Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-11 / 37. szám - Martin József: Amiért Bismarck megharagudott Jókaira • Egy korai „interjú-anyag” nyomában (10. oldal)
MARTIN JÓZSEF: Amiért Bismarck megharagudott Jókaira Egy korai „interjú-anyag” nyomában Mindjárt cikkének bevezetőjében megjegyzi Aranyi Lipót, korának ismert újságírója, hogy visszaemlékezésének van apropója: Jókai a Bismarck címmel írt több mint kéthasábos emlékező és elemző publicisztikát az Újság 1938. április 10-i számába, s az alcím világosan jelzi a szerző indítékát: Az Anschluss alkalmából. „A nagyvilág történelmi aktus.Ausztria egyesülése Németországgal a mai napon végbemenő népszavazással befejezését kapja” - írja. Cikke első részében Aranyi jó érzékkel - mintegy a tragédiákat megsejtve - nyúl az antiszemitizmus témájához, fölelevenítve a bécsi zsidóellenesség történetét. Egy meglehetősen váratlan átmenettel „a jelzett bécsi közéleti események idejében Magyarországon a publicisztika terén a legnagyobb tekintély Jókai Mór volt” - tér át Jókai „interjú-anyagára” Bismarck herceggel. Úgy idézi vissza Jókai 1874-es írását, hogy az 1938-as olvasónak világossá váljék, Bismarcknak semmilyen területi követelése nem volt az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben: „...nekem annyi terület sem kell, amennyi ennek a plajbásznak a hossza, szélessége.” Jókai cikkét korántsem csupán A hon hasábjairól ismerhette az utókor, megjelent többször az író gyűjteményes köteteiben, s a forrás megjelölése nélkül teljes terjedelmében közölte az írást Jókai emlékének szentelt, 1904-es kötetében Szabó László. Említi a cikket Mikszáth is a Jókai Mór élete és kora című lebilincselő kor- és életrajzában, megjegyezvén, hogyJókai A Hon-ban közzétett úti rajzaiban írta le ezt az érdekes kihallgatást (ahol voltaképpen Bismarck volt a kihallgatott).”/ Hon első oldalán vonal alatt közölt írásnak pontosan ez a tartalma: Jókai elbeszéli, hogy barátja, Braun Károly birodalmi képviselő „szíves közbenjárása” folytán juthatott be a „nagy államférfiúhoz”. Tudósítói pontosságú bevezetőben hja le, hogy Bismarck palotája a „legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelm-strasséban”, s ehhez hasonlóan a „dolgozó és elfogadó szobában” sincs semmi pompa, vasnyugágy, vasszekrény, „a szoba közepén egy nagy íróasztal, a mellett ül a vasember.” Ezután következik Bismarck aprólékosan precíz portréja, amely sokban emlékeztette az írót Deákra, s „általában az egész arcz tökéletes eszménye egy régi magyar alispánnak.” Jókai hiúságának nyilván hízeleghetett, hogy Bismarck megjegyezte, még főhadnagy korában olvasta vendége legelső munkáinak ismertetését az Augsburger Allgemeine Zeitungban, „ami »még akkor« okos lap volt.” Még egy tudósítói pillanatkép a bálba induló „imposáns szépségű” hercegnő és „ragyogó, eszményi alakú” leánya megjelenéséről, majd elkezdődik a „kihallgatás”, amelyben Jókai jobbára hallgat, esetleg közbevet, netán „említésbe hoz” valamit, például a keleti kérdést. Bismarck herceg előbb azt fejtegeti, hogy a „dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között fenntartandó”, majd leszögezi, hogy a német diplomácia nem akarja „annectálni” az osztrák örökös tartományokat: „Isten őrizz! (...) S ugyan mit kezdenénk Bécscsel mint határvárossal. Bécsnek és Budapestnek missiója van a keleten a civilisatio és a kereskedelem gazdag központjaivá alakulni.” (Bő fél évszázad múltán ezúttal is kiderült, hogy a történelem legföljebb csak részben - vagy egyáltalán nem - ismétli önmagát, Hitler már nagyon is tudott mit kezdeni Béccsel mint határvárossal, s éppen ezért teljesen érthető, hogy Aranyi 1938-ban miért tartotta fölidézendőnek a Jókai-írást.) Bismarck két hoszszabb monológja után a cikk második fele egyre inkább hasonlít az interjúhoz, a dialógus csíráit fedezhetjük föl benne, miután a herceg kifejtette, hogy „Oroszországnak nincs szüksége többé európai hódításokra”. Jókai reményét fejezi ki, hogy „Magyarországon (az oroszok ugyanis M. J.) föl fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal”. Ez bizony nem más, mint közbevetett megjegyzés, ha tetszik, ellenvetés, amint, hogy néhány sorral alább az az észrevétel is, amelyben Jókai „bátorkodik” „gyönge aggodalmát kifejezni netaláni uralkodóváltás esetére.” A rövidülő eszmefuttatások és az ismétlődő közbevetések sorában az érzékeny vallási téma következik; miután Jókai tisztázta, hogy ő „kemény nyakú” kálvinista, azt is elmondja, Magyarországon a katolikusok „fölvilágosodott emberek, s ott vallásháborúra tábort keresni senkinek sem sikerülene”, mire a herceg elmondja, hogy „mi véleménye van a pápának. Ez köztünk maradhat” - írja Jókai. A találkozó záró szakaszában hangulatoldó, személyes hangvételű emlékezés következik a herceg magyarországi élményeiről, nevezetesen arról, hogy miként vásárolt lovakat, s ezenközben gyakran hallotta az isten szót. A kecskeméti főbíró világosította föl Bismarckot, hogy „ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk.” Jókai válaszol: „Ez bizony még most is úgy van.” Ekkor jött be a herceg titkára, s itt fejeződik be az egyórás „kihallgatás”, de még nem a cikk. Az utolsó bekezdésben már a publicista Jókai szólal meg, s persze ennek lett a legnagyobb visszhangja. Az utolsó bekezdés elején mintegy jelzi a szerző, hogy most ő következik: „Megjegyzem még - ipa -, hogy beszéd közben folyvást két plajbász volt Bismarck kezében”, akkorák, hogy neki - Jókainak - „sétabotnak” is elég volna, „s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhítozik, azzal demonstrált, hogy »ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!« Az igaz, hogy »az a plajbász« a »térképen« egész Triesztig leérne.” Aranyi a megjegyzést tréfának nevezi, amely szerinte „országszerte viharos derültséget keltett. De csakhamar kivették részüket az olvasóközönség felderítéséhez a bécsi, a berlini és a párisi lapok is.” Az Újság szerzője úgy vélekedett, hogy a lapok a párbeszéd komoly részével „hasonló komolysággal foglalkoztak. De nem feledkeztek meg az interjú végére helyezett Jókaiaperszjiről sem és - főleg a párisi lapok - sokkal intenzív (sic! - M. J.) kommentárokkal kísérték Jókai odavetett megjegyzését, mint amennyi a Jókai - és főleg Tisza Kálmán felfogása szerint - kívánatos volt.” A kérdés már most az, hogy mennyire tekintsük mérvadónak Aranyi Lipót értékelését a Jókai-írás - s kivált a csattanós befejezés - európai visszhangjáról. Tény, hogy Bécsben és Berlinben is viszonylag gyorsan leközölték a Jókaiírás német fordítását. A budapesti megjelenést mindössze egy nappal követte a bécsi: a tekintélyes Neue Freie Presse március 4-i számának ötödik oldalán kisebb, a tartalmi mondanivalót nem érintő rövidítésekkel közölte a magyar író cikkét. Öt nappal a pesti közlés után 1874. március 8-án a berlini Kreuz- Zeitung (ipari Kreuszzeitungnak is) betűhív fordításban hozza nyilvánosságra a Bismarckkal folytatott beszélgetés anyagát/ magyar író és képviselő Jókai Mór Bismarcknál címmel. A bevezető bekezdésből kiderül, hogy a fordítást az újság egy másik német lapból vette át, a Karl Braun képviselő - vagyis Jókai barátja és a Bismarckkal történő találkozás előkészítője - kiadásában megjelenő Spenersche Zeitungból. Tehát anynyi mindenképpen elmondható, hogy napokkal a budapesti közlés után a német nyelvterület két legfontosabb városának néhány jelentős lapjában németül is olvasható volt Jókai cikke, s ennek alapján nyugodtan feltételezhetjük, hogy a budapesti írás valamenynyire ismertté vált az európai sajtóban. Ezt látszik alátámasztani, hogy egy sziléziai lap is idézte a beszélgetés egyik legszórakoztatóbb passzusát: oroszországi vadászatai emlegetése közben Bismarck oroszul mondott valamit, amit Jókai „nem tudott megtartani”, ezért a „példabeszédet” a herceg megmagyarázta németül: „ha az orosz lop, annyit lop, amennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.” A birodalmi kancellár ezt abban az összefüggésben mondta, hogy „Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé....” Ám maga a kontextus valószínűleg kevéssé érdekelhette a Deutsches Sprichwörter-Lexikon szerkesztőit, akik ezt a passzust az oroszokkal kapcsolatos mondások közé vették föl, forrásként annyit jelölve meg, hogy ezt „közmondásként a német birodalmi kancellár, Bismarck herceg fejtette ki egy megbeszélésen, amelyet Jókaival, a magyar publicistával folytatott.” A Neue Freie Presse hasábjain március 5-én - tehát két nappal a pesti közlés után - megjelent egy ironikus hangvételű jegyzet is pp - aláírással. A csipkelődő és évődő, de nem bántó, még kevésbé sértő hangnemet az alcímben megjelölt fantázianév jelzi először: Bei Bismarck von Jocus Maurai. A Neue Freie Arab játékos kedvű jegyzetírója eltorzította Jókai nevét, de nem öncélúan, mert a latin „jocus” magyarul „tréfát” jelent. A csipkelődés folytatódik: Jocus Maurai mindjárt érkezése napján fölkeresi Bismarck herceget, akinek a munkaszobájában „minden vasból van, még a türelem is, ez a vastürelem jár az interjúvolóknak”. Aztán a Deák-hasonlat következik:„Az évszázad minden nagy embere egy magyarhoz hasonlít”, „a nagy Napóleon például szembeötlően hasonlít egy öreg táblabíróhoz, de erről majd később, egyik regényemben.” Ha már minden vasból van, csak természetes, hogy Bismarck vasmarokkal szorítja meg vendége kezét, s megkérdezi közben: - Tud Ön magyarul? Jocus Maurai örömmel mond igent, mire a herceg csehül (!) biztosítja vendégét arról, hogy ő jól ért lengyelül és oroszul is. És végig ebben a stílusban, a kifigurázás némely fordulata olykor messze túlmutat a maga korán. - Annektálja-e a herceg hamarosan Ausztriát? - így a kérdés, mire a válasz: - Ez „egyes egyedül” Magyarországtól függ; ha a dualizmus tartós, akkor nem gondolunk Ausztriára, ha nem - akkor még kevésbé foglalkozunk vele... A mindenkori politikai titkokat feszegető, jól megszokott - s ezért szokványos - újságírói kérdés, illetve az arra adott válasz is egyfajta karikatúra: arra, hogy mit gondol Oroszországról, a herceg így válaszol: „Én most Önnek fenntartás nélkül azonnal elmondom titkos gondolataimat Oroszországról, Franciaországról, Angliáról, Olaszországról és Liechtensteinről”... Erre persze megijedt Maurai, hogy fogja mindezt megjegyezni, és ki hiszi majd el, hogy a herceg „ilyen nyílt szívűen” beszélt neki minderről egy hathasábos tárcára is elegendő mennyiségben. Végül a kancellár elővesz a szekrényből néhány titkos okmányt, s elnézést kért Jocus Maurastól, hogy olyan sokáig vette igénybe drága idejét... Vendége kérdésére Bismarck azt válaszolja, hogy „annyit hozhat nyilvánosságra a beszélgetésből, amennyit csak akar”. - De ugye ezt nem tréfából (zum Scherz az eredetiben - M. J.) mondja? - tudakozódik udvariasan a vendég. - Isten ments - így a válasz -, zum Hon. Visszaadhatatlan szójáték - pp - részéről: a Neue Freie Iriessel egy zetirójának német anyanyelvű közönsége Jókai lapjának nevében a Hohn német szót ismerhette föl, ami gúnyt jelent. „A herceg mosolygott, és mosolyogtam én is, remélhetően az olvasók is” - így végződik a jegyzet, de e csattanónál fontosabb nekünk az előző szójáték, amely - akár Jókai cikke - új életre kelt Aranyinál, 1938-ban az Újság hasábjain. A hírlapíró szerint még „a Bismarckkal történt párbeszéd” napján a pesti kávéházakban megszületett az első vicc a találkozóról. Eszerint „a következő párbeszéd rekesztette be az interjút: Jókai: Sprechen Sie das im Ernst? Bismarck: Nein, ich spreche zum Hohn” Aranyi szerint Bismarck herceg, aki „a külföldi lapok révén tudta meg, hogy minő mulatságos szituációba került az ő, kivételesen történt párbeszéde egy idegen országbeli lapszerkesztővel, rendkívül megharagudott Jókaira.” A Reichsrat folyosóján „szinte tajtékozva” mondta a kérdezősködő képviselőknek: , Jaj, csak költőkkel ne kezdjen ki az ember. Egy ötlet kedvéért keresztre feszítik a legszentebb igazságot”. S bár Jókai íróként, költőként járt nála, alapos okkal föltételezhetjük, hogy a „plajbász-apersza” nem növelte Bismarcknál az újságírók s általában a sajtó - amúgy sem túl nagy - presztízsét. Ami a cikk nemzetközi ismertségét illeti, Aranyi állítását valamennyire Mikszáth is alátámasztja: említett művében arról írt, hogy a „kihallgatás” „átment onnan (ti. A Honból - M. J.) a világsajtóba, s azóta váltak ismertekké Bismarck eszméi e pontra nézve.” Igaz, Mikszáth egy szóval sem említi a „trieszti” tréfát, pedig a találkozóról nagyjából három bekezdésben beszámolván, megjegyzi, hogy „Bismarck éppen beszélő kedvében volt s egyszerű nyíltsággal fejtette ki Németország jövendő magatartását s az osztrák-magyar monarchiára vonatkozó nézeteit.” Ennél többet azonban Mikszáth nem ír a találkozó tartalmi vonatkozásairól. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, hiszen konferenciánk témáját ez érinti a legközelebbről: mi is a műfaja a Jókai-írásnak, amely A Honban megjelent? Ahogy már jeleztem, a tudósító, a kérdező és (ki) hallgató riporter, valamint a publicista egyaránt jelen van a szövegben, amelyet maga a közlő orgánum tárcának minősít, hiszen „A Hon tárczája” végig verzállal szedett cím alatt közölte a lap a sorozat címét (Utiképek), ez alatt a szerző következik (írta: Jókai Mór), s végül az írás tulajdonképpeni címe, zsurnaliszta, tehát nagyon informatív módon kiemelve a leglényegesebbet: Bismarknál. (így, e nélkül - M. J.) Hiszen mi lehet fontosabb annál az újságolvasó számára, mint hogy lapjának neves szerkesztője az akkori Európa egyik legbefolyásosabb politikusát kereshette föl?! Mégsem gondolom az opusz tárcának, mert a szöveg túlnyomó terjedelmét a birodalmi kancellár nézetei foglalják el. Vagyis átfogó elemzések az akkori európai helyzetről, ezért nem riport, s ezért nem sorolható publicisztikai műfajok közé az írás. Amely tehát - tartalmát s nem formáját tekintve - a legközelebb az interjúhoz áll, s amelyet persze megemeltek az akkor már az ország határain kívül is ismert, nagynevű szerző szépírói kvalitásai: mind a bevezető szemléletes portréja, mind a publicisztikus csattanó tanúskodik erről. Számomra ez csupán annyit jelent, hogy Jókai szintjén a műfaji határok valamelyest elhalványulhatnak - az ő írásművészetét meg sem közelítő szinteken is gyakran megfigyelhetjük ezt -, de ettől az írás még interjú, mai terminológiával függő beszédben közölt, elemző véleményt tartalmazó interjú, így látta ezt a vérbeli újságíró, Aranyi Lipót is, aki cikkében az „interjú-anyag” közzétételéről, aztán „párbeszédről”, végül „interjúról” írt. Aranyi - ha nem is filológusi pontossággal - a tragédiájához közeledő Európa közepén akkor nyúlt vissza a Monarchiát nem bántó, sőt szövetségesként bátorító porosz politikához, amikor Bismarck kései utóda a birodalmi kancellári poszton a bécsi bevonulással már megkezdte európai hódításait. Nem kellett soká várni, s röviddel az Anschluss után, 1939 januárjában megszűnt létezni a liberális-konzervatív hagyományú osztrák sajtó egyik oszlopos tagja, a Neue Freie Presse. A Hon írását fölelevenítő ugyancsak a liberális sajtóhagyományt ápoló Újságnak még maradt néhány éve 1944 márciusáig, s néhány hónap múltán bekövetkezett az agg Aranyi Lipót erőszakos halála, sok millió társával együtt esvén áldozatául az intézményesített és kíméletlen, kéjjel ölő antiszemitizmusnak. De ez már végképpen nem a műfajtörténet lapjaira tartozik. (A szövegek idézésekor megtartottam az eredeti helyesírást és az adott újság tipográfiai jelzését a kurziválást. Az egri Eszterházy Károly Főiskolán rendezett, Az interjú mint sajtóműfaj és módszer című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A konferencia anyagából kötet jelenik meg.) ÉVES § A MRGVfiR^BRANCS « áraljai a003. november 12-ig egyéves előfizetést 15 600 forintért és a következő helyeken 20%-kal olcsóbban szórakozhatsz: r°'°A [Xatj] afkrauTuKsiis ísauEanji [KINCK lumar »] m nu ■Pú. - iV, ■ J· J Romagyilkosságok: nem négyen voltak? Demszky Gábor főpolgármester a BKV-botrányokról Újabb fejlemények a Lágymányosi-öböl ügyében .. . Somogyi Zoltán: A Fidesz és az MDF közeledésének felettébb kívánatos voltáról Izland és a hitelezők Darvasi László írósabela Rossellini színésznő ÉLET ÉS|·___________________________________________________ 111 IRODALOM111 2009. SZEPTEMBER 11.