Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-07-26 / 30. szám - Rege Sándor: A híd meg az ember • riport (12. oldal)

ÉLETI IRODALOM | |||^^^_ 12 * * * A harmincfokos hőségben araszoló kocsisor a Mária-Valéria híd közepén elakad. Méterenként kúsznak előre az átkelésre vágyók, leállított motorral, gőzölgő aggyal. A párkányi pillérhez közelítve kolostor-barna konténerek sora tűnik fel jobbról, a hídfőnél, az út mellett. Legalább fehérre mázolták volna... - rosszallják a tekintetek. Az egyik konténer-bádogirodán hivatalos vámhivatali pléhcímer, a másikon kamionos-ügyintézést és pénzváltást ajánló feliratok, a harmadik kasztniban szlovák vámosok irodája. Mögöttük az átkelő-hídfeljáró szintje alól magasodó, szerkezetkész épület, a majdani új, közös iroda: éppen a tetőre adogatják a préselt, eloxált cseréplemezeket. Szemben, az út túloldalán egy régi épületben a szlovák határőrök székelnek: ők mindig is itt voltak, amikor még csak a kompon lehetett Esztergomból átkelni, akkor is. Nem nekik kellett hidat verni. * - A hidat azt rettenetesen nyomták - említi később az egyik szolgálatos határőr a döglesztő-fullasztó zekkenetben az egyetlen szabad széken kucorgó fiatalasszonynak, a kábánfurán félreállított, félig letartóztatott, félig szabad, de mindenesetre a határ még innenső oldalán a bádogirodán veszteglő magyar állampolgárnak. Lassan már egy órája izzasztják egymást. Az ügyeletes tiszt az útlevelet forgatva, némi mentegetőzéssel hangjában kérdezi újra és újra: - Mégis, milyen afférban tetszett lenni a hatósággal? Milyen hivatalos ügye volt mostanában? A szaftosra pácolódott csendben telefon berreg, számítógép zúg, a kérdés ott aszalódik a levegőben. - Nincs nekem semmilyen ügyem. Most kaptam egy hete a vadonatúj útlevelet - szabadkozik a hölgy. Sajnos sem a telefon, sem a számítógép nem nyújt megfelelő támogatást. Az internetkapcsolat állandóan megszakad, az e-mailekre nem jön válasz, a számítógépes adatbázisokra meg, amint ez itt éppen „fennforgásban van”, nem lehet mérget venni. - De asszonyom, ön szerepel a körözési listán! Én? De mér’? Az ügyeletes tiszt már körbetelefonálta az irodának minősülő kazánházból fél Magyarországot. Az esztergomi kapitányságon, a főváros egyik, majd másik kerületében próbálták ellenőrizni a körözési listát, azt a naponta „frissített-hervasztott(?”, sokoldalas „adatbázist”, amit igazoltatásnál rendszerint átnyálaznak a rendőrjárőrök és természetesen a határőrök is. Mindhiába, a hölgy mindenütt köröztetik. Arra volt már példa, hogy az egyik kerületben töröltek valakit a listáról, a másikban még nem, az igazság meg egy harmadik állapot volt. Szóval ennyit az adatbázisról, a belügyes informatikáról az információs társadalom küszöbén, Széchenyi-tervből „menedzselt”, milliárdosnak hirdetett projektek árnyékában. Amikor az ember a párkányi híd magyar honbeli lábához közelít, a Hídember hatalmas óriásplakát-portréja fogadja: „Készült a Széchenyi-terv kiemelt támogatásával!” A barkós gróf jóindulatúan lemosolyog a közeledőre: a pályázatnyerteseknek keményen előírták, hogy piárilag nagy táblákon kell éltetni az Orbán-kormány gondoskodását. * Ezen a határátkelőn, a párkányi, vadonatúj híd túlsó oldalán, az ötvenfokos barna konténer-határcentrumban immár jó másfél órája zajlik a kínlódás: kezdetben ketten, majd hárman, azután újabb negyedórák múltán szinte minden szolgálatos és szolgálaton kívüli kapcsolatot próbál építeni egy helyzet tisztázására, hétköznap, délben. Ebben a roppant egyszerű, listás ügyben ugyanis az a bökkenő, hogy a civil szerint, aki nem mellesleg magyar állampolgár, nem kéne, a lista szerint azonban nagyon is fel kell őt tartóztatni a társadalom védelmében. - Asszonyom, ha ez így megy tovább, önt elő fogjuk állítani! - veszti el a türelmét a határőrtiszt. Hogy az „így megy” pontosan mit reprezentál esetünkben, az szakszerűen meg nem mondható: vajon a telefonvonalak vagy az internet állapotáról, esetleg a listák szentségéről lenne szó, hétköznap délben állampolgárilag meg nem fejthető. - De kérem, hát itt a kocsiban a férjem, vendégségbe várnak Besztercebányán. Két hete kaptam az útlevelemet, nem adják meg, ha valami gond van velem! A fiatalasszony szó szerint saját levében főve, méltatlankodva, s immár türelmetlenül igyekszik tisztázni magát, a helyzetet, állampolgári viszonyait. Naivitása felsőfokú: az a gondolat, hogy a hatóság egyik döntése feltételezi a többi, attól függő állampolgári dolgunk rendbenlétét, aligha maradhat büntetlenül. Persze diktatúrában, ahol a rendet maguk a fennebb felállított szabályok jelentik, s nem a szabályok formálta valóság, az állampolgár bár dohog, de kényszerűen tudomásul veszi, hogy ő van a hatalomért. Demokráciában meg az az illúziója, hogy a hatalom van érte. Hogy billeg a rend, ezt maga az ügyeletes tiszt is érzi, mert egykedvűen hajtja, sajnálja, neki a szabályokhoz kell tartania magát, és ő igazán megpróbált mindent a tisztázás érdekében, ami módjában állt... Meg amire az internetkorszakban a technikájuk lehetőséget kínált. A szódásballonok, amelyek a légkondi hiányát próbálják pótolni a bádogirodában, persze üresek, nem jöttek cserélni, meg hát nincsenek hűtve egyébként sem, legfeljebb arra valók, hogy pótolják, ami egész nap a bőrön át távozik. Főleg a bőrön át. A két darab Toi- Toi rendszerű, telepített, szabványosított kék műanyag kasztni a harminc-negyven fokos hőségben forralva főleg a benne terjengő-élő bűzök elszigetelésére-fojtására alkalmas, semmint az emberi sejtklíma frissítésére. Talán éppen ezért jó a bádogiroda ötvenfokos hevítőkohója: működteti a verejték-airconditiont a bőrben. A hidat nagyon nyomták - ismétli meg az ügyeletes. - Azt mindenáron át kellett adni, a kiszolgálóirodákat csak aztán kezdték építeni, az avatás után. Milyen ismerős, bájos életkép: a szidott-átkozott-pfujolt diktatúrabeli világ negédes jelenetei szalagátvágással, Potemkin-kartonfalakkal, lóperspektívával. Hamarosan „tésörtben”, rövidnadrágban befut a határátkelő fiatal őrsparancsnoka is. Szabadságról ugrasztották, nézze már meg, mi van a számítógéppel meg az internettel. A legegyszerűbb még a faxolás lenne, egy körfaxszal is előbb-utóbb tisztázni lehetne a helyzetet, csakhogy a faxgépnél is akadozik valami, így nem tudnak faxot fogadni. - Csak kifogyott a festék - morog a parancsnok -, hiába rendelünk, nem kapunk. Hozzátok már át a beléptetőnél lévő gépből a tonert - találja fel magát és ugrasztja az egyik próbaidős útlevélkezelőlányt a festékkazettáért. Ebben a döcögős-szegényes, kivagyiságos, okmányirodás állambürokráciában nagy találékonyság kell az üzemszerű működés fenntartásához. A parancsok, szabályzatok által jól megregulázott rendben a civil kurázsi, tetszik, nem tetszik jó szolgálatot tesz. Lassan eltelt már két óra, és igazán nem sikerül dűlőre jutni. Kint, a határátkelőn veszteglő gépkocsiban a férj veresedő fejjel dühöng. Az ő útlevelét is bentfogták az irodán, vagyis bár még nem lépte át a határt, a szlovák adminisztráció már nem engedi járkálni: tessék a zárt kocsiban várni -reccsen a sturovói tiszt magyarul. Úgy látszik, már szabad nekik magyarul megszólalni a bimbózó, molosótépés szlovák demokráciában. A férjet azonban nem hatja meg a magyar szó: szlovákiaira vágyik. Végre eléri, hogy az ügyeletes kiszabaduljon a lemezbüróból, és konzultáljon vele is. Ő ugyanis kukán és süketen ül odakint, neki nem mondanak semmit. - Én sejtem, mi lehet a baj - lepi meg az ügyeletes tisztet. - A nejem szerepel a körözési listán! A felfedezés nem váltja ki ugyan a kívánt hatást, mégis némi érdeklődést csihol a tiszt tekintetébe. - Úgy van. És maga szerint mért! - Kérem! A feleségemet több éve belekeverték egy ügybe. Akkoriban mentünk tönkre, albérletben kellett laknunk, ahová nem lehetett bejelentkezni. Ekkor kerestették az asszonyt a vizsgálat miatt. De azóta már a tárgyalás is megvolt, jogerős ítélettel, felmentéssel, s ennek legalább egy éve. - Nincs magukkal az ítélet?! Az ügyeletes csakugyan a bőrén viszketően érzi a szabályzatok fullasztó szorítását, kiutat remél. - Ki a szentszar indul rokonlátogatásra ítélettel a zsebében? Csakhogy az adatbázis! * A közeg ellenállása azonban közismerten szigorú. Befut két rendőr az ország érsekének s alkotmánybíráinak székvárosából, hogy a szabályzat szerinti előírást követve eljárjanak. - Önt, kérem, elő fogjuk állítani. - Meg is bilincselnek? - Azt nem fogjuk, de elő kell állítani, s valószínűleg Budapestről fognak önért jönni. Útban a kapitányságra a fiatalasszony humorral próbálja oldani a helyzetet. Bizonyos a tévedésben, még ha pillanatokra meginog is. Férjét útnak indította az ítéletért, a felmentő pecsétes papír majd csak kihúzza a slamasztikából. - Nem fogunk szirénázni? - kérdi ártatlanul. - Legalább ennyit elmondhassak majd, hogy szirénázva vittek. - Nem szirénázunk - morzan az egyik előállító járőr, és mereven a semmibe néz. A szocreál kapitányságon nincs sok teketória. Nem érnek ők rá dédelgetni egy ilyen körözés gyanújába keveredett nőszemélyt, aki, bár ártatlanságát váltig emlegeti, mégiscsak bekísérésre került. Rövid úton elveszik a fiatalaszszony holmiját, iratait, és tetszik neki vagy sem, fogdába zárják. Kívül kattan a zár. Odakint, a nyárban negyven fok. - Már tudom, mért nevezik hűvösnek - mondja fanyarul az őt kikérdező nyomozónak később. - Hiába kértem inni, valamit enni, mondták, szolgáltatás nem jár a kasztlizással. Akkor a saját pénzemet ajánlottam, de nem értek rá velem foglalkozni. Úgyis jönnek önért Budapestről, biztatták a fogdaőrök, remélve, hogy hamar lepasszolódik a felelősség. A civil, aki hisz az ártatlanságában, a rendvédelmi szervek kerékkötője. Ha jól összeszámoljuk, már eltelt legalább négy óra, egy fél műszak, s eddig csak a határőr-bádogirodát, a helyi kapitányságot meg a két budapesti kerület rendőrügyeletét számításba véve legalább 18-20 ember foglalkozott a körözési listán szereplő, de tiltakozó, igaza mellett logikus érveket sorakoztató, épp ezért egy fokkal az átlagnál is gyanúsabb civil személy, mellesleg magyar állampolgár ügyével! Bevetették az ügyben a teljes tárházukat: telefonáltak, faxoltak, bűvölték a számítógépet, internetezéssel is kísérleteztek, s kóbor e-mailek keringenek a belügyi térben - mindhiába. Marad a gyanú, a régi síkon. Mindenki gyanús, aki él, fogdába vele. A férj dohog: száznegyvennel kavarva a Budapest-Esztergom viszonylat visszafelé vezető szakaszán, táskájában a corpus delictivel, pontosabban a bűntelenségi igazolással, a jogerősen lezárt tárgyalás határozatával, felszabadító hadrenden töri taktikázásban járatlan agyát. Elővezényelteti a helyi kapitányt, az országos határőrséget, a bíróságot és az ügyészséget, azt a személyt, szervezetet, rendvédelmi alakulmányt, amelyen mindezt számon lehet kérni. No de kit hívjon fel, kit győzzön meg délután háromkor, hogy itt „rendetlenség, trehányság, gazemberség, gyalázat esete forog fenn!?” Zsebében csiripel a mobil: „Szia, hol jársz? Kint ülök a rendőrség előtt! Elengedtek!” Felmentő hadrend leszerelve, most már csak utóvédeket kell toborozni, talán a szakmai és az állampolgári nyilvánosságot. Ki tudja, honnan — bírósági, ügyészségi, rendőrségi fiók mélyéről? -, végre faxon megérkezett a kapitányság ügyeleteséhez a határozat: a fiatalasszony ellen kiadott bírósági körözést 2001 augusztusában hivatalosan visszavonták. Hogy az adatbázisban még egy év múlva is szerepel? Ez a belügyi, rendvédelmi technika, rendszer, rend állapota? Széchenyi-milliárdok fejlesztésbe állítása után? - Én az ön helyében panaszt tennék - mondja a nyomozó, miközben a fogdából kihozott nő visszakapja a holmiját meg az állampolgári hitelét. A személyiségén esett sérelem, az állampolgári jogain ejtett csorba fényesre csiszolásáért kellene még valakinek szidolozni nála! Tegyek panaszt, kérdi merengve. Nincs jegyzőkönyv, jelentés, belső ellenőrzés? Nem lenne helyesebb hivatalból, a rendvédelmen belüli rend érdekében hivatástudatból tenni valamit ezért? Hogy a móri gyilkosok, a nemzetközi körözés alatt álló Vargák, a tízszeres áron közpénzből Toi-Toizók hamarabb, hatékonyabban kerüljenek büntető kézbe? Ne már hiába menjen el a drága idő! (A személyiségi jog védelme érdekében a neveket mellőztük, a helyszínek, a körülmények valóságosak.) A híd meg az ember 2002. JÚLIUS 26.