Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-09 / 2. szám - Kenedi János: Miért nem szeretem a Népszabadságot? (2.) (6. oldal)
KENEDI JÁNOS: Miért nem szeretem a Népszabadságot? (2.) A rendszerváltást követő második évtized küszöbét lépjük át éppen ezekben a napokban. Húsz év történelemi idő. Ez annyit tesz a legújabb kori magyar historikumban, mint a „fehérterrorral” kezdődő és a Horthy-Bethlenrendszer konszolidációjával folytatódó idő, amelynek 1941-től az vetett véget, hogy a kormányzó áldásával Magyarország aktívan belépett a második világháborúba a nácik oldalán. Húsz év a Rákosi-rezsim idejének alig háromszorosa, a Kádár-rendszernek pedig több mint kétharmada. Húsz év a privát történelemben anynyit jelent, hogy aki 1988 táján született, ma már egyetemista, élsportoló, menedzser, fantomcég-tulajdonos avagy a kukázott paplanját körömszakadtáig védelmező hajléktalan valamelyik aluljáróban. Akár postás, fodrász, tehenész, akár orvos, művész jogász, kiki úgy tekint vissza az eltelt húsz évre, ahogyan szocializálódott. Betagozódva családja elbeszélő hagyományába, netán a tömegkommunikácó iránymutatásai szerint tájékozódva, olykor a tényszegény és hézagos értelmezések miatt súlytalan tankönyvekből tapogatódzva. A sajtó- és véleményszabadság értékrendjéhez elkötelezett embert személyes számvetésre is készteti a rendszerváltástól mindmáig tartó húsz év. Mi teljesült a Társadalmi Szerződésbez, különösképp A törvényekkel körülírt sajtószabadságot! című követeléséből, amely a 20. Beszélőben, az 1987/2. [külön] számban jelent meg. És mi valósult meg - s mi nem - abból a civil szervezetet alapító szándéknyilatkozatból, amely a Pénzügykutató Intézet Fordulat és reform című programjához illeszkedve, a Medvetánc 1987/2. számában kapott helyet, s hamarosan a Nyilvánosság Klub néven intézményesedett társadalmi egyesület alapító okirata lett. A Javaslat a nyilvánosság és a tömegkommunikáció restricktára című deklaráció sokféle politikai irányba mutató céljait ma akár mérlegre is helyezhetnénk. Az egyik serpenyőbe a közérdekű információk nyilvánosságának követelményeit emelhetnénk be, a másikba a privát szféra sérthetetlenségének jogos tilalmait. Vajon kilengene-e a mérleg nyelve egyáltalán, s ha igen, melyik irányba? Egy jogállam mázsálója meg se moccanna, a patikamérleg ingája talán rezonálna. A dekázáshoz kínálná magát a Népszabadság 2008. december 20-i számának 6. és 12. oldala. Végtére is ez az újság hirdeti azt magáról, hogy az ország vezető napilapja. All. oldalon, a Vélemény rovatban Csalog Zsolt, 1997-ben elhalálozott író három gyermekének közös olvasói levele található annak kapcsán, hogy édesapjuk negyedik felesége kalózkiadásban jelentette meg az író utolsó könyvét, amelyet a szerző maga nem kívánt publikálni a saját nevén. (Elszegényesedése ellen írta, de irodalmár barátai emlékeztették, hogy még addigi jó hírnevét is elveszítheti a pornó közreadásával.) A 6. oldalon pedig az RTL Klub kereskedelmi televízió egész kolumnás hirdetése találtható. A teljes oldalfelületet kitöltő hirdetésen (Portré: rendszerváltók) egy három fotóból összeszerkesztett kollázs látható: két kisebb, (de csoportos!) fénykép lifeg a középső nagy portrékép felső és alsó margószélein. A montázs centrumában a - jogutód nélkül megszüntetett - „belső reakció ellen harcoló”, III/ III-as ügyosztály operatív tisztjének arcképe tölti ki a legnagyobb teret. Arcát azonban korunk cenzorának fekete tusvonása teszi felismerhetetlenné. Ezt a festői ecsetvonást - a személyiségi jog védelmének megvalósítása érdekében végrehajtott műveletnek - kurtán anonimizálásnak keresztelték el a jogállamban. Rendszerint mai rendőrök, nyomozók arcára festik a csíkot korunk nyomtatott vagy elektronikus sajtójában. Gyakran találják a politikai rendőrség tagjainak nevét kitakarva a levéltári kutatók is, ha a 90 előtti múlt tanulmányozására adták a fejüket ugyanakkor, még véletlenül se találnak ilyen arckép-takarót pl. Rákosi Mátyás ÁVH főnökének, Péter Gábornak, Kádár János belügyminiszterének, Biszku Bélának vagy Papp Jánosnak a portréján. Nyilvánvaló, hogy az anonimizálás nem illeti meg egy-egy lezárt történelmi korszak politikai rendőrségének főszereplőit.(Mulatságos spektákulum lenne, ha a K.u.K. rendőrminiszterének, Bach Sándornak az arcképén megjelenne efféle piktogram.) Ennél kevésbé vicces, hogy a jogállam törvényi előírásai elmulasztottak történelmi időhatárt szabni annak, hogy mettől meddig s minő rangtól fölfelé és lefelé jár anonimizálás pl. a 70-es, 80-as évek politikai rendőreinek, így aztán a sajtószervek jogi osztályainak félelmi együtthatójára van bízva, hogy a rendszerváltás előtti és utáni szolgálatok tagjainak arcképét anonimizálják-e avagy sem. Ha félnek a sajtó- és személyiségjogi pertől, előveszik a tustollat - és nekiállnak a történelemhamisításnak -, ha nem, akkor pedig a privát fotósra ruházzák a közlés társtettesi felelősségét. Ehhez a félelemhez annál is jobban igazodhatnak, mivel a legkevésbé sem nyilvános, hogy mi a nemzetbiztonsági törvény, a titokvédelmi törvény titokköri jegyzékének és a 2003. évi III. törvény 2.§.2. cikkelyének az 1989. október 23-a, a III. Magyar Köztársaság kikiáltásának további következménye abban a tekintetben, hogy az operatív tisztek egy hányada október 24-étől aláírta azt az eskünyilatkozatot, amelyet korábban a Magyar Népköztársaságra tett. Csupán a fejléc különbözik. Október 23-ig úgy szól, hogy esküszöm a Magyar Népköztársaságra, október 24-étől pedig a Magyar Köztársaságra. Az RTL Klub és a Népszabadság hirdetéséhez használt portrét azonban 1982 júniusában Rajk László és Demszky Gábor készítette, a képek részei annak a tizenkét képből álló szériának, amely a rendszerváltás előtt is publikus volt mind a magyarországi szamizdatban, mind a külföldi sajtóban, a jogállam kezdete óta pedig számtalan hírlapban és könyvben is megjelent, természetesen anonimizálás nélkül. Hiszen épp a szabad sajtóért való küzdelmet örökítette meg a fényképsorozat, amint a Beszélő egyik szerkesztőjét, Kőszeg Ferencet az állambiztonsági szolgálat tisztjei „szoros követéssel” üldözik. Igyekeznek is tetten érni, mivel tudják, aktatáskájában a SZETA Feketében című, jótékony célú antológiájával iszkol az illegális nyomda felé. [Lásd a fenti mellékletben Demszky Gábor leírását. A sorozat egyik darabja látható a kollázs felső csücskében.2] A kollázs alsó szegletében, a nagyobb tömeget még kisebbre zsugorítva, a Fidesz-alapító Orbán Viktor szónokol 1989. március 15-én, a Kossuth téren. A kép (Copyright by Nagy Piroska) nemcsak az underground sajtóban jelent meg, de Kéri László Orbán-kismonográfiájában is 1994-ben, a Századvég Kiadónál. A fő kérdés ezúttal nem az, hogy tiszteletben tartják-e a történelmi fotók szerzőiségét. De még az sem, hogyha a fénykép már része a történelemi emblematikának, akkor a szerzői jog kérdése vajon elhanyagolható-e. Ám ha aktualizáló szándékkal közlik a képeket - mint ahogy a másik két fotó esetében, a III/II- as operatív tiszt védelméért a fotósok hozzájárulását még csak nem is kérte sem a hirdető (www.rtlhirek. hu/rendszervaltok), sem a Népszabadság hirdetési osztálya -, akkor hogyan is áll a közérdekű információk ügye a magánjog viszonyával, húsz évvel a rendszerváltás után? Úgy is feltehetnénk a kérdést: hogyan áll az információk ügye a szerzői jog viszonyával? A hirdetésből ugyanis mindöszsze arra a kérdésre kapunk - kék színnel kiemelt - egyértelmű választ, hogy a Portré: rendszerváltók című műsor „Minden vasárnap látható 9:45-től és a Heti hetes után”. Nem mintha a Szegényeket Támogató Alap Feketében című irodalmi antológiájának lebukása szorosan hozzátartozna akár a reklámozó RTL Klubhoz, akár a hirdetését közlő Népszabadság kereskedelmi osztályának munkájához, mégsem hallgatható el, hogy a Csalog Zsolt írását és 38 elismert író, 20 képzőművész műalkotását magában foglaló bibliofil kötet háromszázra tervezett példányszámából mindössze százat sikerült a rendszerváltóknak megmenteniük a fényképeken dokumentált III/III-as brigád garázdálkodásától. Mi több, a felkért szerzők közül Pilinszky János abba az infarktusba halt bele, amit Kardos György egykori operatív kihallgató tiszt, a Magvető Könyvkiadó akkori igazgatója félelemkeltése okozott. Előbb hallotta Kardostól a fenyegetést, hogysem otthonában a SZETA felkérő levelét felnyitotta volna (amint ezt Pilinszky unokaöccse, Kovács Péter művészettörténész, a székesfehérvári múzeum akkori igazgatója tanúsította). Arról a dezinformációról van szó, miszerint a Feketében leendő kontribútoraira súlyos represszió vár. Hervay Gizella, a Ceaușescu kemény diktatúrájából Kádár puha diktatúrájába menekült költő Kardos György álhírének hallatán öngyilkos lett, mert nem vonta vissza Van, aki csak szabadban tud beszélni című megrázó versét. (Lásd erről Kőszeg Ferenc írását, Magyar Narancs 2007. július 27.) Igen, az ő kevéssé ismert végzetük is hozzátartozhatna a hirdetés feladójának és közlőjének szerkesztői felelősségéhez, ha a műsorkészítők nem csupán élősködői volnának a szabaddá vált magyar sajtónak. Úgy tűnik, a Népszabadság kényesen ügyel az egykori III/III-as operatív tiszt mai személyiségi jogaira. Ugyanakkor habozás nélkül nyilvánossá teszi a Csalog család levelezését, az író gyermekeinek tudta és beleegyezése nélkül. „Ki turkált a magánlevelezésünkben, amelyet meghökkenésünkre láttunk viszont?” - kérdi ugyanezen lapszám 12. oldalán Csalog Gábor, Csalog Benedek és Csalog Eszter. „Czene Gábor, lapjuk december 10-i számában közölt olvasói levelünkre (...) válaszolva, a mi mondataink idézésével próbálja védeni igazát. (Úgy válogatva ki levelezésünkből a mondatokat a lap olvasói számára, hogy véletlenül se derüljön ki álláspontunk...) Vajon hagyatéki ügybeli ellenfelünk válogatta ki, milyen »ránk jellemző« mondatokat adjon át az újságírónak? Vagy netán maga az újságíró mazsolázott sok-sok tucatnyi levelünkből? (...) És főként, ki adott engedélyt a Népszabadságnak magánlevelezésünkből, megkérdezésünk nélkül, bármit nyilvánosságra hozni?” - kérdezik a Csalog gyerekek Hol a határ? című, immáron második olvasói levelükben, amelyben arra kíváncsiak, miképpen kerültek privát e-mailjeik a lap birtokába. Tőlük ugyanis nan. Mint Csalog Gábor a Népszabadságnak, és 2008. december 12-én e sorok írójának megküldött leveléből kiderül „[Czene Gábor] áprilisban véletlenül találkozott hármunk közül egyikünkkel, akkori szomszédjával, a lépcsőházban, a beszélgetés néhány perces volt csak, a lépcsőházban is végződött. Csalog Benedekkel azóta nem beszélt az újságíró. A két másik testvért pedig sohasem kereste. A cikk több mint fél évvel később jelent meg.” Csalog Benedek pedig szó szerint azt írta a jelen sorok szerzőjének: „Halálosan biztos vagyok benne, hogy a Fálka Miksa utcáiból való kiköltözésem után egyszer sem találkoztam a Czenével, írásban pedig soha sem voltunk kapcsolatban.” Eszerint olvasandó tehát Czene Gábor december 10-i válaszlevelének az a passzusa, amelyben a Csalog gyerekek első, december 3-i olvasói levelére válaszolt: „Nem felel meg a valóságnak, hogy »a cikk írója az ügyről az egyik vitás felet, a családtagokat egyáltalán nem kérdezte meg«. Többször is beszéltem [sic!] Csalog Benedekkel, nehezen tudom elképzelni, hogy erre ő nem emlékszik. A cikkben nem Bognár Éva ismerteti az önök álláspontját, hanem én.” Inkább magára húzza a sajtótisztességtelenség beismerését a Népszabadság újságírója, semhogy elismerné a prózai igazságot. Alfelét föl sem emelte a szerkesztőségi székből, csupán az íróasztalán álló számítógép képernyőjén olvasgatta az ellenérdekű felek számára - az egyik fél által prezentált leveleket. Még a kalóznő, a Csalog Zsolt által visszavont könyvet sajtó alá rendező dr. Bognár Éva és a Csalog gyerekek közti levélválogatását sem ellenőrizte. Hacsak nem telefonálgatott még ide-oda, a Csalog gyerekek készülékeire azonban véletlenül sem csengetett rá. Ez már első, december 3-án, a belpolitikai rovatban megjelent, Pornó az irodalmi hagyatékban című írásából is kiderül. Inkább a bulvársajtó biztonságos székét választotta, semmint hogy felkerekedjen, és körültekintő módon utánajárjon egy tisztességes, szeriőz lap követelményeinek megfelelő módon. A kalóznő megosztotta a gyerekekkel folytatott privát levelezését a Népszabadság cikkírójával, aki az azokból szemezgetett szövegek nyilvánosságra hozásával fojtotta bele a szót az irodalmi jog örököseibe. A kalóznő és magánkiadás realizálása közti levelezésről nem esik szó a Népszabadság tudósításában. Dr. Bognár Éva még azután is ragaszkodott saját üzleti titkaihoz, hogy a litera. hu internetes portálon december 10-én megszólalt három felkért szakértő - Lengyel Péter, Rácz Péter, Ungváry Rudolf, az ÉS-ben pedig december 12- én és 19-én ugyancsak Ungváry Rudolf és Radnóti Sándor kritikai formában fejtette ki a véleményét a kalózkiadásról . A Népszabadság szerkesztősége december 20-án annyit közölt Csalog Zsolt jogutódaival, hogy szerkesztőségi munkatársuk „nem magánügyeket, hanem a közt, a nyilvánosságot érintő kérdésekre vonatkozó részeket idézett”. Éppen azért, mert mindkét felhozott, szerkesztőségi judíciumot kívánó ügyben kételkedem a Népszabadság ítélőképességében, nem vagyok képes tovább hinni abban, hogy a szerkesztőségen belül helyesen döntik el, mi a magán- és mi a közügy. A torz nyilvánosság iránt áhítozó közönséget elégíti ki az a közlemény, miszerint „Szeretnénk megnyugtatni önöket, a nyilvános tájékoztatásnak van jövője, és akik ezt igénylik, számíthatnak a lapunkra. (A szerk.)” Amennyire húsz évvel ezelőtt hittem a tárgyilagos tájékoztatás lehetőségében, annyira kételkedem ma a hiteles tájékoztatás Népszabadság által felkínált jövőjében. És a magam részéről nem számítok a lapra. Minden ellenkező hirdetéssel és híreszteléssel szemben, a Népszabadság nem a tények és vélemények lapja, hanem a fogadkozások orgánuma, így olvastam az 50. évfolyamot 1992. február 1-jén bevezető vezércikket is, amelyben azt ígérte az akkori főszerkesztő - mentségére (A szerki) zárójelei közül kilépve, s önmagát nevén nevezve, Eötvös Pál: „E lap (...) meghaladni igyekezett - igyekszik - saját múltját (...) a kárvallottakat immáron nyilvánosan megkövetve (...). Ennek az országnak a határain belül az elmúlt húsz évben talán néhány százan (ezren?) voltak tudatos értelmiségiek, akik a kettéosztott világ nagyhatalmak által őrzött tényét nem voltak hajlandók tudomásul venni, s néhány tucatnyian voltak elég elszántak és bátrak ahhoz, hogy ezért a puha diktatúra gumibotjait, vagy a külföldre távozást is vállalják. Magatartásuk morális tartalma okán ezért előttük is fejet hajtunk, ha utólag, a tények bekövetkezte után sem működik bennünk elég empátia megérteni: mit remélhettek a világ ellen? ’ Ugyanezzel a rímmel publikáltam már az ÉS-rel. A nkk kibővített változata megjelent a K. belügyi iratfelmérő jelentése a kastélyból c. kötetem 182- 188. oldalain. (Magvető, 2000) 2 Amúgy a hirdetésen látható fotókat az RTL Klub és a Népszabadság is az MTI-től vette át. Az MTI pedig a teljes, a szerzői jogokat is figyelembe vevő annotációval együtt kapta meg a fotósorozatot. Rajk Judit szíves közlése. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Követéskrónika 12 képben Budapest 1982 júniusa. A fotósorozaton Kőszeg Ferenc a Beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztője látható 4 civilruhás titkosrendőr társaságában. A képsor, amelyet egy várakozó autóból Rajk László és Demszky Gábor készített, egy akkortájt mindennapos és nagyon is valóságos nyílt követést dokumentál. Azt, hogy a belügyi szervek napokig követtek és mozgási szabadságukban korlátoztak több személyt, akik szamizdatkiadványok közreadásában vettek részt. A történet 1982 május 31-jén kezdődött, amikor is üzemi rendészek néhány kisebb nyomdában vizsgálatot tartottak. Pontosan tudták, hogy mit keresnek. A lefoglalt anyagok közül néhányon rajta volt az AB Független Kiadó emblémája, s szerepelt Demszky Gábor és Nagy Jenő - a kiadó munkatársainak - neve is. Másnap rátaláltak a Feketében című jótékony célú antológia nyomdai szedésére is. Az antológiát a SZETA megbízása alapján Kőszeg Ferenc és Lengyel Gabriella állította össze írók és képzőművészek munkáiból. Az elkobzott anyagok a belügyi hatóságokhoz kerültek. Ettől kezdve az érintett személyek sorozatos atrocitásoknak voltak kitéve. Demszky Gábort az utcán feltartóztatták, kocsiját átkutatták és a talált kéziratokat lefoglalták. A rendőrségi kihallgatások, a fenyegetések, az állandó zaklatások mindennaposak lettek. Az első fényképen Kőszeg Ferenc civil ruhás követői gyűrűjében. A harmadik képen érzékelhető a pillanat, amikor a követők észreveszik, hogy fényképezik őket. A képek tanúsága szerint a belügyi szervek emberei a tőlük megszokott stílusban reagáltak: a csapat vezetője elállja a kocsi útját. A történet, nem ért véget az utolsó képkockánál. Kőszeg Ferencet munkahelyéig, az Erkel könyvesboltig kísérték, majd a bolt előtti padon ülve várták, feltűnést keltve a bolti dolgozók és a vásárlók körében. Két nap múlva megismétlődött a jelenet, de Kőszegnek sikerült a hátsó kijáraton keresztül megszöknie a követők elől. Demszky Gábort, Nagy Jenőt és a második nyilvánosság más-más aktivistáit hasonlóan durva módon inzultáltak. Luxus autóval vagy gyalogosan, utcán, munkahelyen követték őket, sorozatos volt az antiszemita heccelődés és gyalázkodás. A SZETA antológiában szereplő írók és képzőművészek egy részét arra próbálták rávenni, hogy vonják vissza a regények támogatására felajánlott műveket. Kőszeg Ferenc és Demszky Gábor többször fordultak panasszal a Legfőbb Ügyészséghez, de eredménytelenül. Időközben a követés tényéről és módszereiről értesült a szélesebb nyilvánosság is. A követéssel megbízott személyek durvasága és antiszemita meggyőződésük fitogtatása általános felháborodást keltett. Neves értelmiségiek levelet intéztek a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyészéhez. "Megdöbbenéssel értesültünk tehát arról, hogy szélsőséges jobboldal törvényen kívüli módszerei 1982-ben újra megjelenhettek Budapest utcáin. Akárhogy gondolkodnak is a fent említett személyek, a bántalmazás e vélemény- és szólásszabadságba vetett meggyőződésük kinyilvánítása miatt éri őket. Történelmünk tanulsága arra kötelez bennünket, hogy a politikai színezetű utcai zaklatás első felére felemeljük tiltakozó szavunkat". A legfőbb ügyész a levélre nem válaszolt, de nyomozás sem indult az ismeretlen elkövetők személyazonosságának felderítése végett. A zaklatást elszenvedőket tárgyalás mellőzésével pénzbírságra és a náluk talált kéziratok elkobzására ítélték. (dr. Demszky Gábor közlése) 2009. JANUÁR 9.