Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)
2010-11-12 / 45. szám - György Péter: Múzeumkritika - A sötét hegy (10. oldal)
A városlakók döntő többsége (hozzávetőleges sorrendben) kirándulni, síelni, futni, biciklizni, az északi gyaloglás mániájának hódolni jár a Normafához, utazik a fogaskerekűn, a Gyermekvasúton, használja a csillebérci kalandparkot, s közben nem sokat foglalkozik sem a hegy nevével, sem történetével. Az idősebb nemzedékek Szabadsághegyként említik, aztán kijavítják magukat, a Fiatalabbak számára mostanában a Svábhegy a magától értetődő név, de ez sem sokat jelent, hiszen egy hely használatához nem feltétlenül szükséges múltjának ismerete. Ami a névhasználatot illeti, arra nézvést tanulságos útmutatás a Déry-mottó. A helyzet lassan ma is ugyanaz, mindössze a neveket kell felcserélni az adott mondatban. A múlt, első pillantásra, errefelé is a helytörténészek búvárkodásának kizárólagos terepe. Mikor tűntek el a szőlőtőkék a hegyről, s jelentek meg a gazdagok, majd a művészek, hogy a svájci villákban pihenjenek? Ki volt a megszállott Cathry Szaléz Ferenc, akinek az 1874-ben átadott fogaskerekű vasutat ma is köszönhetjük? Látható-e még valami abból, amit Jókai Mór említ az Útleírásokban? Ugyanakkor a Svábhegy egyike a város legkísértetiesebb helyeinek, ahol a múlt egyes fejezetei jobbára máig láthatatlanok, teljes mértékben jelöletlenek. A békés mindennapokban élve olybá tűnhet, hogy a hegyen történtek félig-meddig kimaradtak a magyar társadalomtörténetből, s jól értelmezhetőek a politikamentes helytörténet kedélyes nosztalgiájának keretében. 1937 és 1941 között például, a Bauhaus modorában sorra épültek Svábhegy és Széchenyi-hegy találkozásánál a költői nevű üdülőszállók, a Majestic, a Mirabelle, majd a Lomnic, a Rege, az Éden és a Gyopár, tehát a döntő többségükben garzonlakásokból álló társasházak a Karthauzi, majd a Melinda úton. Az építészettörténet persze megáll a technika és stílustörténeti tények rögzítésénél, Ferkai András Buda építészete a két világháború között című monográfiájában nem érinti az épületek használattörténetét, így viszont továbbra is válaszra váró kérdés a hagyományos svábhegyi léptéktől radikálisan eltérő, igen nagyméretű épületek szociológiája, hiszen felépítésük egy elsősorban fiatalokból álló és elég tehetős középosztály létét és kétlaki életformáját feltételezi. 1944-ben, a német megszállás után a hegyen is megváltozott minden. Adolf Eichmann az Apostol utca egyik villájából a Majesticbe költözött, ott rendezte be az irodáit, a Mirabelle-ben az SD és a Gestapo rendezkedett be. A Lomnic szállót Dieter Wisliceny, illetve az SS foglalta el. A Melinda úton lévő épületeket a német hadsereg használatba vette. (Vö. Bosch Gábor: A Svábhegy modern üdülőszállói, Hegyvidék, 2009. ápr. 3.) A holokauszt-irodalomban értelemszerűen az Eichmann irodáiban lefolytatott találkozókon történtekről, nem azok helyéről esik szó. Egy fiatal szociológus és újságíró, Margit Patrícia azt írja, az Eichmann kísértetházainak történetéről Frojimovics Kinga és Komoróczy Géza Zsidó Budapest című könyvéből szerzett tudomást, holott azok egyikében lakott. Ha valaki úgy tekint le a Karthauzi út és a Melinda út részben felújított lakóházai közti résekben a városra, hogy tudja, 1944-ben a németek használták az épületeket, azonnal megérti, miért kísérteties ez a hely. A holokauszt-kutatás és a helytörténet programja máig nem találkozott egymással, s a két eltérő léptéket használó elbeszélés közti résben mintha eltűnt volna mindannak a nyoma, emléke, ami ott történhetett. Volt-e ott börtön? S melyik épületben? Kiket őriztek itt, hány embert, s meddig? A volt Majestic szálló udvarán ma is látható betonkamrák akkor vagy utólag épültek? Melyik szobát használta irodának Eichmann? Melyik lakó gondol ma arra, hogy a szomszédjában egykor a magyar történelem legrettenetesebb tömeggyilkosa dolgozott? Hogyan néztek ki ezek az utcák 1944-ben tele német katonákkal, magyar csendőrökkel? Mi történt valójában, amikor a Rákosi-rendszer honvédsége átvette a házakat. Kire tartozik mindez ma? Mit jelent a történelem szellemének hiánya a lassan nyilvánvalóan a felső középosztály kizárólagos otthonává váló finom negyedben? Nem lenne-e bölcs belátás, ha finom eszközökkel is, de érthetően megjelölnénk végre a köztérnek ezt a pontját? Békés táj vagy tetthely ez a pár utca? Mégiscsak itt történt, hogy Eichmann a gyakorlatban hajtotta végre azt, amit már ideérkezése előtt eltervezett: a magyar zsidóság teljes kiirtását. Egy 1977-es Nádas Péter-írásból, a Helyszínelésből tudtam meg azt, hogy a Szabadság-hegy milyen kísérteties hely. A szöveg az ellenzéki szubkultúra határán élő Kornis Mihály által részben kitalált és részben szerkesztett Naplóban jelent meg. Ez a nagyszerű esszé Szász Béla Minden kényszer nélkül című emlékiratában leírt kihallgatás, szembesítés jelenetének topográfiai azonosítása. Egy véletlen következtében Nádas megtalálta és a korszak viszonyainak megfelelően egy újabb szövegben dokumentálta azt az Eötvös úti villát, amelyben Szászt és Rajkot szembesítették, s rettenetesen megverték. Azt a bizonyos hatszögű szobát, amelyet a bekötött szemű Szász a közeli fogaskerekű hangja alapján csak hozzávetőlegesen azonosíthatott. Ez az a ház, amelyet a gyermekkora egy részét a Szabadság-hegyen eltöltő Nádas gyanútlanságának emlékeként említ. Amely ma is jelöletlenül áll az Eötvös úton, és az új nemzedékek, mit sem sejtve, ugyanúgy csatolják fel a síléceiket a tudatlanság evidens boldogságában. Ha - ahogy nincs - lenne bármiféle stratégiánk a társadalomtörténeti topográfia kidolgozására, akkor ez hát feltétlen említést érdemelne. Azt tapasztaljuk, hogy a hegy történetének sötét, politikával teli oldala kizárólag különféle szövegekben tűnik fel, de magán a terepen egyetlen pillanatra sem. Nádasnak az Erznékirtokkönyve című regényében ugyancsak felvillan egy helyütt a Lóránt utcában a Rákosi-villa kertje, de aki ma megy végig ugyanott, az mit sem sejtve haladhat tovább. Holott a felső középosztály villáinak gyakran abszurd látványa, a magától értetődő gazdagság képei, a magas kerítések mögött, ha némán is, de ott lapulnak a történelem történetei. Gál Évának a Mérei-perről szóló kiváló tanulmányából tudtam meg például, hogy a hegy tetején volt egy kolostorban az ÁVH tisztképző iskolája, amely ma ismét kolostor. (Lásd Mérei Ferenc és társai „ellenforradalmi szervezkedése”, 56-os Intézet, 2009) Az irodalom, a színház- és a politikatörténet egyaránt számon tartja, hogy 1956. október δέη mutatták be Gáli József Szabadsághegy című drámáját a József Attila Színházban, ami egy munkás kádercsalád történetén keresztül illusztrálja a korszak vad ellentmondásait. A hegyen azonban a német megszállás, az SS, az SD, a Rákosi-korszak, az ÁVH tevékenységének nyomai máig jelöletlenek. Holott egy dinamikus urbanisztikai múzeumstratégia logikája szerint semmi sem lenne fontosabb, mint a depolitizált helytörténet és a nagypolitikai narratívák összekapcsolása a mindennapok kulturális tereiben. A terepen, a tetthelyeken. Olyan emlékpontokról van szó, amelyekbe - szemben a hagyományos múzeumokkal - véletlenül is beleakadhatunk, amelyeket magától értetődően lehet használni, s közben előkerülnek a traumatikus történelem igen fontos nyomai. A városlakókra és síelőkre, bicikliző turistákra nemcsak akkor tartozhat a történelmük, ha annak egy-egy interpretációjával találkozni kívánnak, így például felkeresik a Magyar Nemzeti Múzeumnak a magyar zsidósággal történteket magyarázhatatlanul marginalizáló állandó kiállítását, ami többet árt a magyar történelemről kialakított demokratikus narratíváknak, mint amennyit - téves - ismeretterjesztés gyanánt amúgy használ. A történelem szellemének megértése, saját magunkra vonatkoztatása a leghatékonyabban hirtelen, traumatikus tapasztalatok által történik meg. Önnön s egyedi jelenünkben élve hirtelen szembesülni azzal az élménnyel, amint a tér egy pontján szó szerint ránk ront a múlt - amely amúgy hozzánk is tartozik. Megállni egy lépcsőházban, ahol Eichmann évtizedekkel ezelőtt, hosszú hónapokon át naponta közlekedett. Felnézni egy ablakra, s tudni, hogy ott, abban a villában verték Rajk Lászlót. Végigsétálni a Lóránt utcán, s megérteni, hogy jó pár éven át itt lakott Rákosi Mátyás. A konkrét kulturális terek, a mindennapi használat és a történelem virtuális tereinek, történeteinek egyetlen tapasztalatrendszerbe való összefoglalása mindenki javára való módszer. Ebben a metódusban a történelemről való tudás és az örökség nem fakultatív tantárgy. Az emlékezet éppoly konkrét, mint amilyen személyes a helyeivel való szembesülés, az ideológiai narratívák helyén pedig a konkrét, kézzelfogható tapasztalat áll. A Dohány utcai zsinagóga kertjének, egyben emlékhelyének, temetőjének finom, szinte észrevehetetlen bekeretezésével Toronyi Zsuzsa koncepciójának megfelelően - létrejött új és jól olvasható szemantikai tér kiváló példát mutat arra, amit dinamikus, urbanisztikai muzeológiának hívhatunk. A legkülönbözőbb kulturális háttérrel, motivációval ideérkező látogatók a maguk logikájának, elvárásainak megfelelően szabadon értelmezhetik, és egyben végig is követhetik azt a folyamatot, ahogyan az egykori vízmedencés park sírkertté változott, azaz a hely félreérthetetlen eredetisége, személyessége hirtelen eltűnte, a történet időt, az elmúlt évtizedek távolságát, s a látogatót kivédhetetlen élmény éri, amikor felismeri, hogy a tetthelyen jár. A Toronyi Zsuzsa által Dohánykertnek nevezett projekt ráadásul azért is figyelemre méltó, mert, magától értetődően, létével vonja kétségbe a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának koncepcióját, tehát nem egy - amennyire látom - reménytelen ideológiai vitában nyit egy újabb fejezetet, hanem egyszerűen beláthatóvá teszi, hogy az Ihász István által megírt s rendezett kiállítás indokolhatatlan módon nem vett figyelembe amúgy megkerülhetetlen tényeket. Az ideológiai múzeum legkomolyabb kritikáját a konkrétumok vitathatatlansága jelenti. Mindezt egyszerű múzeumpedagógiai fordulatként is érthetjük, s részben az is. Ám annál jóval több. A történelmi múlt interpretációs technikáinak demokratizálása egyben emlékezetpolitikai fordulatot jelent. Mindez kihívás a hagyományos múzeumoknak, megnehezíti elzárkózásukat - világossá teheti, hogy közintézmények kizárólag az általuk reprezentált közösségekkel együttműködésben működhetnek csupán. A reprezentációs technikák felszabadítása egyben azok kreatív megújításával jár együtt, példa rá a Gunter Demnig által elindított Stolpersteine, a bollátoké Magyarországon is ismert mozgalom. Egy-egy konkrét név a tér egy adott pontján, a járdán felvillanó macskakő méretű réztábla, az egykor ott lakók egyikének-másikának finom emlékjele minden bizonnyal hatásosabb lehet, mint a nagy emlékművek, amelyek sorsát mindig a politikai determináció szabja meg. A Svábhegy emlékezetpolitikai bekeretezése ráadásul már rég megkezdődött, és elég abszurd módon. A hegyre felfelé vezető két nagyobb útvonalnál, a Böszörményi út szintjén egy-egy igen markáns emlékmű áll, amelynek egyike csak részben kötődik a hely szelleméhez, történelméhez. Az Apor Vilmos téren 2005 óta látható az Igazak Fala, amely azon magyar állampolgárok nevét tartalmazza, akik a világháborús tetteikkel kiérdemelték, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben a Világ Igazai között tartsák számon őket. Kampfl József munkája nem váltott ki heves vitákat, s bizonyos, hogy kevesebb figyelmet kapott, mint megérdemelte. Maga a tény, hogy ott van, önmagában is több szót érdemelt volna. A Böszörményi út és az Istenhegyi út kereszteződésében áll viszont a számtalan vitát kiváltó, a kerület polgári áldozatainak nevét tartalmazó emlékmű, Szmrecsányi Boldizsár műve, a Turulszobor, amit ugyanazon évben, engedély nélkül, emelt az önkormányzat. Ezek az emlékművek akaratlanul is mintha a történelmi és társadalmi terek, illetve a lokálpatrióta Svábhegy közti láthatatlan határt tették volna érzékelhetővé, illetve erősítették volna meg. Holott a hegy történetének társadalmi térként való „elfoglalása” azért is igen fontos lenne, mert tele van interpretációt követelő épületekkel, terekkel. A fentiek mellett a szocializmus emlékműve: a volt úttörőtábor helyén a Csillebérci Ifjúsági és Szabadidőközpont. A Gyermekvasút, amelynek használói ugyanolyan gyanútlanok, mint azt Nádas írta volt egykori önmagáról. S ott van például a gazdag és bonyolult a múltú, jelenleg üresen álló Golf, majd Vörös Csillag szálloda - a hivatalos források szerint a libériai nagykövetség. A sötét hegy emlékezetpolitikai jelzésekkel való ellátása, bekeretezése szimbolikus teret teremt a valódiakból, s egyben lehetőséget kínál arra, hogy a sportoló, a hegyet használó városlakók pontosan tudják, hogy mi történt e helyen. A telekárak garantálják, hogy a felső középosztály homogén kultúrája pár év alatt végképp birtokba vegye a hegyet. Ezért kellene azoknak is, akik nem itt laknak, tudniuk, nem turisták egy idegen országban a hegyen: ugyannak a társadalmi térnek az egyik pontján állnak ugyanazon sötét árnyak között. Ezek azok az utcák, ahonnan Rákosi reggelente elindult, s ahova este megtért. A hegy és a síkföld: ugyanazon az egy történelmen osztozik. GYÖRGY PÉTER: Múzeumkritika A sötét hegy „Mi keresnivalója van a földön egy nemzedéknek, mely még Svábhegynek hívja a Szabadság-hegyet?” (Déry Tibor: Vidám temetés, 1955) „Annak a gyanútlanságnak az emléke, ahogyan gyermekként éppen e ház előtt a síléceinkkel bajmolódunk, abban a pillanatban teljesen megbénított. Itt kapcsoltuk föl a léceinket, innen indultunk neki a nagy lejtőnek. Rákosi egészséges spermája csupán bájos ráadás.” (Nádas Péter: Helyszínelés, 1977) Gál Évának tisztelettel A Társadalomtudományi Társaság nyilvános vitát tart a most 30 éves Csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport Antropológiai Műhely c. folyóiratának legújabb száma alapján A lokalitások növekvő szerepe a globális világban címen a székelyföldi vándormunkások példáján Felkért hozzászólók: A. Gergely András, Bíró A. Zoltán Fejős Zoltán, Sárkány Mihály, Vörös Miklós Vitavezető: Bodó Júlianna, az ÁTMENETEK szerkesztője a"Folyóiratkultúra"című programsorozat keretében a MASZRE támogatásával 2010. november 17-én, szerdán 18 órakor a Kossuth Klubban (Budapest, Vill., Múzeum u. 7.) • 1 · / / z(0 › w ̋ _i a £ =· 3 y * ω Szeretettel látjuk Ági Mishol, a modern izraeli költészet kiemelkedő alakjának budapesti látogatása alkalmából rendezett programjainkon: 2010 /11 /16 / kedd /18:00-19:00 Előadás: „Költőnek lenni a mai Izraelben” (Az előadás nyelve angol.) 2010 /11 /17 / szerda /19:00-20:00 Előadás: „Hogyan gondolkodnak a költők?” (Az előadás nyelve héber.) 2010 /11 /18 / csütörtök /18:00-19:30 Kerekasztal-beszélgetés: „A modern költészet természete, univerzalizmus és partikularizmus között” (A beszélgetés nyelve magyar.) Résztvevők: Uri Asaf, Kornis Mihály, Ági Miskol, Szántó T. Gábor Helyszín Izraeli Kulturális Intézet, Mala Zisser épület, Budapest 1061 Paulay Ede utca 1, Első emelet, TEVA Rendezvényterem ÉLET ÉS ÍRZ IRODALOM m 11 111 2010. NOVEMBER 12.