Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-07-26 / 30. szám - Szekeres Imre - Eörsi István: „A látszat csal” • reflexió | Agora • Szeplős fogantatás (ÉS, 2002. május 31.) (13. oldal) - Horváth Péter: Operett, hú…! • reflexió | Agora • László Zsuzsa: A „Gizike és a gőzeke.hu” a közszolgálati tévében (ÉS, 2002. július 19.) (13. oldal)

2002. JÚLIUS 26. AGORA * „A látszat csal” Örömömre szolgált, hogy az Élet és Irodalom 2002. júniusi számában helyt adott a helyreigazítási kérel­memnek, amellyel egy május 3-i glossza (Szeplős fogantatás) miatt fordultam a laphoz. A helyreigazí­tás tartalmazta - a Marco Polo szál­lodai vállalkozás említése kapcsán­­, hogy a glosszában írott „állítás valótlan, mivel Szekeres Imrének nincs és sohasem volt üzleti érde­keltsége az általunk említett vállal­kozásban...”. A közlést ezúton is köszönöm. Az örömbe azonban üröm is ve­gyül, hiszen a következő számban Lantai András aláírással egy újabb glossza jelent meg (Ki a grállovag!), amelyben a szerző ismét egy sor va­lótlanságot közöl, és a szóhasznála­tában is - ügyesen, régi publikáci­ókra hivatkozva - visszaidézi a régi ügyet. Írásának konklúziója világos: ha nincs és nem is volt szállodám, a probléma az, hogy nem cáfoltam nyíltan és elég határozottan. Bár a mai napig nem egészen értem, ho­gyan lehet bebizonyítani, ha valaki­nek valamilye nincs, az világos a számomra, hogy a pr fontos dolog, Lantai is Kósáné Kovács Magdát idézi: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Bölcs mondás. Én is tudok néhányat: „nem zörög a haraszt...”, „aki más­nak vermet ás...”, „a látszat csal” és így tovább. Való igaz, a „látszat” (még ha csal is) fontos dolog, foglalkozni kell ve­le, és én foglalkoztam is, szemben azzal, amit az ÉS glosszaírója állít. Vagy fogalmazzunk nyíltan: szem­ben azzal a hamis látszattal, amit az ÉS glosszaírója mostanság próbál megteremteni. A tény az, hogy az ÉS 1998-as és 1999-es számaiban hét alkalommal, a Magyar Hírlap­ban, a Kossuth Krónikában, a Magyar Nemzetben, a Nap Tv-ben és jó né­hány helyi lapban cáfoltam a koráb­bi állításokat. Mégis azt írja (a na­pokban) Lantai, hogy nem válaszol­tam Gémesi György MDF-politikus 1998. április 17-i felszólítására, hogy cáfoljam azokat az állításokat, ame­lyek a kétes üzleti ügyekről a sajtó­ban megjelentek. Kijelenti, „tudo­mása szerint” nem reagáltam rá, és ezt Gémesi a napokban is megerősí­tette. Kérdezem én, hányszor nem reagáltam? Vagy hányszor kellett volna? Vagy csak az a kérdés, hogy bárki légből kapott vádjaira azonnal válaszoljak? De maradjunk tárgy­­szerűek. Ezúton kijelentem, hogy Gémesi úrnak 1998. április 17-én azonnal válaszoltam (Kossuth Króni­ka, Hortobányi Zoltán interjúja), és ezt követően nagyon sokszor reagál­tam a „hamis látszat” kiagyalóinak. Megjegyzem a MaNcs-nak is ad­tam interjút (1998. június 4.), ami­ben megerősítettem, és ezt ma is fenntartom, hogy sem a szerkesztő­séget, sem a „de facto” laptulajdo­nost soha nem kértem arra, hogy Velem kapcsolatban ne közöljenek információt. Amelyet egyébként ez utóbbi is megerősített egy akkori tv-ny­ilatkozatában. Most is, mint ahogyan korábban már annyiszor, azonnal szeretnék reflektálni arra, amit Lant­os vagy Lantai úgy fogalmaz írása elején - mintegy emlékeztető jelleggel - hogy Szekeres Imre és felesége „tisztázatlan szállodaügybe fogott”, amelyből per lett, s amelyben „Sze­­keresné érintett volt”. Félreértés ne essék, ezek azok az alamuszi csúsz­tatások, amelyek a mai napig hozzá­járulnak ahhoz, hogy a Szekeres­szálloda legendája (a „látszat”) to­vább éljen. Először is ma már az ügy nem tisztázatlan, hanem na­gyon is tisztázott. Nekem és felesé­gemnek nincs és nem is volt szállo­dánk, és az „ügybe” Vásárhelyi Ka­talin (a feleségem) alkalmazottként sodródott bele. Ezt még a Magyar Nemzet is elismeri (1999. december 2.): „Szekeres Imrének, a feleségé­nek, vagy más családtagjának sem részben, sem egészben nincs és nem is volt szálloda a tulajdonában, szál­lodaépítésben sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt.” Ezt ma már illett volna leszögezni és nem tovább maszatolni az „ügyet”. Má­sodszor, valóban voltak perek(!), amelyeket az ÉS írója által grállo­­vagnak tekintett bérlők, a Molnár házaspár elveszítettek. Harmadszor, feleségem ezekben nem „érintett” volt, hanem tanú. Csak remélni merem, hogy eny­­nyi szerkesztői félreértés vagy több­ször ismételt hamis információ után valami megmarad a fejekben abból is, amit én közlök. Ennyi idő távlatából visszatekint­ve - gondolom - az már világos le­het mindenki számára, hogy azok, akik a „szálloda”-legendát gyártot­ták rólam, nem azt akarták elérni, hogy feleségem ne lehessen egy kis szálloda üzletvezetője vagy akár (mily bűnös gondolat) résztulajdo­nosa. A cél az egész mocskolódó kampány során nyilván nem ez volt. 1998 tavaszán az ÉS, a Demokrata, a Kacsa és mások által gyártott törté­netek „hamis látszatok” keletkezte­­téséről szóltak. Egyszerűen arról volt szó, hogy így vagy úgy, de lejá­rassák az MSZP akkori kampányfő­nökét, és kialakítsák azt a „legen­dát”, hogy „tisztázatlan ügyei” van­nak, szállodája és ki tudja még, mi­csodája. Hogy ezeket a cégbírósá­gon lehetett volna ellenőrizni a saj­tónak is, hogy az egész hazugságok­ra épült, az nem volt érdekes. Ma sem az. A „látszat”, a politikai célo­kat szolgáló „legenda” megteremté­se és ápolása a lényeg. S hogy mi­ért? Azért, hogy egyes politikusok vagy politikai erők diszkvalifikálhas­sák az MSZP kampányfőnökét a ’98-as kampány kellős közepén. S ha azt a kérdést tesszük fel, hogy kik féltek az MSZP újbóli nagyará­nyú győzelmétől, Horn újrázásától, netán Szekeres sikerétől vagy hogy kik akarták megakadályozni az MSZP-SZDSZ - általam szorgalma­zott - második fordulós összefo­gását, akkor bizony nagyon hosszú listát kellene összeállítanunk. Szekeres Imre : Szekeres Imre írása a lapzárta órájában érkezett, de kérte, hogy szövegét még az e heti számban közöljük. Kérésének eleget teszünk, idő hiányában azonban állítása­inak csak egyetlen részletére reagálha­tunk: a Magyar Narancs-beli közlés meghiúsulására, amely kétségtelenül a Horn-időszak sajtómaszatolásainak egyik különlegesen ocsmány fejezete. Mint az államtitkár föntebb egy helyütt írja, „sem a Narancsot, sem a de facto tulajdonost [aki nyilván Princz Gábor volt - a szerk.] - soha nem kértem arra, hogy ve­lem kapcsolatban ne közöljenek informá­ciót. Amelyet egyébként ez utóbbi is meg­erősített egy akkori tévé­nyilatkozatában”. Az alábbiakban két újságcikket idé­zünk. Az elsőt Eörsi István írta a Népsza­badság 1998. március 27-i számába, melyben vázolja a történteket, a másik cikk a Magyar Narancs későbbi szer­kesztőségi cikke. ÉS * (A sajtószabadság napján, Népsza­badság, 1998. március 27.) „Egy fölöttébb tehetséges fiatal új­ságíró cikket írt a Magyar Narancs számára Szekeres Imre feleségének, Vásárhelyi Katalinnak egy vállalko­zásáról, melyhez a Postabank nyúj­tott segítséget. A minden politikai hevületet nélkülöző írás azt próbálja bizonyítani, hogy különféle unfair módszerekkel, a törvény hézagai­nak kihasználásával miként pende­rítette ki a jövedelmezőnek ígérkező üzletből, férje nevének hivatali va­rázsát felhasználva, Vásárhelyi Ka­talin azt a baráti házaspárt, amellyel közösen vágtak bele a vállalkozásba. Munkája végeztével az újságíró el­küldte cikkét az érintetteknek, nyil­ván abból a célból, hogy ellenőriz­hessék állításainak igazságtartalmát. Ez meg is történhetett, mégpedig hatékonyan, mert másnap a Posta­bank nagy tekintélyű vezetője kö­­­­­zölte a Magyar Narancs felelős szer­kesztőjével, hogy a cikk nem jöhet le a Postabank által támogatott lap­ban. A Narancs szókimondó munka­társai, akik eddig nem tűrték a hangfogót és a szájkosarat, és egyébként is szabad lelkek, kétség­beesve törik a fejüket: miként lak­hatna jól a kecske (a sajtószabadság) oly módon, hogy a káposzta (a Ma­gyar Narancs) azért megmaradjon. Megjegyzem itt, hogy az ügy kipat­tanása csak idő kérdésének látszott, mert a narancsos cikk anyagául szolgáló adatok nagy része fideszes berkekből származik. Amikor a Pos­tabank nagy tekintélyű vezetője ér­tesült erről, azonnal kapcsolatba lé­pett a Fidesz nagy tekintélyű veze­tőjével. Ez lehet az oka annak, hogy a párt programalkotó díszösszejöve­telén szétosztogatott hírlevélből ki­maradt egy bizonyos tudósítás. Az­óta számos sajtóorgánum értesült a narancsos botrányról. A téma tagla­lására azonban egyetlen újság sem vállalkozik, így hát állandósult a forrongás a Narancs berkeiben. A lap jó néhány munkatársa pontosan tudja, hogy mi forog itt kockán. Mihelyt elérheti egy központból sugárzó akarat, hogy a kormány­párthoz és az ellenzékhez közel álló lapok egyaránt védett állatnak te­kintsenek egy vezető politikust, lét­rejön az állampárt-szindróma. Rendkívüli veszélyekkel jár, hogy a demokratikus parlamenti erők még csak meg sem próbáltak átvereked­ni egy monopóliumellenes sajtótör­vényt, noha folyvást a nyugati jog­viszonyok felsőbbrendűségéről po­­vedálnak. (...) Ebben az ügyben például (egye­bek közt egy Nyár utcai szállodáról van szó) nagy szerepet játszott a Pos­tabank érdekeltségű Dom Rt., mely a szóban forgó cikk értesülései sze­rint Horn Gyula házát építtette. (...) A Postabank nagy tekintélyű veze­tőjének, akárcsak József Attila kasz­­nárjának, már többször zsebbe nőtt a két keze, vagyis nem fizetett néhány hónapig, hogy az ifjú, mindazonáltal jórészt családos munkatársak meg­tudják, hol lakik az Úristen. Ha a Magyar Naranccsal így, meg aztán mindenféle fenyegetésekkel el lehet bánni, akkor lassacskán megszűnik indiszkrét bája, amellyel újból és új­ból elcsábította a nonkonformista ol­vasókat és a partizán lelkületű szer­zőket. És ha nemcsak itt, hanem má­sutt sem láthatnak napvilágot befo­lyásos személyiségeket kényelmetle­­nül érintő tények és feltételezések? Beletörődhetek-e abba, hogy kritikai szemléletem csak szelektíven érvé­nyesülhet? Ha kormánypárti gazsá­gokról hallgatnom kell, akkor mi­lyen erkölcsi alapon értekezhetek el­lenzéki potentátok aljasságairól? A Kádár-korszakban sajtódilemmáimat megoldhattam oly módon, hogy ille­gális orgánumokhoz fordultam. Most nincsenek ilyenek. De ha vol­nának, sem olvasná senki őket, mert hiszen minek is­ sajtószabadság van, ugyebár. Csak éppen a kodifikálha­­tatlan társadalmi erőviszonyok korlá­tozó szerepét kell elviselnünk. De tu­lajdonképpen miért viseljük el? - kérdem ma, március 15-én, persze csak dünnyögve, hogy ünneprontó ne legyek. (Azóta egy hét telt el. Azért vártam e cikk közlésével, mert azt remél­tem, hogy a Magyar Narancs szá­mára készített írásnak mégiscsak sikerül megjelennie. Ma azonban, egy héttel később elolvastam az Élet és Irodalom március 20-i számá­ban Kovács Zoltán és Tarnói Gizel­la kétoldalas riportját ugyanarról a témáról, amely a Narancsnál nem bírt napvilágra törni. A közölt cikk adatai egybecsengenek a kéziratos munka megállapításaival. Levon­hatom a következtetést: a Kádár­rendszerben a politika közvetlenül cenzúrázta a sajtót, most az üzleti szféra bekapcsolásával. Ilyen és egyéb szolgáltatások ellenértéke­képpen vészelhet át egy bankvezér állami segédlettel olyan bukást is, melyet Nyugaton nem élhetne túl.­­ Az Élet és Irodalmat nem a Posta­bank finanszírozza.) Eörsi István közíró * (A szerk., MaNcs, 1998. április 16.) Olvasóinkhoz, valamint TGM- hez. Az, amit a RiaAfoban soha meg nem jelent, Vásárhelyi Katalin (Szekeres Imre MSZP-frakcióvezető felesége) egyik üzleti vállalkozásáról szóló cikkről és annak hányattatása­iról (és ennek kapcsán a Magyar Narancs hányattatásairól) Eörsi Ist­ván a Népszabadság 1998. március 27-i számában A sajtószabadság nap­ján című írásában közölt, igaz, TGM kérdésére (Mi van?, in. MaNcs, 1998. április 9., Olvasói le­velek) a válasz tehát: ez van (az, amit Eörsi megírt). Azon, hogy hogyan történhetett meg az, ami megtörtént, mi is so­kat gondolkodtunk. Legelőször is naivak voltunk. Úgy gondoltuk, hogy az alapvető tisztesség megköveteli: ha egy új­ság (mint mi, például) valakire nézve kellemetlen tények közlésé­re vállalkozik, akkor ildomos ezt a valakit is megszólaltatnia. Az illető aztán e tényeket cáfolhatja, ha tudja, vagy védekezhet máskép­pen, ha nem tudja. Azt viszont nem feltételeztük, hogy Vásárhelyi Katalin (vagy Szekeres Imre) a ne­ki elfaxolt cikkre nem a Narancs­nak válaszol majd. Mindazonáltal a minket ért kellemetlenségekért tá­volról sem őt, az MSZP frakcióve­zetőjének hitvesét hibáztatjuk. Ő olyan, amilyen, és biztos neki sem könnyű. (De hogy valamit mégis rosszul tudhat erről az országról, arra az a bizonyíték, hogy az ÉS- ben mégiscsak megjelent a Marco Polo ifjúsági szálloda peripetiáiról szóló történet.) Még csak azt sem mondjuk, hogy többet nem fordul elő, hogy a jövőbeni cikkek azon szereplőit, akikre e cikkek esetleg rossz fényt vetnének, nem fogjuk megkeresni, ha tehetjük, és amíg tehetjük. Ebben az esetben lehet­tünk volna kicsit okosabbak is, me­rő önvédelemből. V. K. például ráért volna a megjelent cikkre is válaszolni, különösen, hogy a cikk tervezett megjelenését megelőző két hétben riporterünk megpró­bálta vele felvenni a kapcsolatot (eredménytelenül). Arról, hogy a Postabank elnöké­nek kéréséről - hogy tudniillik a cikk ne jelenjen meg - tudomást vegyen-e a lap, sokat és keservesen vitatkoztunk a szerkesztőségben. Végül addig őrlődtünk, amíg az ÉS lehozta a sztorit, de ez mellékkörül­mény. Rosszul döntöttünk. Ezen nincs mit szépíteni. A Szekeres há­zaspár tette a dolgát: befolyásolni akarták a sajtót.. A de facto laptulaj­donos tette a dolgát: azt, amit a ma­ga szempontjából a leghasznosabb­nak ítélt. (Azon, hogy nekik pont az-e a dolguk, amit tettek, és hogy meddig érzik még azt, hogy igen, el lehet persze merengeni.) Csak mi nem tettük a dolgunkat, és mi nem cselekedtünk a magunk szempont­jából leghasznosabb módon. Ezt mérhetetlenül sajnáljuk, és elnézést kérünk érte az olvasóinktól. Egy cikk meg nem jelentetésére (vagy épp megjelentetésére) vonat­kozó nyomatékos és hatékony kérés a magyar sajtóban hétköznapinak számít, és persze mély hallgatás övez minden ilyen esetet. A MaNcs lassan tízéves története során ilyen - ettől az esettől eltekintve - még nem fordult elő (és lám, amikor előfordult, akkor is nagy balhé lett belőle). És nem is fog többet. Vagy ha igen, akkor az már nem ez a Magyar Narancs lesz. Operett, hú...! Már éppen kardomba dőlni készül­tem, amikor lecsapott rám Gizike gőzekéje. A műfaj elkötelezett híve­ként írtam és rendeztem egy nyolc­részes operett-történeti sorozatot az MTV-nek - tudomásom szerint egyetlen árva kritikai sor sem jelent meg róla, míg László Zsuzsa (áldas­­sék a neve!) meg nem glosszázta az ÉS-ben (A „Gizike és a gőzeke.hu” a közszolgálati tévében, július 19.). Bevallom: Gizikének igaza van a gőzekével kapcsolatban. Leblanc Győző nem a Cigánybáróból énekelt, noha a tévé archívumának műsor­lapja szerint Barinkay belépőjének kellett volna felcsendülnie az idézett műsorban a dalnok njakán. Nem is­mertem fel, hogy mást énekel. Az eset - ahogy aranytollú glosszátorom jogosan dörgi - szakmai szarvashiba. Nem egyedül követtem el, még csak nem is csupán szerkesztőm és pro­ducerem társaságában. Az eredeti műsor készítői is ludasak a dologban - ez persze magyarázatnak sovány­ka, mentségként pedig elégtelen. Nagyon sajnálom. Szívesen ecse­telném e helyütt azokat a körülmé­nyeket, amelyek közt egy ilyen mű­sor készül, tudom, hogy még egy szőrösszívű illemtanárnő is köny­­nyekre fakadna, vagy azt sugalmaz­ná: huncut vagyok, és hazudok. Mert sugalmazni nagyon tud a drága, „...régi kiváló felvételekből és a hozzá forgatott gyengécske keretjátékból erőszakolták meg a jobb sorsra érdemes műfajt." Közepesen fejlett képi fantá­ziám elégtelennek tűnik az inkrimi­nált helyzet elgondolásához. Egyrészt ugye néhány bűntársammal benne kell lennem azokban a kiváló régi fel­vételekben (már ez se kismiska!), másrészt a gyengécske keretjátékban is, hogy aztán e két helyről egyszerre nyújtsam ki kezem, lábam és amit még ki kell nyújtanom ahhoz, hogy megerőszakoljam a jobb sorsra érde­mes műfajt. Nem akar összejönni. A hiba nem az Ön készülékében van. „... hetedik részt láttam csak, de ezt is [kieme­lés tőlem — Η. P.] kár volt megnézni.” Ebben a mondatban az „is” szócska felér egy átgondolatlan becsületsér­téssel. Nem illik ilyeneket mondani, tanárnő, kérem. Mint ahogyan nem „illendő” közelebbről meg nem neve­zett „tehetségtelen alkotások” sorába utalni egy olyan, nyolcrészes soroza­tot, amelyből hetet nem tetszett látni. Ami pedig a tévé vezetőire vonat­kozik, akik közül „nyilván valaki át is vette a külső gyártásban [kiemelés tő­lem - Η. ..] készült produkciót, talán fizettek is érte...” - nos igen, átvették. Mint ahogyan az Ön külső gyártás­ban készült cikkét is átvette valaki, és talán fizettek is érte. De mivel kitar­tóan végig tetszett nézni a hetedik részt, elárulom: az még nincs kifizet­ve. Nem olyan egyszerű hozzájutni azokhoz az illetlen szarvashibákra számlázott, irdatlan közpénzekhez, amelyekből a tehetségtelen alkotá­sok készültek. Mindazonáltal Önnek igaza van: súlyos bakot lőttem. Gizi­ké helyett gőzeket küldeni az ope­­rettrartdevúra - nemcsak hogy bűn, de ráadásul igencsak műfajszerűt­­len. Fordítva még csak-csak megbo­csátható volna, ígérem, többé nem fog előfordulni. Már csak azért sem, mert a sorozat belátható időn belül nem folytatódhat. A ciklus lezárult. Éljen az operett! Köszönettel csókolom törékeny kacsóját, ismeretlenül üdvözlöm kedves édesanyját is. (Ez nem anyázás: kompliment) Horváth Péter KÖNYVHÉT kéthetenként a könyves újság Könyvek, szerzők, emberek és gondolatok, faggatott írók, olvasószemüvegek, félcédulák, könyvajánlások és ajánlott könyvek, újdonságok, sikeres művek, a megjelent könyvek listája és más efféle dolgok... A könyves élet Előfizethető a szerkesztőségben: 1114 Budapest, Hamzsabégi út 31. Telefon/fax: 466-0703. Az előfizetési díj egy évre csak egy jobb könyv ára: 2880 Ft. Biztos ami biztos, fizesse elő! 1 13 Kit |_____________________ÉLET ÉS|· _____________________IRODALOM

Next