Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)
2005-07-01 / 26. szám - Bács Emese: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 7., 8., 13., 14., 17., 18., 20., 21., 23., 24., 26., 28. oldal) - Váncsa István: De jó bilincs volt • vezércikk (1. oldal)
Várallyay Gyula: Kell-e adócsökkentés? * Szerbhorváth György: Csevegő népirtók * Tischler János: A néphatalom fejszése (Poznan, 1956. június 28.) * Ketten egy új könyvről - Gergely Ágnes: Carmen lugubre (Báthori Csaba, Bodor Béla) * ÉS Irodalom: Benedek Szabolcs, Jónás Tamás, Keszthelyi Rezső, Marczinka Csaba, Nyerges András, Szántó T. Gábor [ÉLET ÉS |IRODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLIX. ÉVFOLYAM, 26. SZÁM ÁRA: 288 FT 2005. JÚLIUS 1. Bács Emese munkája VÁNCSA ISTVÁN: De jó bilincs volt Ha eleje van (illetve lesz, amikor ez a szöveg az olvasó kezébe kerül), sorban áll a nép a BKV-jegypénztárak előtt, veszi a bérletet, mint a cukrot. Akinek szerencséje van, az a hatezer-kétszázötven forintjáért jó bérletet kap, tehát valódit, eredetit, érvényeset, aki viszont peches, az hamisítványt. Hogy velük a továbbiakban mi lesz, azt tudjuk, de azért csak ismételjük át: az ilyen embert megbilincselik, beviszik a rendőrségre, bezárják, estig ott marad. Viszont: emberségesen bánnak vele. Ezt már a VIII. kerületi rendőrkapitánytól hallottuk, nála raboskodott az a fiatal hölgy, akinek a Ferenc körúti jegypénztárban hamis bérletet adtak el, s akit emiatt a rendőrség épületében is bilincsbe verve kísérgettek föl-alá. Ha mármost a rendőrkapitány fontosnak látja megemlíteni, hogy beosztottai ezzel a hölggyel emberségesen bántak, azt jelenti, hogy a rendőri bánásmódnak létezhetnek másfajta formái is. Evvel összefüggésben legyen szabad itt rámutatnom, hogy a rendőrség éppúgy az állampolgárok adójából fenntartott közintézmény, mint mondjuk az anyakönyvi hivatal, a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság vagy a Kereskedelmi és Iparkamara, ám az utóbbi hatóságok érdekes módon nem szokták bizonygatni, hogy ezzel vagy azzal az ügyfelükkel szemben emberséges módon jártak el. Ilyet csak a rendőrségtől hallunk, ami legalábbis különös, mert hiszen ha a rendőrségnek meg van engedve, hogy néhanapján az emberségestől különböző (például embertelen, megalázó, brutális stb.) módon bánjon az állampolgárral, akkor mért nem teheti ugyanezt például a Tolna Megyei Vetőmagfelügyelőség, az Artisjus vagy a földhivatal? Nincs igazság a nap alatt, törődjünk bele, és térjünk vissza a bilincseléshez, ami szintén érdekes mozzanat itten. „A rendőrségi törvény előírja, hogy mit kell tenni, az illetőt meg kellett bilincselni, hogy ne szökhessen el..." - idézi az [origo] a rendőrkapitányt, akiről egyébként tudvalévő, hogy beosztottaival pörköltfőző versenyeken indul és díjakat nyer, 2003-ban pedig olyanokkal együtt kapott Budapestért díjat, mint például Antal Imre, Nádasdy Ádám és Parti Nagy Lajos. Ezzel együtt nem igaz, hogy a rendőrségi törvény szerint az előállított személyt meg kell bilincselni, a rendőrségi törvény ugyanis azt mondja, hogy „48. § A rendőr bilincset alkalmazhat a személyi szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személy a) önkárosításának megakadályozására, b) támadásának megakadályozására, c) szökésének megakadályozására, d) ellenszegülésének megtörésére.” Tehát nem „meg kell bilincselni”, hanem „bilincset alkalmazhat”, ami pedig a hermeneutika tudományának mai állása szerint nem hajszálra ugyanaz. Esetünkben egy fiatal nőről van szó, aki nem próbálkozott önkárosítással vagy szökéssel, nem támadta meg a rendőröket és nem szegült ellen, úgyhogy az ő megbilincselésének elkerülhetetlen voltához legalábbis szó fér. Viszont a magyar rendőr láthatólag imád bilincselni, bárkit azonnal vasra ver, csak néhány példa a közelmúltból, Szalai Erzsébet szociológus, lapunk gyakori szerzője, Udvaros Dorottya színművész, Kovács Mihály bankár, Bőszné Mohácsi Klára középiskolai tanár (ő volt az, aki a fenyegetően fellépő rendőrökkel szemben a diákjai védelmére kelt), valószínűleg egyikük sem jelentett a közegekre nézve komoly veszélyt. A magyar rendőr azonban eredendően katenofil, magyarul bilincsbarát szemléletű, ennek megfelelően megbilincsel iskolás gyerekeket, terhes asszonyokat és remegő lábú aggokat egyaránt, nemrég például azért vertek vasra Pécsett egy öregasszonyt, mert nem akarta, hogy rajta CT-vizsgálatot végezzenek. Még egyszer: visszautasított egy orvosi vizsgálatot, erre bilincsbe verték. A rendőrkapitány szerint, amint ezt olvasóm nyilván sejti is, minden tökéletesen jogszerű. Tizenöt év telt el a rendszerváltozás óta, az Európai Unió egyik tagállamában élünk, viszont a rendőrségünk igazoltatási és bilincselési gyakorlata a boldog hetvenes évek derekát idézi továbbra is. Ennek két magyarázata lehet csupán. Az első magyarázat szerint a magyar társadalom mindenestül bilincsbarát. Kimutatható, hogy a magyar irodalomban a „bilincs” szó kontextusa nemritkán boldog izgalommal, sőt valamifajta erotikus cicázással van átitatva. „Ti, Paphusom nyitott, kacér / Tekintetű leányok! / Ti minket édes ízletű / Nyilakkal öldököltök. / Mikor levert erőnk felett / Feláll királyi széketek: / Reánk bodor kacajjal / Nehéz bilincset üttök” - írja például Csokonai. Ady tágabb összefüggésekbe ágyazza bilincsimádatát: „Bilincsem voltál, / Bilincsed voltam, / Bilincs volt egész életünk, / Szerelmünk és Napunk, / Kikapóságunk és hűségünk, / Csókunk, elernyedésünk, lángunk, / Téves, sok esküvésünk, / De jó bilincs volt, / Derék béklyó”. Példám még volna, a helyem viszont fogyóban, úgyhogy menjünk tovább. A második magyarázat szerint a rendszerváltozás óta eltelt időszak belügyminiszterei képtelenek voltak bármit is kezdeni azzal a csődtömeggel (belügyi apparátussal), amit Stumpf apósa rájuk hagyott. Elsődlegesen pedig azért nem tudtak vele mit kezdeni, mert a magyar politikai elit egésze tizenöt éve egyhuzamban úgy gondolja, hogy nincs is itt semmi baj, nem kell itt megreformálni semmit. A rendőrség teszi a dolgát, bilincsel. Kazinczy annak idején kibírta, hogy megbilincselve kísérték Kufsteinbe. Móricz szintén kibírta, hogy megbilincselve vitték el kihallgatásra Leányfaluról, és lám a bérletes nőnek se esett le a gyűrű az ujjáról, meg a többinek se fog. Itt tartunk most, 2005 derekán. Előttem hever egy dokumentum, 1999-es keltezésű, címe A bilincshasználat vezérfonalai, most szemelgetek belőle egy kicsit. Azzal kezdi, hogy ha egy személy valamely más személlyel szemben erőt alkalmaz, akkor valójában megtámadja. A bilincshasználat erő alkalmazása, vagyis támadás, és ha nem igazolható, akkor törvénytelen. Nem az a kérdés, hogy a bilincs használata jogszerű volt-e (persze, hogy az volt), hanem hogy a rendőr megfontoltan, az adott helyzetnek megfelelően, és az erő arányos mértékű alkalmazásával járt-e el. Számba veendő a gyanúsított életkora, nemi hovatartozása, testalkata, vélelmezhető fizikai teljesítőképessége és minden további idetartozó körülmény. A szövegben, amelyből még bőségesen idézhetnék, az a legérdekesebb, hogy nem jogvédők írták, hanem egy olyan munkacsoport, amely a rendőrség, a belügyminisztérium és a rendőrszakszervezet legfőbb vezetőiből áll. De nem nálunk írták, sajnos, hanem Angliában. 9770424 884005