Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-21 / 51-52. szám - Ungvári Tamás: Végzetes nyelvpolitika (12. oldal) - Nagy Sára: Rajz (12. oldal)

UNGVÁRI TAMÁS: Végzetes nyelvpolitika A központosított és állami gondozás­ba vételre váró oktatás friss fordulata a nyelvtanulás irányelve, mely a né­met nyelvet előnyben részesíti az an­gollal szemben. A meggondolás in­dokolása első pillantásra is hamis. Az angol nyelv, így az érvelés, túlságosan könnyen elsajátítható, nem tanúsít olyan ellenállást, mint a bonyolultabb német. Ne intézzük el könnyedén ezt az ér­velést. Mert éppen képtelenségéből, indokolhatatlan önkényéből fejlik ki ennek az oktatáspolitikai döntésnek mélyen antidemokratikus jellege. A nyelvek egyenrangúsága és egyen­jogúsága olyan antropológiai igazság, amelyik megdönthetetlenül bizonyít­ja az egységes emberi faj létezését. Ugyanis nincs tökéletlen nyelv. Még azon nyelvek is, amelyeknek igerago­zása nem jutott túl az infinitivuson, önmagukban zárt egészek, s nem tö­kéletlenebbek a nyelvközösség életé­nek kifejezésében, mint a több száz­ezer szóval rendelkező angol. A ma beszélt csaknem hétezer nyelvnek ugyan kilencven százaléka halálra van ítélve, de nem azért, mert az egyik ki­fejezőbb vagy tökéletesebb a másik­nál, hanem azért, mert egy nyelv az utolsó beszélő egyedével hal meg. A nyelv élete: politika, hirdette a ma élő legnagyobb nyelvész, Noam Choms­ky. A többségi nyelvek felszámolják a kisebb közösségek nyelvjárásait. Rendkívüli esetekben emberi cso­portok megsemmisítése a nyelv már­tírhalálához vezet. Ez történt a máso­dik világháború és a holokauszt nyo­mán elpusztított jiddissel, a kelet-eu­rópai zsidóság „mame-loshen”-jével, azaz anyanyelvével. Vannak ugyan még szép számmal jiddisül beszélő ki­sebb szigetek. A jiddis irodalomhoz manapság már ingyen lehet hozzájut­ni egy massachusettsi címről. A jiddis mégis holt nyelvvé változott, mert nincs hazája, s polgárai megszűntek létezni. Szándékosan emlegettem fel a jiddis új hazátlanságát. Mert a „haza” nem határok közé szorított földrajzi foga­lom, hanem kulturális. A nyelvet hor­dozza és őrzi a beszélő közösség, be­szédben és írásban. S a közösségi lét adhat csupán otthont a nyelvnek. A rendkívüli időkön kívül is mos­toha sorsra juthatnak a nyelvek. A ki­sebbségek méltatlan helyzetbe kerül­hetnek a többségi kultúrával szem­ben. Szívszaggató ezt leírni a magyar diaszpóráról is. Ez a folyamat azonban szükségsze­rű a globalizálódó világban. A kis né­pek nyelvét nem csak a diaszpórájuk fenyegeti. Az anyaországok nemegy­szer képtelenek feltartóztatni a kultu­rális hanyatlást. A kultúra legellenállóbb anyaga mégis a nyelv. Egy naponta sugárzott vetélkedőben milliókat buktak azok a versenyzők, akik külföldi rockzené­szek nevét tudták, de a vajdasági Gion Nándor nevét még a kipontozott se­gélyszövegekből sem találták el. A kulturális és civilizációs közegből az anyanyelv életét meghosszabbítja a kommunikációs kényszer: az ember leginkább anyanyelvén ugat. A nyelv hanyatlását panaszolni, su­gallta Orwell, a pipiskedésen túl azt is jelenti, hogy a gyertyafényt melegebb­nek és otthonosabbnak véljük, mint az elektromos áramot. A nyelvek nem romlanak spontán folyamatokban, azt is a politika rombolhatja, mondjuk a bürokrácia nyelvével vagy a nyelvvé­delem fundamentalizmusával. Az én iskolaéveimben keresztül-ka­­sul hatott számos életveszélyes áram­lat. A politikai nyelvújítás előhozta például a hungarizmus barbár nyelv­­használatát, a talajgyökértől a vérrög­valóságig. Akkor is előnyös volt a né­met nyelvtudás, Jawohl, Herr Stan­dartenführer! Nem volt kevésbé veszélyes a fatö­­kű marxizmus, a németből és orosz­ból eredeztethető szófűzés ritmusta­­lansága. Mindehhez hozzáadható a nyelv ter­mészetéről eregetett mitológia, példá­ul az egyébként jeles Karácsony Sán­dortól, amelyik az alárendelő német­tel szemben a mellérendelő magyarról szőtt tudománytalan mitológiát. Társult továbbá az idegen szavak gyomlálásának nyelvvédelme. Miért is ne magyarítsuk meg az idegen sze­mélyneveket is? Mozart Amadé, Da Vinci Lénárt, Beethoven Lajos? Aki megélt politikai változásokat, az nyelvi viharok elől is menekülni kényszerült. Hajdanában a kandidá­tusi címhez orosz nyelvvizsga is a kö­telező gyakorlatok közé tartozott. Én történetesen Romain Rolland egyik franciából fordított szövegének orosz­ra ültetésével bajlódtam. Nem volt könnyű. A nyelvek tanulása sohasem köny­­nyű. Fordítóként szövegek magyarí­tásából tanultam egyszerre az idegen nyelveket, ezek között első helyen az angolt és a németet. Több angol és német regényt fordítottam, számos drámát Brecht és Tom Stoppard, Ar­thur Miller és Tankred Dorst tollá­ból. Nehézség tekintetében nem ta­pasztaltam különbséget a nyelvtan bonyolultságában. Tanítottam mind­két nyelvi közösségben, német ajkú­ak, angolok és amerikaiak között. Mondhatom, hogy empirikusan, a hétköznapi gyakorlatban nem érez­tem a nehézségi fokok különbségét. Az anyanyelvem megtanulása bi­zonyult a legnagyobb feladatnak. A kerek fogalmazást manapság sok min­den gátolja. Az állampolgári ismere­tek közül feltűnően hiányzik a retori­ka. Elfeledtük a közbeszéd, az érve­lés fontosságát. Az érvelés éppen az ellentéte a mások elnyomásának, a pa­rancsuralmi rendszernek. A nyelvtanulás feltétele ugyanis az anyanyelv tudatosabb elsajátításán is múlik. A közoktatás komoly hibája, hogy az írásbeli ellenőrzés, a tesztala­pú választhatóság az élőbeszéd visz­­szaszorulását szolgálta. Elsorvadt az artikulált kommunikáció. Az ilyen környezetből származó emberek azt sem tudják leírni, amit láttak. A tele­víziók szemtanúkat keresnek, de a szemtanúk nyelvileg vakok. Éppen arra jártam, mondja a megszólított, s egy hatalmas bumot hallottam, így: bum, bumm, bummmm. S ezeket a szavakat furcsa kuncogás kísérheti. Mentegetőznek a tanúk. Bocsánat, sugallja a göcögés, hogy nem tudok megszólalni. A második nyelv elsajátítása ezért az anyanyelvi artikuláció érzelmi és fo­galmi gazdagságán múlik. A helyi kö­zösségek terei beszűkültek, az indivi­dualizálódás közlési némaságra csábít, az indulatszavakra szűkülő sorvadás a politikai közönynek is táptalaja. Az anyanyelvre épülő további nyelvismeretet tilos az „idegen” mi­nősítéssel ajánlani. Nincs idegen nyelv, csak abban a politikai közeg­ben, amely az „idegen” fogalmával politikailag visszaél. A második nyelv választásánál tör­ténelmi és pedagógiai szempontok egyaránt számítanak. Leibniz óta az európai civilizáció álma egy logikán épülő nemzetközi nyelv volt. Newton Királyi Társaságába számos bejelen­tés érkezett eme újabb nyelv kialakí­tásáról: sajnos, az előadó pirulva val­lotta be, hogy az új nyelv szótárát a postakocsiban felejtette. „Nemzetközi” nyelveket azonban a középkor óta kikényszerítette, a kez­dődő globalizáció. A hébert értették Aleppóban és Kölnben, ezen a nyel­ven lehetett árut rendelni, miként a latint értették az írországi és magyar kolostorokban. A második nyelvek szükségből születnek, mondhatni tör­ténelmi érdekből, így a diplomácia nyelveként a „lin­gua franca”, azaz a francia kínálko­zott, ameddig a huszadik század há­borúi nem írták át ezt a szerepet. Az átírás politikáját a második világhá­ború erőviszonyai diktálták. Az an­golszász országok győzelme a beszé­lők nagy közösségét juttatta előny­höz, kivált, hogy ennek a diadalnak történelmi ideje egybeesett a gyarmat­­birodalmak széthullásával. Az angol nyelv az elnyomás emléké­től szabadult meg, s lett azzá a szupra­­nacionális idiómává, amelyhez egyre kevésbé tapad olyan áthallásos képzet, mint az Örkény által képben rögzített „Hölderlin ist Ihnen unbekannt?”. Eb­ben a kiszolgáltatott dr. K. H. G. a sa­ját anyanyelvén tanítja gyilkosát a né­met költészetre. S itt még nem szóltunk Walter Ulbricht demokratikusnak csú­folt országának nyelvéről. A nyelv a történetiség maga. A TIT nyelvtanfolyamán már felnőtt fejjel egy munkáscsalád történetéből sajátítot­tam el valamennyit a franciák nyelvé­ből. Egy szakszervezeti felhívást ma is könnyen tudnék megfogalmazni. Az új nyelvpolitikához igazított kö­zépiskolai német tanbeszédet még nem ismerjük. Jelenleg több száz né­met tankönyv használatos az iskolák­ban. De addig is, hogyan mondják németül, hogy turul? Az is érdekelne, hogyan helyezkedik el ebben a világ­képben a kuruc-labanc konfliktus, s egyáltalán az a történelem, amelyik igazi szabadságharcot vívott a Habs­burg Birodalommal. Tetszik vagy sem, az angol nyelv ma „a” világnyelv, nem a beszélők szá­ma, hanem a funkciója szerint. Vagy­is második nyelvként az érzelmileg kevéssé terhelt, legalábbis az öreg Eu­rópában eléggé semleges eszperantó, mely a tudományos és hétköznapi kommunikációt egységesítette. A német nyelv ellen semmi sem szól, ám az angol melletti érvek túlnyomó­­ak a germanizmusoktól már megsza­badult magyar környezetben. Ráadá­sul az Európai Unió irányelvei így fo­galmaznak: „Az EU megítélése sze­rint a többnyelvűség az európai ver­senyképesség fontos eleme. Az EU nyelvpolitikájának céljai közé tarto­zik ezért, hogy minden európai pol­gár az anyanyelvén kívül két további nyelvet is ismerjen.” Felesleges tehát súlyozni és prefe­rálni. Angol és német szépen megfér egy oktatáspolitikában, amelyik nem szándékozik kimaradni az európai polgárok közösségéből. Nagy Sára munkája ÉLET ÉS Í B­IRODALOM 12 Az elmúlt húsz év MIHÁLYI PÉTER (Folytatás all. oldalról) Ezért alacsony az átlagos termelé­kenység, annak ellenére is, hogy a külföldiek által működtetett válla­latoknál a termelékenység közel van az európai élvonalhoz. 9. Évtizedek óta kísért minket az a jelenség, amelyet Komár János 1992-ben „koraszülött jóléti állam”­­nak nevezett. A magyar költségve­tés kiadási oldala GDP-arányosan kb. 10 százalékponttal nagyobb, mint amit a fejlettségi szintünk in­dokolna. Ezen belül a legnagyobb hiba az volt, hogy 1990 után a kor­mány engedett nyugdíjba menekül­ni 5-600 ezer embert, akit jobb lett volna benntartani a munkaerőpia­con. De nem így történt, és a folya­mat nem fordítható vissza. 10. A költségvetési hiány, az adós­ságok növekedése és a magas inflá­ció miatt nem sikerült belépnünk az eurózónába. Pedig erre lett volna le­hetőségünk, több versenytársunk (Szlovákia, Szlovénia, Észtország) teljesítette a régóta jól ismert szám­szerű elvárásokat. Emiatt fennma­radt a forint árfolyamának zabolát­lan ingadozása, ami azután önmagá­ban is óvatosságra készteti a beruhá­zókat, a tehetős családokat pedig arra ösztönzi, hogy megtakarított pénz­­vagyonukat külföldre menekítsék. Kettészakadt ország? Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a magyar szociológia és szo­ciográfia kiválóságai - Havas Gá­bor, Solt Ottilia, Vitányi Iván és so­kan mások - már a rendszerváltás előtti években kemény szavakkal bí­rálták a magyar társadalom „végle­tes kettéhasadás­át) egy európai mér­cével mérhető, rendezett életformá­jú, stabil egzisztenciájú, konszoli­dált többségre, és egy zárványhely­zetben rekedt, ázsiai állapotok kö­zött élő, szívósan újratermelődő, ta­nulatlan-képzetlen kisebbségre”3. Mindazok a konfliktusok, amelyek 2010-ben a médiát uralták (lesza­kadt települések, atomizált társada­lom, gyenge szolidaritás, kirekesz­tettség, a városi, lumpenizálódó sze­gények körében terjedő fasisztoid ideológiák stb.) valójában már a ’80- as évek végén megfigyelhetők vol­tak, s a fentebb említett szerzők szó szerint ezeket a szavakat használták a helyzet leírására. Konrád György a rendszerváltás hajnalán figyelmeztetett bennünket, hogy „a demokracának a kapitalizmus az ára. A szabadság mindenkié, a vagyon ke­veseké”.­­ Ez előrelátó megjegyzés volt. Ám az igazság az, hogy a vagyon megoszlásáról kevés megbízható adatunk van, mivel ennek a mérése nálunk is, de a világ más fejlett or­szágaiban is szinte áthatolhatatlan akadályokba ütközik. Amit jól lehet mérni, az az éves vagy havi nettó jövedelmek egyen­lőtlensége. Ez 1990 után biztosan nőtt, de 2007-ben csak egy árnya­lattal volt nagyobb, mint Franciaor­szágban vagy a skandináv államok­ban, és kisebb volt, mint a megfele­lő német adat. S bármilyen megle­pően hangzik a nem szakemberek számára, Magyarországon a 2000- es évek második felében ennek az egyenlőtlenségmutatónak az értéke nem nőtt, hanem csökkent.­ A sze­génységi küszöb, az átlagjövedelem 50 százaléka alatt élő magyarok ará­nya (6,4 százalék) is alacsonyabb volt a 2000-es évek végén, mint sok más országban (pl. Németország, Ausztria vagy Finnország). Ha még lejjebb visszük a szegénységi küszö­böt (50-ről 40 százalékra), akkor még inkább szembetűnő, hogy ná­lunk 2010 táján egyáltalán nem volt annyira rossz a helyzet. Sőt jobb volt, mint Hollandiában, Lengyel­­országban vagy akár Japánban.­ Az emberek többsége meg van győ­ződve arról, hogy Magyarországon kirívóak a társadalom egyes rétegei közötti jövedelemkülönbségek. Mint látjuk, ez valójában nincs így. És azért nincs így, mert 1990 és 2010 között az állami költségvetés a családok kö­zött az adórendszer és a társadalom­­biztosítás útján jelentős átcsoporto­sításokat hajtott végre. A dolgozók bruttó keresetét az szja- és tb-terhek csökkentik, miközben az időskorú népesség, a rokkantak, az egyedül élő özvegyek a nyugdíjrendszeren, a kisgyerekes családok a szociálpoliti­ka intézményein keresztül támoga­tást kapnak. Mégis van mélyszegény­ség. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az át­lagos jövedelmi szinthez viszonyított nem túl nagy relatív elmaradás is azt jelenti, hogy a legalul lévők jövedel­me abszolút értelemben nem mindig elég a jóllakáshoz, a ház kifűtéséhez, a gyógyszerek kiváltásához. Ez azon­ban csak akkor fog majd változni, ha az átlagjövedelmek magasabb szint­re kerülnek - vagyis gyorsul az or­szág felzárkózása. Az amerikai Forbes magazin 2012. évi listáján az kerülhetett a szuper­gazdagok csoportjába, akinek a net­tó vagyona meghaladta az 1 milliárd dollárt. Ekkora vagyonnal egyetlen magyar család vagy üzletember sem rendelkezik. A leggazdagabb magyar, Csányi Sándor vagyonát a szaksajtó 2012-ben „csupán” 6-700 millió dol­lárra becsülte. Németországban a leg­gazdagabb 55 üzletember rendelke­zik összesítve akkora relatív vagyon­nal, mint Magyarországon az első 100. Vagyis, náluk a leggazdagabbak körében kétszer koncentráltabb a va­gyonok aránya. És még egy fontos, kevéssé ismert tényre kell rámutat­nunk. Magyarországon - mint vala­mennyi posztszocialista országban - a társadalmi különbségek közvéle­mény által érzékelt növekedése azzal is összefügg, hogy megszűnt az az el­lentmondás, amelyet Kolosi Tamás igen találóan státusinkonzisztenciá­nak - státus-megnem felelésnek - ne­vezett. Emlékezzünk csak vissza: a ’70-es és ’80-as években a politikai elit­nek számos tagja volt, aki képzett is volt, jelentős hatalma volt (pl. párttit­károk), de viszonylag alacsony volt a jövedelme. Mások sokat kerestek (pl. kisiparosként), de gyenge volt a tár­sadalmi pozíciójuk, alacsony volt a kulturális szintjük. A rendszerváltás ezt az ellentmondásos társadalmi hi­erarchiát kisimította. Ma a magyar társadalom 12-13 százaléka minden tekintetben - vagyis iskolázottság, jö­vedelem és hatalom tekintetében - ki­emelkedik a középosztályból. Egyér­telműen és konzisztens módon ők al­kotják a felső osztályt, a magyar tár­sadalom új elitjét. Részarányuk több mint a duplája annak az 5 százalékos értéknek, amelyet a magyar szocioló­gia a rendszerváltás előtt mért vagy becsült az akkori elit nagyságára vo­natkozóan. Az elmúlt 20 év vonatko­zásában tehát e téren sincs mit szé­gyellni, bírálni vagy elítélni. Változások az időben Elemzésünkben 10-10 pontban úgy foglaltuk össze az 1990 és 2010 kö­zötti korszak eredményeit és kudar­cait, hogy a folyamatok időbeli ala­kulásáról csak elvétve tettünk emlí­tést. De tudjuk, hogy ez a periódus is szakaszolható, mi több, erről a köz­gazdászszakma többsége nagyjából azonos véleményen van. Az első év­tized jól indult, az évtized közepén fel is gyorsultak a kedvező folyama­tok, a posztkommunista országok kö­zött éllovasok voltunk (ld. privatizá­ció, nyugdíjreform, az egészségügy átalakítása). Ám azt követően a vál­tozások üteme lelassult. Bokros La­jossal és Surányi Györggyel egyetem­ben sokan gondolják úgy - én is -, hogy a 2001 és 2010 közötti tíz év „el­vesztegetett évtized” volt. De még er­ről az időszakról is elmondható, hogy, bár túlzottan lassú ütemben, helyen­ként fölösleges kitérőket téve, de alap­jában véve mégis jó irányba haladt az ország. Ami 2010 után történik, az már egy egészen más fejezete a ma­gyar gazdaság történetének. A szó szerinti idézet forrása az SZDSZ 1989-es prog­­ramja, az ún. Kék könyv (60. o.)A 61-62. olda­lakon található a zárójelben felsorolt jelenségek rövid ismertetése. De nem csak a liberális szakértők látták így a helyzetet. Vitányi Iván 1985-ben és 1989-ben megjelent könyvében, illetve tanulmányában is tárgyalta ezt a jelenséget - vagyis az ország kettészakadását és az „egyharmadország” megnevezést használta.­­ A Konrád Györgytől idézett félmondat 1990 októbe­réből származik, a hollandiai Groningenben tartott előadásában szerepelt. 5 Az ún. Gini-mutatóról van szó. Forrás: OECD. 6 Egészen pontosan az összehasonlítás alapja az egyé­nekre számított medián-jövedelem. Forrás: OECD. 2012. DECEMBER 21.

Next