Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-09 / 2. szám - Kenedi János: Miért nem szeretem a Népszabadságot? (2.) (6. oldal)

KENEDI JÁNOS: Miért nem szeretem a Népszabadságot? (2.) A rendszerváltást követő második év­tized küszöbét lépjük át éppen ezek­ben a napokban. Húsz év történelemi idő. Ez annyit tesz a legújabb kori ma­gyar historikumban, mint a „fehérter­­rorral” kezdődő és a Horthy-Bethlen­­rendszer konszolidációjával folytató­dó idő, amelynek 1941-től az vetett vé­get, hogy a kormányzó áldásával Ma­gyarország aktívan belépett a második világháborúba a nácik oldalán. Húsz év a Rákosi-rezsim idejének alig három­szorosa, a Kádár-rendszernek pedig több mint kétharmada. Húsz év a privát történelemben any­­nyit jelent, hogy aki 1988 táján szüle­tett, ma már egyetemista, élsportoló, menedzser, fantomcég-tulajdonos avagy a kukázott paplanját körömszakadtá­ig védelmező hajléktalan valamelyik aluljáróban. Akár postás, fodrász, te­henész, akár orvos, művész jogász, ki­ki úgy tekint vissza az eltelt húsz évre, ahogyan szocializálódott. Betagozód­va családja elbeszélő hagyományába, netán a tömegkommunikácó iránymu­tatásai szerint tájékozódva, olykor a tényszegény és hézagos értelmezések miatt súlytalan tankönyvekből tapoga­tódzva. A sajtó- és véleményszabadság ér­tékrendjéhez elkötelezett embert sze­mélyes számvetésre is készteti a rend­szerváltástól mindmáig tartó húsz év. Mi teljesült a Társadalmi Szerződésbez, kü­lönösképp A törvényekkel körülírt sajtósza­badságot! című követeléséből, amely a 20. Beszélőben, az 1987/2. [külön] szám­ban jelent meg. És mi valósult meg - s mi nem - abból a civil szervezetet ala­pító szándéknyilatkozatból, amely a Pénzügykutató Intézet Fordulat és reform című programjához illeszkedve, a Med­vetánc 1987/2. számában kapott helyet, s hamarosan a Nyilvánosság Klub né­ven intézményesedett társadalmi egye­sület alapító okirata lett. A Javaslat a nyilvánosság és a tömegkommunikáció restrick­­tára című deklaráció sokféle politikai irányba mutató céljait ma akár mérleg­re is helyezhetnénk. Az egyik serpe­nyőbe a közérdekű információk nyil­vánosságának követelményeit emel­hetnénk be, a másikba a privát szféra sérthetetlenségének jogos tilalmait. Va­jon kilengene-e a mérleg nyelve egyál­talán, s ha igen, melyik irányba? Egy jogállam mázsálója meg se moccanna, a patikamérleg ingája talán rezonálna. A dekázáshoz kínálná magát a Népsza­­badság 2008. december 20-i számának 6. és 12. oldala. Végtére is ez az újság hirdeti azt magáról, hogy az ország ve­zető napilapja. All. oldalon, a Vélemény rovatban Csalog Zsolt, 1997-ben elhalálozott író három gyermekének közös olva­sói levele található annak kapcsán, hogy édesapjuk negyedik felesége kalóz­kiadásban jelentette meg az író utol­só könyvét, amelyet a szerző maga nem kívánt publikálni a saját nevén. (Elszegényesedése ellen írta, de iro­dalmár barátai emlékeztették, hogy még addigi jó hírnevét is elveszíthe­ti a pornó közreadásával.) A 6. oldalon pedig az RTL Klub kereskedelmi televízió egész kolumnás hirdetése találtható. A teljes oldalfe­lületet kitöltő hirdetésen (Portré: rend­szerváltók) egy három fotóból össze­szerkesztett kollázs látható: két ki­sebb, (de csoportos!) fénykép lifeg a középső nagy portrékép felső és alsó margószélein. A montázs centrumá­ban a - jogutód nélkül megszüntetett - „belső reakció ellen harcoló”, III/ III-as ügyosztály operatív tisztjének arcképe tölti ki a legnagyobb teret. Arcát azonban korunk cenzorának fe­kete tusvonása teszi felismerhetetlen­­né. Ezt a festői ecsetvonást - a szemé­lyiségi jog védelmének megvalósítá­sa érdekében végrehajtott művelet­nek - kurtán anonimizálásnak keresz­telték el a jogállamban. Rendszerint mai rendőrök, nyomozók arcára festik a csíkot korunk nyomtatott vagy elekt­ronikus sajtójában. Gyakran találják a politikai rendőrség tagjainak nevét kitakarva a levéltári kutatók is, ha a 90 előtti múlt tanulmányozására ad­ták a fejüket ugyanakkor, még vélet­lenül se találnak ilyen arckép-takarót pl. Rákosi Mátyás ÁVH főnökének, Péter Gábornak, Kádár János belügy­miniszterének, Biszku Bélának vagy Papp Jánosnak a portréján. Nyilván­való, hogy az anonimizálás nem ille­ti meg egy-egy lezárt történelmi kor­szak politikai rendőrségének fősze­­replőit.(Mulatságos spektákulum len­ne, ha a K.u.K. rendőrminiszterének, Bach Sándornak az arcképén megje­lenne efféle piktogram.) Ennél kevés­bé vicces, hogy a jogállam törvényi előírásai elmulasztottak történelmi időhatárt szabni annak, hogy mettől meddig s minő rangtól fölfelé és lefe­lé jár anonimizálás pl. a 70-es, 80-as évek politikai rendőreinek, így aztán a sajtószervek jogi osztályainak félel­­mi együtthatójára van bízva, hogy a rendszerváltás előtti és utáni szolgá­latok tagjainak arcképét anonimizál­­ják-e avagy sem. Ha félnek a sajtó- és személyiségjogi pertől, előveszik a tus­­tollat - és nekiállnak a történelemha­misításnak -, ha nem, akkor pedig a privát fotósra ruházzák a közlés társtettesi felelősségét. Ehhez a féle­lemhez annál is jobban igazodhatnak, mivel a legkevésbé sem nyilvános, hogy mi a nemzetbiztonsági törvény, a titokvédelmi törvény titokköri jegy­zékének és a 2003. évi III. törvény 2.§.2. cikkelyének az 1989. október 23-a, a III. Magyar Köztársaság kiki­áltásának további következménye ab­ban a tekintetben, hogy az operatív tisztek egy hányada október 24-étől aláírta azt az eskünyilatkozatot, ame­lyet korábban a Magyar Népköztár­saságra tett. Csupán a fejléc különbö­zik. Október 23-ig úgy szól, hogy es­küszöm a Magyar Népköztársaság­ra, október 24-étől pedig a Magyar Köztársaságra. Az RTL Klub és a Népszabadság hir­detéséhez használt portrét azonban 1982 júniusában Rajk László és Demszky Gábor készítette, a képek részei annak a tizenkét képből álló szériának, amely a rendszerváltás előtt is publikus volt mind a magyar­­országi szamizdatban, mind a kül­földi sajtóban, a jogállam kezdete óta pedig számtalan hírlapban és könyv­ben is megjelent, természetesen anonimizálás nélkül. Hiszen épp a szabad sajtóért való küzdelmet örö­kítette meg a fényképsorozat, amint a Beszélő egyik szerkesztőjét, Kőszeg Ferencet az állambiztonsági szolgá­lat tisztjei „szoros követéssel” üldö­zik. Igyekeznek is tetten érni, mivel tudják, aktatáskájában a SZETA Fe­ketében című, jótékony célú antológi­ájával iszkol az illegális nyomda felé. [Lásd a fenti mellékletben Demszky Gábor leírását. A sorozat egyik da­rabja látható a kollázs felső csücské­ben.2] A kollázs alsó szegletében, a nagyobb tömeget még kisebbre zsu­gorítva, a Fidesz-alapító Orbán Vik­tor szónokol 1989. március 15-én, a Kossuth téren. A kép (Copyright by Nagy Piroska) nemcsak az underground sajtóban jelent meg, de Kéri László Orbán-kismonográ­­fiájában is 1994-ben, a Századvég Kiadónál. A fő kérdés ezúttal nem az, hogy tiszteletben tartják-e a tör­ténelmi fotók szerzőiségét. De még az sem, hogyha a fénykép már része a történelemi emblematikának, ak­kor a szerzői jog kérdése vajon elha­nyagolható-e. Ám ha aktualizáló szán­dékkal közlik a képeket - mint ahogy a másik két fotó esetében, a III/II- as operatív tiszt védelméért a fotó­sok hozzájárulását még csak nem is kérte sem a hirdető (www.rtlhirek. hu/rendszervaltok), sem a Népszabad­­ság hirdetési osztálya -, akkor hogyan is áll a közérdekű információk ügye a magánjog viszonyával, húsz évvel a rendszerváltás után? Úgy is feltehet­nénk a kérdést: hogyan áll az infor­mációk ügye a szerzői jog viszonyá­val? A hirdetésből ugyanis mindösz­­sze arra a kérdésre kapunk - kék szín­nel kiemelt - egyértelmű választ, hogy a Portré: rendszerváltók című műsor „Min­den vasárnap látható 9:45-től és a Heti he­tes után”. Nem mintha a Szegényeket Támo­gató Alap Feketében című irodalmi an­tológiájának lebukása szorosan hoz­zátartozna akár a reklámozó RTL Klubhoz, akár a hirdetését közlő Nép­­szabadság kereskedelmi osztályának munkájához, mégsem hallgatható el, hogy a Csalog Zsolt írását és 38 elis­mert író, 20 képzőművész műalkotá­sát magában foglaló bibliofil kötet há­romszázra tervezett példányszámából mindössze százat sikerült a rendszervál­tóknak megmenteniük a fényképeken dokumentált III/III-as brigád garáz­dálkodásától. Mi több, a felkért szer­zők közül Pilinszky János abba az in­farktusba halt bele, amit Kardos György egykori operatív kihallgató tiszt, a Magvető Könyvkiadó akkori igazgatója félelemkeltése okozott. Előbb hallotta Kardostól a fenyege­tést, hogysem otthonában a SZETA felkérő levelét felnyitotta volna (amint ezt Pilinszky unokaöccse, Kovács Pé­ter művészettörténész, a székesfehér­vári múzeum akkori igazgatója tanú­sította). Arról a dezinformációról van szó, miszerint a Feketében leendő kont­­ribútoraira súlyos represszió vár. Hervay Gizella, a Ceaușescu kemény diktatú­rájából Kádár puha diktatúrájába me­nekült költő Kardos György álhírének hallatán öngyilkos lett, mert nem von­ta vissza Van, aki csak szabadban tud beszél­ni című megrázó versét. (Lásd erről Kő­szeg Ferenc írását, Magyar Narancs 2007. július­ 27.) Igen, az ő kevéssé ismert végzetük is hozzátartozhatna a hirde­tés feladójának és közlőjének szerkesz­tői felelősségéhez, ha a műsorkészítők nem­ csupán élősködői volnának a sza­baddá vált magyar sajtónak. Úgy tűnik, a Népszabadság kényesen ügyel az egykori III/III-as operatív tiszt mai személyiségi jogaira. Ugyan­akkor habozás nélkül nyilvánossá te­szi a Csalog család levelezését, az író gyermekeinek tudta és beleegyezése nélkül. „Ki turkált a magánlevelezé­sünkben, amelyet meghökkenésünk­re láttunk viszont?” - kérdi ugyanezen lapszám 12. oldalán Csalog Gábor, Csalog Benedek és Csalog Eszter. „Czene Gábor, lapjuk december 10-i számában közölt olvasói levelünkre (...) válaszolva, a mi mondataink idé­zésével próbálja védeni igazát. (Úgy válogatva ki levelezésünkből a mon­datokat a lap olvasói számára, hogy véletlenül se derüljön ki álláspon­tunk...) Vajon hagyatéki ügybeli ellen­felünk válogatta ki, milyen »ránk jel­lemző« mondatokat adjon át az újság­írónak? Vagy netán maga az újságíró mazsolázott sok-sok tucatnyi levelünk­ből? (...) És főként, ki adott engedélyt a Népszabadságnak magánlevelezé­sünkből, megkérdezésünk nélkül, bár­mit nyilvánosságra hozni?” - kérdezik a Csalog gyerekek Hol a határ? című, immáron második olvasói levelükben, amelyben arra kíváncsiak, miképpen kerültek privát e-mailjeik a lap birto­kába. Tőlük ugyanis nan. Mint Csalog Gábor a Népszabadságnak, és 2008. de­cember 12-én e sorok írójának meg­küldött leveléből kiderül „[Czene Gá­bor] áprilisban véletlenül találkozott hármunk közül egyikünkkel, akkori szomszédjával, a lépcsőházban, a be­szélgetés néhány perces volt csak, a lépcsőházban is végződött. Csalog Be­nedekkel azóta nem beszélt az újság­író. A két másik testvért pedig soha­sem kereste. A cikk több mint fél év­vel később jelent meg.” Csalog Bene­dek pedig szó szerint azt írta a jelen sorok szerzőjének: „Halálosan biztos vagyok benne, hogy a Fálk­a Miksa utcáiból való kiköltözésem után egy­szer sem találkoztam a Czenével, írás­ban pedig soha sem voltunk kapcso­latban.” Eszerint olvasandó tehát Czene Gábor december 10-i válaszle­velének az a passzusa, amelyben a Csalog gyerekek első, december 3-i ol­vasói levelére válaszolt: „Nem felel meg a valóságnak, hogy »a cikk írója az ügyről az egyik vitás felet, a családta­gokat egyáltalán nem kérdezte meg«. Többször is beszéltem [sic!] Csalog Benedekkel, nehezen tudom elképzel­ni, hogy erre ő nem emlékszik. A cikk­ben nem Bognár Éva ismerteti az önök álláspontját, hanem én.” Inkább ma­gára húzza a sajtótisztességtelenség beismerését a Népszabadság újságírója, semhogy elismerné a prózai igazságot. Alfelét föl sem emelte a szerkesztősé­gi székből, csupán az íróasztalán álló számítógép képernyőjén olvasgatta az ellenérdekű felek számára - az egyik fél által­­ prezentált leveleket. Még a kalóznő, a Csalog Zsolt által vissza­vont könyvet sajtó alá rendező dr. Bog­nár Éva és a Csalog gyerekek közti le­vélválogatását sem ellenőrizte. Hacsak nem telefonálgatott még ide-oda, a Csalog gyerekek készülékeire azonban véletlenül sem csengetett rá. Ez már első, december 3-án, a belpolitikai ro­vatban megjelent, Pornó az irodalmi ha­gyatékban című írásából is kiderül. In­kább a bulvársajtó biztonságos székét választotta, semmint hogy felkereked­jen, és körültekintő módon utánajár­jon egy tisztességes, szeriőz lap köve­telményeinek megfelelő módon. A ka­lóznő megosztotta a gyerekekkel foly­tatott privát levelezését a Népszabadság cikkírójával, aki az azokból szemezge­tett szövegek nyilvánosságra hozásá­val fojtotta bele a szót az irodalmi jog örököseibe. A kalóznő és magánkiadás realizálása közti levelezésről nem esik szó a Népszabadság tudósításában. Dr. Bognár Éva még azután is ragaszko­dott saját üzleti titkaihoz, hogy a litera. hu internetes portálon december 10-én megszólalt három felkért szakértő - Lengyel Péter, Rácz Péter, Ungváry Rudolf, az ÉS-ben pedig december 12- én és 19-én ugyancsak Ungváry Ru­dolf és Radnóti Sándor kritikai formá­ban fejtette ki a véleményét a kalózki­adásról . A Népszabadság szerkesz­tősége december 20-án annyit közölt Csalog Zsolt jogutódaival, hogy szerkesztősé­gi munkatársuk „nem magánügyeket, hanem a közt, a nyilvánosságot érintő kérdésekre vonatkozó részeket idézett”. Éppen azért, mert mindkét felhozott, szerkesztőségi judíciumot kívánó ügy­ben kételkedem a Népszabadság ítélőké­pességében, nem vagyok képes tovább hinni abban, hogy a szerkesztőségen belül helyesen döntik el, mi a magán- és mi a közügy. A torz nyilvánosság iránt áhítozó közönséget elégíti ki az a közlemény, miszerint „Szeretnénk megnyugtatni önöket, a nyilvános tá­jékoztatásnak van jövője, és akik ezt igénylik, számíthatnak a lapunkra.­­ (A szerk.)” Amennyire húsz évvel ezelőtt hittem a tárgyilagos tájékoztatás lehetősé­gében, annyira kételkedem ma a hi­teles tájékoztatás Népszabadság által felkínált jövőjében. És a magam ré­széről nem számítok a lapra. Minden ellenkező hirdetéssel és hí­reszteléssel szemben, a Népszabadság nem a tények és vélemények lapja, hanem a fogadkozások orgánuma, így olvastam az 50. évfolyamot 1992. február 1-jén bevezető vezércikket is, amelyben azt ígérte az akkori főszerkesztő - mentsé­gére (A szerki) zárójelei közül kilépve, s önmagát nevén nevezve­­, Eötvös Pál: „E lap (...) meghaladni igyekezett - igyekszik - saját múltját (...) a kárval­lottakat immáron nyilvánosan megkö­vetve (...). Ennek az országnak a hatá­rain belül az elmúlt húsz évben talán néhány százan (ezren?) voltak tudatos értelmiségiek, akik a kettéosztott világ nagyhatalmak által őrzött tényét nem voltak hajlandók tudomásul venni, s néhány tucatnyian voltak elég elszán­tak és bátrak ahhoz, hogy ezért a puha diktatúra gumibotjait, vagy a külföld­re távozást is vállalják. Magatartásuk morális tartalma okán ezért előttük is fejet hajtunk, ha utólag, a tények be­következte után sem működik bennünk elég empátia megérteni: mit remélhet­tek a világ ellen? ’­­ Ugyanezzel a rímmel publikáltam már az ÉS-re­l. A nkk kibővített változata megjelent a K. belügyi irat­­felmérő jelentése a kastélyból c. kötetem 182- 188. oldalain. (Magvető, 2000) 2 Amúgy a hirdeté­sen látható fotókat az RTL Klub és a Népszabadság is az MTI-től vette át. Az MTI pedig a teljes, a szerzői jogokat is figyelembe vevő an­notációval együtt kapta meg a fotósorozatot.­­ Rajk Judit szíves közlése. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Követéskrónika 12 képben Budapest 1982 júniusa. A fotósorozaton Kőszeg Ferenc a Beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztője látható 4 civilruhás titkosrendőr társaságában. A képsor, amelyet egy várakozó autóból Rajk László és Demszky Gábor készített, egy akkortájt mindennapos és nagyon is valóságos nyílt követést dokumentál. Azt, hogy a belügyi szervek napokig követtek és mozgási szabadságukban korlátoztak több személyt, akik szamizdatkiadványok közreadásában vettek részt. A történet 1982 május 31-jén kezdődött, amikor is üzemi rendészek néhány kisebb nyomdában vizsgálatot tartottak. Pontosan tudták, hogy mit keresnek. A lefoglalt anyagok közül néhányon rajta volt az AB Független Kiadó emblémája, s szerepelt Demszky Gábor és Nagy Jenő - a kiadó munkatársainak - neve is. Másnap rátaláltak a Feketében című jótékony célú antológia nyomdai szedésére is. Az antológiát a SZETA megbízása alapján Kőszeg Ferenc és Lengyel Gabriella állította össze írók és képzőművészek munkáiból. Az elkobzott anyagok a belügyi hatóságokhoz kerültek. Ettől kezdve az érintett személyek sorozatos atrocitásoknak voltak kitéve. Demszky Gábort az utcán feltartóztatták, kocsiját átkutatták és a talált kéziratokat lefoglalták. A rendőrségi kihallgatások, a fenyegetések, az állandó zaklatások mindennaposak lettek. Az első fényképen Kőszeg Ferenc civil ruhás követői gyűrűjében. A harmadik képen érzékelhető a pillanat, amikor a követők észreveszik, hogy fényképezik őket. A képek tanúsága szerint a belügyi szervek emberei a tőlük megszokott stílusban reagáltak: a csapat vezetője elállja a kocsi útját. A történet, nem ért véget az utolsó képkockánál. Kőszeg Ferencet munkahelyéig, az Erkel könyvesboltig kísérték, majd a bolt előtti padon ülve várták, feltűnést keltve a bolti dolgozók és a vásárlók körében. Két nap múlva megismétlődött a jelenet, de Kőszegnek sikerült a hátsó kijáraton keresztül megszöknie a követők elől. Demszky Gábort, Nagy Jenőt és a második nyilvánosság más-más aktivistáit hasonlóan durva módon inzultáltak. Luxus autóval vagy gyalogosan, utcán, munkahelyen követték őket, sorozatos volt az antiszemita heccelődés és gyalázkodás. A SZETA antológiában szereplő írók és képzőművészek egy részét arra próbálták rávenni, hogy vonják vissza a regények támogatására felajánlott műveket. Kőszeg Ferenc és Demszky Gábor többször fordultak panasszal a Legfőbb Ügyészséghez, de eredménytelenül. Időközben a követés tényéről és módszereiről értesült a szélesebb nyilvánosság is. A követéssel megbízott személyek durvasága és antiszemita meggyőződésük fitogtatása általános felháborodást keltett. Neves értelmiségiek levelet intéztek a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyészéhez. "Megdöbbenéssel értesültünk tehát arról, hogy szélsőséges jobboldal törvényen kívüli módszerei 1982-ben újra megjelenhettek Budapest utcáin. Akárhogy gondolkodnak is a fent említett személyek, a bántalmazás e vélemény- és szólásszabadságba vetett meggyőződésük kinyilvánítása miatt éri őket. Történelmünk tanulsága arra kötelez bennünket, hogy a politikai színezetű utcai zaklatás első felére felemeljük tiltakozó szavunkat". A legfőbb ügyész a levélre nem válaszolt, de nyomozás sem indult az ismeretlen elkövetők személyazonosságának felderítése végett. A zaklatást elszenvedőket tárgyalás mellőzésével pénzbírságra és a náluk talált kéziratok elkobzására ítélték. (dr. Demszky Gábor közlése) 2009. JANUÁR 9.

Next