Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-05-21 / 21. szám - Szigethy András: A Népszabadság-ügy - azaz, amivel nem lehet egyetérteni! (4. oldal) - Kovács Zoltán: Az az egy • Élet (4. oldal)

SZIGETHY ANDRÁS: A Népszabadság-ügy - azaz, amivel nem lehet egyetérteni Vajúdtak a tulajdonosok, és öszvér született. Elég randa. Az öszvér neve Népszabadság. Pontosabban: a Népszabadság mai megjelenési formátuma, szaknyelven lay outja. És még inkább a küllem mögötti nagyon is mélyrétegű tartalmi kérdés: milyen lesz ezek után a Nép­­szabadság? Miről szól, kihez szól? És főként: merre tart? Az elmúlt hónapokban Népszabadság­és nem Népszabadság-olvasók bővel­kedhettek a lappal, illetve a lapról, a szerkesztőségről szóló hírekben. Ezek közül kétségtelenül legna­gyobb médiaesemény értéke Eötvös Pál főszerkesztő váratlan­­ és az új fő­­szerkesztői posztra belülről pályázók egyikének megfogalmazása szerint „váratlan és felelőtlen” távozásának volt. Annál is inkább, mert Eötvös tá­vozásának valódi okairól érdemben mindmáig nem beszélt, s annál is in­kább, mert az újság a főszerkesztő le­mondását követően hamarost vado­natúj formában jelent meg. Rövid időn belül immár sokadszor. De kezdjük az elején. Melyik ele­jén? Hogy 2003. február 27-én a B. V. Tabora Hollandiában bejegyzett va­gyonkezeléssel foglalkozó vállalkozás egy nemzetközi részvény-átruházási tranzakcióban, részvénycsere útján megszerezte a Bertelsmann AG-tól a Népszabadság Rt. 17,68 százalékos részvénycsomagját? Ez az eleje egy történetnek, amely még nem ért véget. A Tabora ugyan­is a Ringier AG százszázalékos tulaj­donában van. A Ringier viszont 49,9 százalékban tulajdonosa a Népszabad­ságnak. Huszonhat és fél százalékban pedig az MSZP-hez kötődő Szabad Sajtó Alapítvány rendelkezik rész­vénypakettel. A Gazdasági Versenyhivatal Ver­senytanácsa 2003. szeptemberi hatá­rozatában kimondta: nem engedé­lyezi, „hogy a B. V. Tabora a részvények több mint 50 százalékának megszerzésével a Népszabadság Kiadó és Nyomdaipari Rt. felett irányítást szerezzen”. A Ringier a határozattal szemben felülvizsgálati kérelemmel élt. Új döntés még nincs. „Mivel azonban a felülvizsgálati kérelemnek nincs halasztó hatálya, a Ringier úgy szerez érvényt a határozatnak, hogy a kifogásolt pakettel nem szavaz” - nyilatkozta a Manager Magazin 2004/3. számában Papp Bé­la, a Ringier Kiadó Kft. ügyvezető igazgatója. „ A nem szavazás azonban nem akadá­lyozta meg a Ringier-t abban, hogy a Szabad Sajtó Alapítvánnyal közösen levelet írjon ez év tavaszán a Népsza­badság Rt.-nek, amelyben az igazga­tóságot változatlan bizalmáról biztosí­totta, a szerkesztőség vezetésével szemben pedig bizalmatlanságát fe­jezte ki, kimondva-kimondatlanul fe­lelőssé téve, hogy az auditált adatok szerint 1995-ben még 267 537 nyomtatott példányban megjelenő Népszabadság 2004-re 150 ezer körüli példányszámot mondhat magáénak. E levél következményének tulajdo­nítható Eötvös távozása. Sokak sze­rint ezzel vége is a klasszikus Népsza­badságnak, melyet sokan az ötvenes évek Szabad Népe egyenes meghosz­­szabbításának kívánnak láttatni, mi­vel így az újságot asszociációs bázis­nak használva lehet a szociálliberális irányzatot a magyar társadalom ellen folytatott Rákosi-féle hadjárattal ösz­­szemosni. De ez egy másik történet. A Népszabadság sajtótörténelmi pil­lanataiból csupán azért érdemes föl­említeni néhány mozzanatot, hogy vi­lágossá váljék: amennyiben a küllem megváltozása jelzi azt az irányt, me­lyet Papp Béla úgy fogalmazott meg, hogy „ha a Népszabadságot a XXI. századi olvasó igényeihez akarják felzár­kóztatni”, akkor a Ringier a klasszikus magyar politikai napilap hagyomá­nyai ellen intéz frontális támadást. A svájci tulajdonosnak ugyan mit is mondana az a tény, ha ismerné, hogy az 1956 forradalmának leveré­se utáni Népszabadságnál a szerkesztő­ség újságírói és vezetői Az, amivel nem lehet egyetérteni című vitairatukkal nyíltan szembe kívántak fordulni a hivatalos szovjet véleményt közvetítő november 19-i Prawsz-közleménnyel és a hatalom mindenható új birtoko­sával, Kádár Jánossal? E történet röviden annyi, hogy a szovjet vezetés a jugoszlávokkal foly­tatott vitában kifejtette: a Rákosi-féle politika folytonosságát kívánja Ma­gyarországon. A Népszabadság cikk­tervezetéről a Malenkovék által fo­lyamatosan szorongatott Kádár úgy vélekedett: „Semmiképpen nem lehet be­leegyezni” a közlésbe, és az Ideiglenes Intéző Bizottság előtt az javasolja: „Vegyék le a cikk megjelenését a napi­rendről.” Válaszul a Népszabadság új­ságírói a már kiszedett lapszámot 1956. november 24-én nem jelentet­ték meg. A főszerkesztőnek pedig az volt a véleménye, hogy „az újságírók is lelki­ismereti kérdést csinálnak abból, hogy nem mondunk önálló véleményt”. A mai Népszabadság-silow nem ma kezdődött. Csak van, akik nem tud­nak róla, vagy nem akarnak tudni ró­la, mondván: ez ma már nem számít. Számít. Akkor is, ha a tulajdonosok ked­venc kifejezésével élve, valóban „újra kell pozícionálni” a Népszabadságot A profit nem feledtetheti, hogy a társadalmi-történelmi tudat egyik hordozója és fontos befolyásoló té­nyezője Magyarországon a politikai napilap. Mint ahogy az volt az 1968-ban be­vezetett úgynevezett új gazdasági mechanizmus korszakában, amikor az újságon belül ádáz küzdelem folyt a nyitni óhajtó reformpártiak és az ortodox vonal hívei között. De fölemlíthetjük a rendszerválto­zás küszöbén azt a momentumot is, amikor a Népszabadság cikkének cí­mében azt kérdezte: „Szocializmust másképp, vagy kapitalizmust ugyanúgy ?” Tehát hol is kezdődött a Népsza­­badság-sztori? A mindenható pártkorifeus Révai Józsefet vagy az 56-os újságírói ma­gatartás szimbólumaként számon tartott Gimes Miklóst tekinthetjük ma a Népszabadság előképének? Az újság az 1990-es korszakvonal óta ad fórumot a legkülönfélébb írá­soknak azért, hogy olvasótáborával együtt megpróbálja értelmezni a vi­lágfolyamatokat, azok hatását a ma­gyarországi helyzetre, s valamiféle elemzését adni a sok esetben elem­zésre sem méltó hazai belpolitikai vi­szonyoknak. Hosszú lenne szerzők és cikkek listáját felsorolni a fentiek iga­zolására Szilágyi Ákostól Tölgyessy Péterig, de engedtessék meg, hogy csupán a Népszabadság nagy arculat­­váltása utáni első Hétvége mellékleté­ből idézzem föl Debreczeni József dolgozatát, amely az európai uniós választások előtt Magyarország közvi­szonyainak közérzeti térképét rajzol­ta meg, vagy Gömöri legutóbbi cik­két, amely a Passió ürügyén adott át­tekintést az Amerikából indukálódó világtendenciákról. Tehát miközben az újság külső megjelenése erőteljesen elmozdult a - nevezzük néven - blikkes arculat felé, tartalmában mindent elkövetve igyekszik megmaradni a komoly, mértékadó lapnak. E tekintetben az újság történelmében kétségtelenül fölfedezhető valamiféle folytonosság. Jelesül az, hogy mindeddig úgy óva­kodott a bulvárhangtól és megjele­néstől, mint ördög a tömjénfüsttől. S miközben hosszú éveken át folyama­tos és döntő többségében jól megla­pozott információkkal próbálta ellát­ni olvasóit, közléseiben előfordultak komoly billenések és zavarok. Ilyen közismert és igen széles körű vissz­hangot kiváltó tévedés volt a Teller­­levél közlése, amely után az újság ak­kori főszerkesztője nyilvánosan kért bocsánatot olvasóitól és a közvéle­ménytől egyaránt. Jómagam súlyos egyensúlyi zavarnak tartom azt is, hogy a parlamenti választások előtti időszakokban a lap a kelleténél köze­lebb került a balliberális pártokhoz - sokkal inkább az MSZP-hez, mint az SZDSZ-hez -, és nem ugyanazzal az attitűddel kezelte a jobb- és baloldali politikai paletta szereplőit. Ezt és egyben az újság önkontrollját bizo­nyítja, hogy 1998-ban, amikor a par­lamenti választásokon a jobboldal győzött, vezércikkben ismerte el al­kalmankénti részrehajlását. A főszer­kesztő által írt harmadik oldalas dol­gozatban a következő állt: ,iszért e lap hasábjain, ahol a választásokat közvetle­nül megelőzően - elsősorban a gazdaság­ban végrehajtott látványos fordulat okán - a másik hatalmi csoportosulás győzelmét láttattuk kívánatosnak, most a többségi akaratot tudomásul véve jó kormányzást kívánunk az 1998-as győztesnek.” Valljuk be, ez azért minőségében más hangnem, mintha valakik a vá­lasztási vereség utáni végső elkesere­désükben megszervezett csalásról szólnak, folyamatosan indulatokra és zsigeri politikai ösztönökre alapozva. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a balliberális kormányzás idején olyan, az MSZP vezető politi­kusai számára igencsak kínos leleple­ző írások jelentek meg, mint például Az Arhangelszk-dosszié: száznegyvenhét pont (1996. május 23.), A zsurki vodka­gyár fekete leple (1997. január 25.) cí­mű, manipulációk után nyomozó ri­port, avagy a Xénia-láz környéki lá­zas MSZP-s holdudvari tevékenysé­gekről szóló írások. Talán ezért gondolja úgy ma is né­hány MSZP-politikus, és hangoztatja nyíltan, hogy a Népszabadság nem ér­demli meg, hogy olvasótáborával föl­sorakozzon mögé a párt. Jelen sorok szerzője óhatatlan örö­met érez, ha egyetlen párt sem sora­kozik föl a Népszabadság mögé, ellen­ben a nyitott társadalmi gondolkodás hívei jelen vannak a lap hasábjain. Az igencsak hektikus és időnként hisztérikus belpolitikai körülmények közepette minderre igencsak nagy szükség van, mert így maradhat meg az újság annak a napilapnak, amely kibeszélni és elemezni segíti mind a külhoni, mind a belpolitikai esemé­nyeket és azok összefüggéseit. Fó­rum maradhat - hangsúlyozottan baloldali és liberális - ám nyílt és nyi­tott szellemű fórum a közügyek szá­mára. A dolgok lényege ugyanis itt van a külalak mögött rejtezve: ma­rad-e a magyar napilapolvasóknak olyan újságja, ahol szélsőséges pártel­fogultságok, rendszerelvűen mozgal­mi jellegű indítékok, felszínes érze­tek és politikai indulatok tudatos gerjesztése nélküli lapból képesek tá­jékozódni, informálódni a környező világ ügyeiről. * Még tovább gondolva, az a kérdés: milyen magyar választópolgárt aka­runk? Olyat, aki Big Brothere­ken és Való Világokon függve, pletykaszín­vonalon értesülve a hazai és világ­pletykákról, elemző gondolkodásról leszoktatva (nem) értelmezi a folya­matokat, tehát eleve komolytalanul veszi a beleszólás jogát a demokrácia egészébe, vagy pedig más típusú pol­gárát képzeljük el a Köz Társaságá­nak. Ez ugyanis a végső vízválasztó a bulvár-média-lumpen között és a de­mokráciában következetesen bízó, magatartásával azt támogató, a mély, rétegzett tájékozódást, a médiaértel­mezést igénybe vevő polgár között. A Népszabadság új külleme azt sugallja - legalábbis számomra -, hogy fennáll a veszélye annak: a Népszabadság a könnyebb ellenállás irányába mozdul el. A fő tulajdonosok, attól való félel­mükben, hogy a lap az utóbbi évek­ben több tízezret vesztett olvasótábo­rából, azt gondolják: a könnyedebb, felszínesebb újság vonzóbb lesz. Ami már most kétségtelen tény: a lap megjelenése veszített komolyságából, eleganciájából, harsányabbá és kö­zönségesebbé vált. A standokon így semmi nem kü­lönbözteti meg a csiricsáré média­bóvlitól. Legfőbb hibájának azt tar­tom, hogy formazártságot, merevsé­get, provincialitást sugall, a világpoli­tikai oldalak előre hozatalába is meg­jelenő változás pedig éppen az ellen­kezőjét, a nagyvilágra nyitottságot preferálja. A végeredmény: káosz a Népszabadság-imázs körül. A legnagyobb káoszgerjesztő maga a küllem áthallásából indukálódó tendencia: olvasó, ne félj, ne ijedj meg, itt sem kell majd gondolkod­nod, ugyanúgy, mint a Blikknél. Egy olvasói levél­­ sok van, a ki­emelés esetleges, ám tanulságos­­ szerint viszont nagyon is érzékenyen reagál a történtekre. V. K. a követke­zőket írja: „Több mint harminc éve min­dennapi olvasója voltam lapuknak. A kö­zelmúltban megdöbbentem azokon a for­mai és tartalmi változásokon, amiket az új dizájn érdekében megvalósítottak. Már a múltkori színeskedés sem nyerte el tetszése­met, de azt még lenyeltem. Most pedig hangzatos címekkel, felszínes tartalommal, felesleges vizuális effektekkel feltupírozott bulvár stílusú lapot tartok a kezemben (vélhetően utoljára), mely ezerrel küzdi le magát a szennylapok szintjére. Szomorú számomra, hogy egy baloldali érzelmű és hangvételű, konzervatív napilap, mely mellesleg a legnagyobb olvasótábort tud­hatta magáénak, lesüllyed a Blikk és a hozzá hasonló szennylapok képi megjele­nési és vélhetően előbb-utóbb tartalmi színvonalára. Javaslom, hogy a jövőben rendszeresen írjanak a Való Világ a Mónika Show stb. érdekfeszítő eseménye­iről, a beszéd- és jellemhibás ötszázas szó­kincsű vazze-ző új sztárokról és feltétlenül Lajka és a Nászinvonal kisribanc szerel­méről is, így biztosan elveszítik olvasóik egy jelentős táborát. (...) Én a maguk he­lyében azonnal visszatérnék a kettővel ez­előtti formára és tartalomra. ” A Népszabadságot reklámozó hirde­téseknél is ugyanez az irány, illetve iránytalanság. A reklámok azt kíván­ják erősíteni, hogy a lap továbbra sem a Miss Alsómangold választásról és a pofozkodó sztárokról szóló híre­ket tartja társadalmi eseményeknek, az azért mindenestre meggondol­kodtató, hogy a pofozkodó női sztá­rok reklám mellett pofozkodó női bokszolók fotóját közli az újság saját információs anyagként. A harsogóan nagy címek alatti zsugorított dolgozatok, a hivalkodó­an és sok esetben funkciótlanul nagyméretű fotók - példának oká­ért a 2004. május 3-i szám címlapja, mely látványtervnek kiváló, az újság funkcióját tekintve katasztrofális - azt az érzetet keltik, hogy némi diszkrepancia van a Népszabadság önmagát hirdető reklámjai és külle­me, valamint tartalma között. (Folytatás a 10. oldalon) A szerző a Népszabadság szerződé­ses munkatársa ÉLET ÉS ÍRÓ­I IRODALOM 2004. MÁJUS 21. K­ét hete ugyanebben a rovatban fölvetettem, hogy talán meg kellene emlékezni arról az egy emberről, aki húsz éve a nemzeti olimpiai bi­zottság tagjaként - néhány tartózkodó mellett -, egye­düliként szavazott nemmel a Los Angeles-i olimpia bojkottjával kapcsolatban. Már csak azért is, mert méltatlanul elfelejtették, nevére még azok sem emlé­keztek, akiknek akkori tisztségük folytán kellene, és bárhogy is, példát mutatott arra, hogy kiélezett hely­zetekben is lehet nemet mondani. Még akkor is, ha a bojkott Schmitt Pál szíves közlése szerint moszkvai diktátum volt (ami egyébként tény, nem is ez a kér­dés). Fölvethető, mi van akkor, ha nemcsak egyetlen ember mond nemet, hanem sokan, és főleg mi van akkor, ha a hivatalos sportvezetés hónapokon keresz­tül nem a szavazók módszeres megdolgozásán fáradozik, ha­nem maga is az olimpiát akarók oldalára áll. Ha ugyanis jól értem, Schmitt és Buda, a hazai sportvezetés ak­kori prominensei az olimpia mel­lett voltak, csak „nem tehettek semmit.” Ahogy ilyen helyzetek­ben patakzón izzadó, emberarcú párttitkárok szokták mondani: ha én nemet mondok, a helyemre mást állítanak, még rosszabbat. Ez sincs persze rendben, de az végképp, hogy mindezek után nem sokkal Schmitt Pál megkezdi sportdiplomáciai karrierjét, Buda István olimpiai érmet kap. A ciniz­mus teteje pedig az, hogy mindeközben elfelejtődik az egyetlen ellenszavazó, dr. Jacsó István neve. Főként ezt kifogásoltam - ha már egyszer Schmitt címeres melegítőjével beemelte az olimpiát a kam­pányba. Az élet bonyolultabb, mint hinnénk. Sőt! Már Los Angelesben, a versenyek színhelyén 1984. augusztus 1 jén Schmitt Pál interjút ad (ő ugyanis a sportolókkal ellentétben, jelen volt az olimpiai játéko­kon) a Népsport akkori munkatársának, Gyárfás Ta­másnak (tudósítás, mint látjuk, szintén volt, sportveze­tőből, újságíróból egy egész had volt jelen), így nyilat­kozik: „Meglepő volt, hogy Samaranch elnök, megnyi­tó ünnepi beszédében már a második mondatban az olimpián részt vevő országokkal foglalkozott. Aligha­nem ráért volna ezt a kérdést néhány perccel később is elemezni. Az általános szemléletet tükrözi, hogy más­nap a munkaértekezleten is ezt az eredetileg 13. napi­rendi pontot vették előre: »Hogyan büntessék meg a jövőben azokat az olimpiai bizottságokat, amelyek a já­tékokon nem képviseltetik magukat a sportolókkal?« Az ok kézenfekvő. A rendező országban felszított közhan­gulat néhány NOB-tagra is átragadt. Ez lehetett a na­pirend felcserélésének a magyarázata. (...)” Rendben van, hogy nyilatkozni kell, rendben van, hogy moszkvai diktátum, de mi ez a méltatlankodó hang, hogy „a rendező országban felszított közhan­gulat”? Ezzel nem kevesebbet állít Schmitt, minthogy mindennek oka a másik oldal. Nem a bojkottálók, hanem aki azt szóvá teszi. Pedig ő tudta a legjobban, hogy Samaranch joggal hozta elő első pontként a bojkott-ügyet: 1984-ben, az olimpiai mozgalom, épp a távolmaradások miatt történe­tének addigi legnagyobb válságát élte át­, ugyan mit kellett volna előre venni? (Nagyobb már csak a korrupciós válság volt, Schmittnek nyilván nincs ehhez köze, de tény, hogy akkor meg a szervezet alelnöke volt. NB. min­dig rosszkor állt jó helyen.) Ugyanebben az interjúban - melynek címe egyébként harsányan pozitív: A NOB előretekint -, még egyszer, a rend kedvéért elhangzik, hogy „sportolóink biztonsági okokból nem vesznek részt az olimpián”. Ehhez mit lehet szólni? Los An­geles környékén él a legnagyobb lélekszámú ameri­kai magyarság, ottani képviselőik soha nem tapasztalt lobbizásba kezdtek a magyar politikai vezetésnél, épp a magyar részvételért. Húsz év távolából persze mindig kockázatos és na­gyon is kérdéses elővenni interjúkat. Minden más­hogy volt, és minden máshogy van. Az olimpiát azon­ban Schmitt Pál hozta be a képbe kampányelemként, és ha az olimpiai egyenleg pozitív oldalán érmek és sikerek vannak, létezik a másik oldal is: a bojkott-ügy minden enyhítő körülményével együtt mégiscsak a passzíva oldalra strigulázandó. Azt írja a polgári oldal napilapja (május 18.): „Méltó módon meg kell emlé­kezni Jancsó Istvánról, aki egyedül szavazott a boj­kott ellen.” Helyes! Először is írjuk le a nevét hibátla­nul! Dr. Jacsó István a neve. Kovács Zoltán az az egy ÉLET

Next