulmány. Miközben Izraelben sok ezer résztvevővel - köztük az izraeli kormány egy tagja, Jeruzsálem főpolgármestere és Magyarország izraeli nagykövete - zajlott a meggyilkolt Hirschberg Gábor, magyar rabbinövendék tiszteletére rendezett állami temetés, a Népszabadság ez egyszer alaposan körbejárta a témát. Bőhm Ágnes felkutatott vagy fél tucat embert a meggyilkolt fiú családtagjai és ismerősei közül, s az ő szavaikból megrajzolta a Magyarországot megtagadó, azt fasisztának tartó Izraelt, annak vallását, társadalmát, életét, szokásait, morálját ellenszenvvel figyelő magyar zsidó és a mindezért felelős Habonim Dror zsidó ifjúsági szervezet portréját. A lap aztán helyt adott a szervezet tiltakozásának, az is kiderült, hogy a meggyilkolt fiú édesapja, ellentétben Bőhm információinak fő forrásával, a nagybácsival (!), a történtek ellenére is örökké hálás lesz Izraelnek, de ez semmit nem változtat a szerkesztők érzéketlenségén és stupiditásán. Ezt a cikket így, ebben a tálalásban, s végképp egy ilyen tragikus eset apropójából bárhol a világon legfeljebb szélsőjobboldali lapok hozták volna le. És ha ezt a Bertelsmann valamelyik németországi lapja csinálja, biztosan hullottak volna a fejek. Magyarország elsőszámú napilapja - vezető szerkesztői között több zsidó származásúval - minden erkölcsi és szakmai határt átlépett, amikor helyt adott ennek a szélsőségesen elfogult, destruktív írásnak. Zsidó-magyar-izraeli kérdéshez, annak bármelyik vetületéhez - külön-külön vagy együtt - tisztességes újság csak a nagyon is élő és jogos érzékenységek, sebek, emlékek figyelembevételével nyúlna. A Bécsi út zugában a „zsidó téma” egyébként is fekete lyuk, a szerkesztők egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek vele, hogyan szabadulhatnának ki belőle. Azt hiszem, ha rajtuk múlna, Kádár élne, s a zsidókat nem zsidónak, hanem újra a nácizmus üldözötteinek hívnák. Számos jel mutat arra, hogy a pro-zsidó vonalnál most is közelebb áll szívükhöz a volt internacionalisták cionizmus- és Izrael-ellenessége. Hogy ez saját kiirthatatlan gyávaságuk miatt van így, vagy inkább valamilyen általuk elképzelt - s ki tudja, talán valós -, olvasói igényt szolgálnak-e ki, azt nem tudom. Valószínűleg a kettő együtt. Az egyébként, hogy Bőhm Ágnes írásért a főszerkesztő önként nem kért elnézést valamennyi olvasójától, és erre a szokásos honi kussolás miatt nem is kényszerült, továbbá, hogy a lap újságírói - zsidók és nem zsidók - is szó nélkül lenyelték, annak jele, hogy Magyarországon a demokratikus sajtó és közvélemény nem több fikciónál. BRUCK ANDRÁS: Köztársasági etikett Ry Bálind István rajza 1998. JANUÁR 2. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM