Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-05-04 / 18. szám - Váncsa István: A vidék békéje (1. oldal) - Nagy Barbara: Rajzok • Bemutató szám (1-24. oldal)

2012 MÁJ 04 IG Hanák András: Bírák dolgairól * Salamon János: Egy mondat a demokráciáról * Mit gondol a plágiumról? - interjú Janusz Growacki lengyel íróval (Pályi András) * Kádár Judit: Országos napilapok a Nyugatról * Ottlik 100 (Esterházy Péter, Győre Balázs, Németh Gábor, Rácz Péter, Szilasi László) * ÉS Irodalom: Pál Dániel Levente, Tábor Ádám, Tompa Andrea ELET ÉS IRODALOM IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP LVI. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM ÁRA: 495 FT 2012. MÁJUS 4. Nagy Barbara munkája VANCSA ISTVÁN: A vidék békéje Az Unió agrárpolitikája drága, pazarló és kártékony, elviszi a közös kasz­­sza felét, olvasható a Wall Street Journal hétfői publicisztikájában, esze­rint tehát a Common Agricultural Policy leginkább a magyar gazdaság­­politikára hasonlít, s mint ilyen, hozzánk a lehető legközelebb áll. Viszont a cikk azt is írja, hogy a CAP a közép- és kelet-európai gaz­dálkodókat hátrányosan különbözteti meg. Du verdammter Mutterficker, kiáltja egy szittya hang a lelkünk mé­lyén, egyidejűleg mély együttérzés tölt el minket Antalffyék, Csányi, Hujber, Leisztinger, Mészárosék, Nyergesék, Zimmermannék és a töb­bi hátrányos helyzetű magyar nábob iránt, ők ugyanis évente és hek­táronként háromszáz eurónyi, azaz nagyjából nyolcvanhatezer forint­nyi területalapú támogatást kapnak, míg ellenben a görögök hatszáz­ötven eurót, ami százezer forinttal több. Hogy ez mily égbekiáltó igaz­ságtalanság, azt akkor érzékeljük igazán, ha ezer hektárban gondol­kodunk, mert akkor a különbség évente százmillió. Valószínű, hogy egy ekkora summa már a tehetősebb magyar uraknak is feltűnik, ki­vált, ha semmit se kell érte csinálni, csak úgy jön magától, ezért aztán csodálnunk kell őket, hogy nem váltak vad euroszkeptikusokká, ha­nem zokszó nélkül tűrik, hogy az Unió őket a hektáronkénti három­száz euróval évről évre megalázza. Hogy honnan lesz az embernek ezer vagy akárhány hektárja, azt Án­gyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium január közepén lemondott politikai államtitkára most a napokban igen világosan magyarázta el, ré­szint a www.kielegyenafold.hu oldalon közölt elemzésben, részint az fh.hir24.hu oldalnak adott interjúban. Az embernek úgy lesz ezer hektárja, hogy kapja az államtól, és azért éppen a föntebb felsoroltak kapják, mert őne­kik már eleve van. Kegyes hangulatában a hatalom feudumokat ado­mányoz a vazallusainak részint kamu pályázatok formájában, részint pedig csak úgy. Annak adja, akinek akarja, és akkorát ad, amekkorát akar. Természetesen ez Ángyán Józsefen kívül senki másnak semmifaj­ta meglepetést nem okozott, ő azonban a jelek szerint elhitte, hogy a kormányzat a vidékfejlesztési programot komolyan veszi, és végre is fog­ja hajtani, vagyis helyben lakó gazdálkodó családoknak és a fiatal gaz­dáknak, illetve a gazdálkodást, letelepedést és gyermekek világra hoza­talát vállaló fiatal pároknak juttat tartós bérlet keretében állami földte­rületeket. Ángyán most nem érti, mert van az, hogy a pályázati rend­szer merő parasztvakítás, vagyis hogy az állam nem különféle outside­reket akar földhöz juttatni, hanem komoly, hétpróbás új földesurakat, akik valójában nem is újak. Hogyan lehetséges az, hogy a kormány szembemegy a saját birtokpolitikai irányelveivel, amelyek a földtörvény­ben és a nemzeti földalapról szóló törvényben jogerőre emelkedtek, és amelyekről Orbán is úton-útfélen kukorékolt, kérdezi Ángyán József, a legnaivabb magyar. „Már a szavahihetőségünkről, a hitelességünkről és a becsületünkről szól ez a történet” - teszi hozzá az interjúban, az em­ber ekkor hátradől, és tekintetét a fénylő májusi égboltra emeli. Szavahihetőség? Hitelesség? Becsület? Atyaszűzmária. Valójában az ager publicusból mindig azok részesültek, akik jó idő­ben voltak jó helyen, az ager publicus kifejezés pedig eredetileg a Ró­mai Birodalom köztulajdonban levő földterületét jelentette, amely Róma hódításainak függvényében folyamatosan gyarapodott, és amelyből a gazdagok óriási darabokat szakítottak le maguknak avval a céllal, hogy még jobban meggazdagodjanak. Ezt korlátozandó már Kr. e. 367-ben megszületett az első földtörvény, de nem volt sokkal hatékonyabb, mint a mostani, annak ellenére sem, hogy a régi rómaiak nem fényes nappal és nem mindenki szeme láttára tiporták a jogot, ugyanis ez akkor még nem volt szokás. Hatalmas latifundiumok jöttek létre, a kis- és közép­parasztság pedig eltűnt. Aki enni akart, azt ette, amit a latifundiumok termeltek meg, ettől pedig a latifundiumok urainak vagyona még to­vább növekedett, de hát ez volt a cél, ahogy most is ez. Viszont ezt most úgy nevezik, hogy „a vidék békéje”. Ángyán tudomása szerint azok kap­tak földet pályáztatás nélkül, tehát még a látszatra sem ügyelve, „akik­kel [...] »a vidék békéje« érdekében és jegyében - korábbi birtokpoliti­kai elveit részben feladva - a kormányzat már 2011 elején megállapo­dott. Ezt igazolni látszik a most valóban megkötni tervezett »megbízá­si szerződés« azon kitétele is, hogy a területet mással is megműveltet­­heti. Ez ugyanis azt erősíti tovább a közvélekedésben, hogy itt nem is gazdálkodási szándékról, hanem földspekulációról és agrártámogatá­sokról, adott érdekkörök feltőkésítéséről van szó.” Vagyis a magyar ná­bob az államtól Isten nevében megkapja a földet, az Uniótól ugyancsak Isten nevében a területalapú támogatást, a továbbiakban pedig dől a lóvé, ahogy ezt szaknyelven mondani szokás. A nábobnak evvel a föld­del több dolga nincs, azt se kell tudnia, merre található. Az áldott magyar vidék a szent béke malasztás kebelében pihen. Más kérdés, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fogas­kerekei közé átmenetileg homokszem került, név szerint Ángyán Jó­zsef, aki még a miniszterelnök személyes rostáján is átcsúszott vala­hogy. Azért csúszhatott át, mert Orbán elképzelni se tudta, hogy léte­zik olyan ember, aki csakugyan komolyan gondolja, amit mond, és csakugyan azt akarja csinálni, amit helyesnek gondol, ilyet ő harminc éve nem látott, arrafelé ugyanis ilyen ember nem jár, vagy csak téve­désből, mint vaddisznó a cukrászdában. Ha netán újabb példány buk­kan elő, egy hivatásos vadász majd lerendezi. Ismerős zöldséges házaspártól hallom, hogy előző hétvégén a tizen­ötéves lányuk is kiment velük a piacra, csak mert nem akart otthon unatkozni, és ha már ott volt, átrendezte a salátákat a ládában, hogy jobban mutassanak. Nem kellett volna. Szülei ugyan tudták, hogy ez szinte az összes létező jogszabályt sérti egyidejűleg, de hát ők a vevők­kel foglalkoztak, a gyerek meg izgékony. Sajnos az adóellenőrök úgy­szintén. Majdnem letartóztattak minket, mondják a szülők némileg túlozva, de amúgy higgadt beletörődéssel, hiszen ez a világ rendje. Most a gyerek otthon maradt, persze gondoskodni kellett róla, hogy ki ne húzzon a földből egy szál zöldhagymát, mert az már feketemun­kának minősülhet, és arra ingük-gatyájuk rámegy. Megmondták a nagymamának, hogy zárja be az unokát a szobájába, és csak akkor en­gedje ki, ha pisilni akar. Rend van agrárvonalon. 770424 884005 pn . Lapunk megjelentetéséhez különösen értékes támogatást kaptunk azoktól, akik tavalyi jövedelemadójuk egy százalékával segítették az Élet és Irodalmat. Kérésünk idén is ugyanaz: rendelkezzenek a mi javunkra! Élet és Irodalom Alapítvány Adószám: 18001776-1-42

Next