Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-02 / 1. szám - Bruck András: Köztársasági etikett (3. oldal)

Van a Népszavának egy csendes, szinte észrevétlen rovata, amelyben az egykori futballista, Törőcsik And­rás hetente egyszer a fociról ír. Nincs leleplezés, nincsenek titkok, mégis szívesen olvasom őt. Azt érzem ugyanis rajta, amit a sportújságírók többségénél nem, hogy nem tagja a brancsnak. A sportsajtó a szakma leg­­elvadultabb, legmegvesztegethetőbb része, emellett szakmailag is messze a leggyengébb, valósággal lehúzza az embert. (Még mindig a korábbi tele­víziós időszak sportos kultúrájában személyiséggé vált néhány riporter a mérce, s a tulajdonképpen a mecha­nizmus ellenére alkotó kolléga - He­gyi Iván, Jakab József.) Egyik-másik Nemzeti Sport­cikk, Telesport, TV2 sportkommentár és az érett személyi­ség kisiklik, a serdületlen megáll a fejlődésben. A magyar sportsajtóban végképp nincs norma, képernyőn és újságban mindenki azt csinál, amit akar. Tűnjék bármennyire is periferi­kusnak a sportsajtó jelentősége a töb­bi mellett, azzal, hogy ipari méretben állítja elő a szemetet, nem elhanya­golható szerepe van a szabad társa­dalmakban nélkülözhetetlen kritikai szellem megfojtásában. Törőcsik a ki­robbant futball-botrány után rovatá­ban megemlítette, egyszer részt vett egy MLSZ-ülésen, de elmenekült, mert nem bírta az ott folyó hízelgést. Az egykori futballsztár az egész ma­gyar közéletre, azon belül is a sajtóra különösen jellemző legpontosabb ki­fejezést alkalmazta. A hízelgés, mint a feudális talpnya­lás kvázi-egyenlők közötti posztkom­munista változata, önálló műfajjá nőt­te ki magát a hazai sajtóban. Ajultan lihegő (Maga milyen csinos, okos stb.) újságírónők és romlott, PR- cikkekre szakosodott férfiak serege (Szégyen, hogy maga még nem mi­niszter!) csempészi be a haverkodást oda, ahol az oppozíciónak lenne he­lye. Igazi gyöngyszemet tálalt fel a Nemzet Sport 1997. december 1 jén. A hatodik oldalon egyszerre két fény­képen is látható a Postabank tulajdo­­nosa-elnök-vezérigazgatója, Príncz Gábor. (A pénz áramlási irányától függ, hogy mikor melyik. Ha az állam­tól folyik hozzá, akkor az utóbbi, ha tőle folyik valahova, akkor az előbbi.) Az egyik képen, mint a vízilabda-szö­vetség elnöke, egy játékost jutalmaz, a másik, amolyan igazolványkép, funk­ciója kideríthetetlen. Illetve nagyon is világos. Sál Endre újságírónak ez utóbbi képet kísérő alig félflekknyi szövegében a megvetendő hízelgés harmonikusan simul bele a bünteten­dő reklámba: „Príncz Gábor (képün­kön) nem mindennapi bejelentést tett. A pólószövetség első embere (nem mellékesen a Postabank Rt. el­nök-vezérigazgatója) elmondta: ha­marosan létrehozzák a bank saját csa­patát, vagyis a Postabank csapato. Az elnök szerint az egyesület üde szín­foltja lehet a magyar pólónak és talán a többi klub számára példa is. És itt nem az eredményességre gondolt a bankvezér (bár tudvalevő: középszer­hez nem adja nevét a Postabank), ha­nem arra, hogy a Postabank-csapat gazdálkodása, megjelenése és működ­tetése a többi klub számára is értékes, beépíthető tapasztalatokat ad....” Stb. Néhány megjegyzés ehhez a tudósítói remekléshez: 1) A gazdasági reklám­­tevékenységről szóló 1997. évi törvény 6. paragrafusa 1. bekezdése kimond­ja: Tilos közzétenni burkolt és tudato­san nem észlelhető reklámot 2) Ezt a csapatot, amelyre a bank kizárólag költeni fog, nem is keveset, ismét csak a betétesek pénze bánja majd. 3) Va­lamennyi vízilabdacsapat alig várja már a Postabank-csapat financiális út­mutatását, miként más bankok is nyil­ván sokat tanulnak Princz Gábortól. 4) Ha az állam megfelelő időközön­ként nekem is ad néhány milliárdot, akkor én sem adom majd a nevem középszerhez. 5) Egy olyan országot akartunk, amelyben senkinek senki­ről nem juthat eszébe Rákosi, Révai vagy Gerő neve. Csöppet sem meglepően, miköz­ben a morál puszta említése bíráló­imból hol dührohamot, hol gúnyka­cajt vált ki, politika és média részéről zavartalanul folyik a morál szodo­­mizálása. A demokratikus tájékozta­tás aktuális állapota tisztán lemérhető például azon, ami a miniszterelnök úr körül zajlik. Horn Gyula a magyar politikai kultúra deformálásában las­­san túlnő még diktátor elődein is, de már többről és másról van szó, mint arról, ahogy SZDSZ-es partnereit s a köztársaság polgárait újra és újra fal­hoz állítja. A nagy nevettető Selme­­czitől kezdve a televízió riporteri gár­dájának apraja-nagyja most már az ő személyes szolgálatában áll. Sikere az ő sikerük is, s mint a legyek ragadnak rá. Bár a törleszkedés a nagyúrhoz egyidős a hatalom intézményével, a parlamenti demokrácia egyebek kö­zött abban különbözik a perzsa vagy az orosz birodalomtól, hogy sajtója a nagyúr korlátozását tekinti fő felada­tának. Az újságírói szuverenitás fela­dásának talán legmeghökkentőbb példáját mostanában egy trió, Rudi Zoltán, Heltai Péter és Belénessy Csa­ba szolgáltatja. A MTV1-en ők hár­man örökölték a MÚOSZ csődbeju­tott havi miniszterelnöki sajtótájékoz­tatóját Produkciójukat látva nem tar­tom lehetetlennek, hogy kérdéseik nem az ő fejükben, hanem valahol a miniszterelnöki hivatal körül szület­nek, s az ő feladatuk csupán annyi, hogy gondterhelt arccal a sajátjuk­ként feltegyék őket. Persze tévedhe­tek. Ebben az esetben viszont az tör­ténik, hogy a miniszterelnök besétál egy stúdióba, ahol három férfi, akik­ről a köztársaság polgárai úgy hiszik, hogy a hatalommal szemben az ő ol­dalukon állnak, csak arra vár, hogy a hatalom kedvét keresse. Erről mond­ta Szent Ágoston, hogy jobban já­runk egy olyan kutya társaságával, akit ismerünk, mint egy olyan embe­rével, akinek szavait nem értjük. Már­pedig Rudi, Heltai és Belénessy szava­it nem értjük, a motivációikat viszont nagyon is. Változó csapattagokkal, de ugyanez folyik az MSat-on is. A közelmúltban az MSZP frakcióvezető­je, Szekeres Imre szórakoztatta a tisz­teletére meghívott újságírókat. Ismét commedia dell’arte-t láttunk, s még véletlenül sem a köztársaság elkötele­zett szolgálatát - Szekeres a térdét csapkodta jókedvében. (Nem kétsé­ges, hogy az SZDSZ most már púp az MSZP hátán, leplezetlenül várják, hogy mint egykor, ismét magukban lehessenek. Tied az ország, magad­nak építed. Baja Ferenc belügy-, Schmuck Andor kultuszminiszter, ez mindent megérne nekik.) Pedig a műsorvezető, a Postabank sajtóhol­dingjának vezérigazgatója, Németh Péter tényleg igyekszik a hazai sajtó sztárjait az MSZP tankja elé dobni. Micsoda nevek! Napilapos főszerkesz­tők, rovatvezetők, jeles publicisták... igazán a sors kegye, hogy egy ala­csony nézettségű adóról van szó, ahol csak kevesen látják, mit művelnek. Nem a szakma, hanem a köztársaság sajtó­etikettjében — az eddigiek alap­ján is érthető okokból - aligha jártas olvasók kedvéért megjegyezném, nyugaton a hivatalban lévőknek ha­gyományosan nehezebb a dolguk, mint ellenfeleiknek. Előnyüket kie­gyenlítendő, újraválasztás idején az újságírók nem velük „szimpatizál­nak”, így diktálja a meggyőződésük és nemzetük érdeke. Ellentétben Ma­gyarországgal, újságíróként ott a ha­talom emberének lenni - Hegyi Gyu­la, Aczél Endre és a többiek - szürke­­séggel járna, nem hírnévvel. Visszatérve a MTV1 triójára: van még valami nagyon furcsa bennük azon kívül is, hogy a műsor a látszat ellenére felvétel, amit egy ilyen politi­kai adásnál a hitelesség érdekében je­lezni illene. Belénessy Csaba ez a fur­csaság, mivel egy szélsőjobboldali rá­diós műsor, a Vasárnapi Újság volt szerkesztőjeként, tehát elvben Horn esküdt ellenségeként lett tagja az MSZP Szabadság téri baráti körének. Persze a miniszterelnök úrnál csak a tarhonyás hús a konstans, de ezt már régóta tudjuk róla. Még ha biztosak lehetnénk is abban, hogy csupán há­rom bármire kapható riportere van a televíziónak, már ennyi is megbízha­tó indikátora volna, hogy a független tájékoztatás helyébe az irányított lé­pett, hiszen ilyen programok elszige­telten, korrupt és antidemokratikus infrastruktúra nélkül nem működtet­hetők. Persze dehogy vagyunk ebben biztosak. Látjuk például az Aktuális adásait, amelynek szinte műsorveze­tőnként változik - sajnos nem a stílu­sa, hanem a morálja. (Hogyan lehet­séges például Mihalik Lászlót, a Sasad Rt. elnökét rövid idő alatt két­szer is anélkül megszólaltatni, hogy a nézőkkel tudatnák, ügyészségi és rendőrségi vizsgálat folyik a Sasad pénzügyeiben? De ugyanezt tette sasadi tudósításaiban a Magyar Hír­lap 1997. december 13-án, majd 16- án. Az ebben az ügyben szinte me­netrendszerű félretájékoztatást egye­dül a Népszabadság főszerkesztője is­merte el - igaz, ő sem a nyilvánosság előtt, hanem csak egy, az ÉS szerkesz­tőségének küldött faxában.) A Kos­­suth-adó híres vallomása ‘56 napjai­ban: „hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este” - egyre kö­zelebbről hallatszik. Abbéli meggyőződésem, hogy a szakma négy évtizednyi becstelensé­get követően továbbra is elárulja saját legszentebb elveit, természetesen mindenekelőtt magukból a lapokból táplálkozik. De nem kizárólag. Igen jellemzőnek találom például azt a többé-kevésbé általános vélekedést, hogy a szakmáról írt megjegyzéseim hátterében emésztő bosszúvágyam áll. A Az­ért csinálja, mert nem közöl­tük őt­, intézik el mondanivalómat egymás közt a megszólítottak vagy a velük szolidáris kollégák, és nemcsak a Népszabadságnál vagy a 168 Órá­nál. Ennek a, gondolom, cuclisüveg­­ként funkcionáló vélekedésnek a haszna kézenfekvő, ekképp engem az igazság morzsájától is megfosztva a teljes igazságot maguknak tarthatják fenn az érintettek. Pedig tévednek. Senki nem mászik meg csak azért egy magas hegyet, mert a hegy aljában megcsípte egy szúnyog. Egészen más­ról van szó. Bizonyos kérdésekről, függetlenül azok azonnal felmérhető hasznáról vagyó haszontalanságáról, minden sza­bad társadalomban addig folyik a vita, ameddig elegendő érdek és érdeklő­dés sorakoztatható fel az életben tar­tásukhoz. Márpedig a Kádár-korszak­kal kapcsolatos kérdések ma még biz­tosan relevánsak; semmi nem zárult le, semmi nem évült el. Mivel úgy íté­lem meg, hogy a miniszterelnök úr mellett éppen a sajtó kötődik leglátvá­nyosabban még mindig a diktatúra moráljához és módszereihez, részem­ről ezért a neki szentelt figyelem. Vá­sárhelyi Mária (Volt-e politikai tiszto­gatás a közmédián belül a rendszer­­váltás során? ÉS 1997/47.) udvariasan felvetette, talán mindannyian jobban jártunk volna, ha a múlt rendszer mé­dia-irányításában kulcsszerepet betöl­tő felső vezetők ma nem lennének kö­zöttünk. Valóban óriási árat fizet ezért a magyar demokrácia. Ezek az embe­rek, s nem egy-kettőről van szó, ugyanis nemcsak az információk sze­lektálásával, hírek elhallgatásával és csinálásával stb. ártanak. Nagyrészt nekik köszönhető a sok száz tonna pa­pírból áradó áporodottság: a nyelv gyöngesége, a látás homálya, a véle­mények tompasága. Többségükben hiteltelen emberek foglalják el a la­pok stratégiai pozícióit, akiknek auto­ritása nem több a hivatali hierarchiá­nak kijáró formaságnál. Ha vágynak is elismerésre, csak törleszkedőket lát­hatnak maguk körül. A diktatúra ol­dalán állva sok mindent meg lehetett szerezni, ki lehetett járni, egyvalamit azonban biztosan nem: a demokrácia sajtójában méltányolt érdemeket. Ez, a követendő minta, az elismert minő­ség hiánya pusztít pestisként a magyar sajtóban és fertőzi meg az újonnan belépőket is. A cenzúraközpontok eltűnése meg­hozta, hogy megjelenhetnek a külön­féle álláspontok, a saját vélemény kia­lakításához viszont a lapokból többnyi­re hiányzik az erkölcsi erő. Most már biztos, hogy örökre elveszett a szocia­lizmus hű szolgálata közben. Márpe­dig a szabad sajtó nem úszhatja meg anélkül, hogy ne szerezzen ellensége­ket, s nem lehet meg anélkül, hogy ne tudassa, mit vállal, mivel azonosul a huszadik század végi civilizációs nor­mák közül. Lehetetlen állapot példá­ul, hogy nem derült ki feketén-fehé­­ren, mi volt az ország legnagyobb poli­tikai lapjának, a Népszabadságnak a véleménye a székesfehérvári roma­ vál­ságról, közvetve félmillió ember jövő­jéről. Bár a lap készített mintegy fél tu­cat, különféle műfajú írást - a téma súlya által megkívánt kollektív szer­kesztőségi erőfeszítés helyett a felada­tot lényegében egy embernek, Tóth Ákosnak lökték oda -, épp e sorozat legfontosabb darabja, a vezércikk hagyta cserben a demokrácia polgá­rát; a Népszabadságra jellemző mó­don Tóth Ákos nem vállalta az egyér­telmű állásfoglalást, ehelyett mint annyiszor, a szerkesztőség ismét más szívét és eszét vette kölcsön, ebben az esetben Konrád Györgyét. Legyen azonban Konrád bármekkora tekin­tély, s mint ilyen, fontos véleményfor­máló, egy lap, amelynek nemcsak székháza, hanem erkölcse is van, so­sem mondana le az állásfoglalás jogá­ról, nem hárítaná el a velejáró felelős­séget, és nem adná át az általa nyerhe­tő méltóságot. Tocsik-per vagy a vízierő­­mű-vita dettó, a vezércikkekben me­gint csűrés-csavarás, a vélemény elke­­nése. Persze megkerülhetetlen a kér­dés: kije van a Népszabadságnak, aki a múltban, vagy új emberként a régiek rá is vetülő árnyéka alól kiszakítva magát nem játszotta el a jogot, hogy a köztársaság dolgait a hétköznapokon láthatónál erősebb, tisztább fényben mutassa fel százezreknek? Nem vélet­len, hogy a magyar sajtó hétrét gör­nyedt, Bechterer-kóros gerincét, s nem csak a Népszabadságét, többnyi­re „külsősök”, Eörsi István, Tamás Gás­pár Miklós, Kis János, Spiró György, Révész Sándor időnként könyörület­­ből odanyújtott mankója óvja meg a teljes megroppanástól. A Népszabadság napjainkba átnyú­ló katasztrófája egyébként Bőhm Ág­nes 1997. november 22-én közölt Hozzátok haza Andrást című cikké­ben alighanem a csúcsra ért. Ez az összefüggéstelen, eszelős írás többet mond el erről az elmúlt rendszerben újságíróvá lett amorális garnitúráról, mint ezer tanulmány. Miközben Izra­elben sok ezer résztvevővel - köztük az izraeli kormány egy tagja, Jeruzsá­lem főpolgármestere és Magyaror­szág izraeli nagykövete - zajlott a meggyilkolt Hirschberg Gábor, ma­gyar rabbinövendék tiszteletére ren­dezett állami temetés, a Népszabad­ság ez egyszer alaposan körbejárta a témát. Bőhm Ágnes felkutatott vagy fél tucat embert a meggyilkolt fiú csa­ládtagjai és ismerősei közül, s az ő szavaikból megrajzolta a Magyaror­szágot megtagadó, azt fasisztának tar­tó Izraelt, annak vallását, társadalmát, életét, szokásait, morálját ellenszenv­vel figyelő magyar zsidó és a min­dezért felelős Habonim Dror zsidó if­júsági szervezet portréját. A lap aztán helyt adott a szervezet tiltakozásának, az is kiderült, hogy a meggyilkolt fiú édesapja, ellentétben Bőhm informá­cióinak fő forrásával, a nagybácsi­val (!), a történtek ellenére is örökké hálás lesz Izraelnek, de ez semmit nem változtat a szerkesztők érzéket­lenségén és stupiditásán. Ezt a cikket így, ebben a tálalásban, s végképp egy ilyen tragikus eset apropójából bár­hol a világon legfeljebb szélsőjobbol­dali lapok hozták volna le. És ha ezt a Bertelsmann valamelyik németorszá­gi lapja csinálja, biztosan hullottak volna a fejek. Magyarország elsőszámú napilapja - vezető szerkesztői között több zsidó származásúval - minden erkölcsi és szakmai határt átlépett, amikor helyt adott ennek a szélsőségesen elfogult, destruktív írásnak. Zsidó-magyar-izra­­eli kérdéshez, annak bármelyik vetü­­letéhez - külön-külön vagy együtt - tisztességes újság csak a nagyon is élő és jogos érzékenységek, sebek, emlé­kek figyelembevételével nyúlna. A Bécsi út zugában a „zsidó téma” egyébként is fekete lyuk, a szerkesz­tők egyszerűen nem tudják, mit kezd­jenek vele, hogyan szabadulhatnának ki belőle. Azt hiszem, ha rajtuk múl­na, Kádár élne, s a zsidókat nem zsi­dónak, hanem újra a nácizmus üldö­zötteinek hívnák. Számos jel mutat arra, hogy a pro-zsidó vonalnál most is közelebb áll szívükhöz a volt inter­nacionalisták cionizmus- és Izrael-el­­lenessége. Hogy ez saját kiirthatatlan gyávaságuk miatt van így, vagy inkább valamilyen általuk elképzelt - s ki tudja, talán valós -, olvasói igényt szolgálnak-e ki, azt nem tudom. Való­színűleg a kettő együtt. Az egyébként, hogy Bőhm Ágnes írásért a főszer­kesztő önként nem kért elnézést vala­mennyi olvasójától, és erre a szokásos honi kussolás miatt nem is kénysze­rült, továbbá, hogy a lap újságírói - zsidók és nem zsidók - is szó nélkül lenyelték, annak jele, hogy Magyaror­szágon a demokratikus sajtó és közvé­lemény nem több fikciónál. BRUCK ANDRÁS: Köztársasági etikett Ry Bálind István rajza 1998. JANUÁR 2. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next