Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-20 / 51-52. szám - Oravecz Imre: Halottaim; Egy láthatási nap felidézése • Versek (36. oldal) - Konrád György: Időrajzok (36. oldal)

ORAVECZ IMRE: Halottam Anyám, aki szült és bízott bennem, anyai nagyanyám, aki látnoki erővel bírt, kanadai nagyapám, akit nem ismertem, de mindig jelen volt az életemben, Rozi néném, apai nagyanyám testvére, aki mindig befogadott, mikor világgá mentem, Miki, gyerekkori barátom, akivel legtöbbet játszottam, Vahalcsik sógor, távoli rokonom férje, aki elbűvölt amatőrasztaloskodásával és humorával, Tálik Pista bácsi, aki anyai nagyapám katonacimborája volt az első világháborúban, Králik bérmakeresztapám, aki az utolsó pillanatban beíratott az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumba, Korpa Gábor bácsi, a hajvágó, aki mindig szelíden beszélt hozzám, Juhász Lőrinc, aki tudtán kívül megmentett a vízbefúlástól a bükkszéki fürdőben, Bata Imre, aki kezdettől fogva támogatott a pályámon, Weöres Sándor, az egyetlen költő, aki mellém állt, Pami kutyám, Elza kutyám, akikre mindig számíthattam... mind vannak valahol és figyelnek. Egy láthatási nap felidézése Mikor reggel felébredtél, átjöttél a szobámba, és mellém bújtál az ágyban, reggeli után a madaras könyvedből felolvastad a lundáról szóló részt, és együtt néztük meg a Spongyabob következő epizódját, mikor vége lett, megmutattad, hol van a Csendes-óceánban Spongyabob hazája, a Bikini fenék, aztán kimentünk az udvarra levegőzni, ott előhoztad a garázsból a rajztábládat, egy kis és egy nagy lepkét rajzoltál rá, és azt mondtad: a nagy lepke egy apukalepke, én megetettem a kutyákat, te a macskának adtál enni, mialatt az ebédet készítettem, egyik csillagászati könyvedben lapozgattál, és kijelentetted, hogy Mars két holdja, a Deimos és Phobos a Mars két fia, éppúgy, mint te és a bátyád nekem, ebéd után visszavonultam a dolgozószobába, de ott is jelen voltál, mert hallottam a hangod, amint a plüssállataiddal beszélgettél a nappaliban, mikor előjöttem, felszólítottál, hogy versenyezzünk, ki tud több sz-szel kezdődő dinónevet mondani, de szégyenszemre nekem csak a sztegoszaurusz jutott eszembe, estefelé elbicikliztünk a temetőig, és ragaszkodtál hozzá, hogy látogassuk meg a nagyszüleid sírját, vacsora után még tévézni akartál, de én nem engedélyeztem, és ezt elfogadtad, esti mesének az Aranyszőrű bárányt kérted, és a Juhok és kecskék című fejezetet az emlősös könyvedből, mint mindig, úgy aludtál el, hogy fogtad a kezem, és sikerült úgy elvennem, hogy nem ébresztettelek fel: kisfiam, ma megint segítettél élni. ÉLET ÉS Í» IRODALOM 36 KONRÁD GYÖRGY: .. Az idő megrajzol, 2013. január 1. Tegnap, szilveszter délutánján Jutka elküldte a Vendégkönyv többszörösen átnézett és tömörített szövegét Barna Imrének, kedves szerkesztőmnek és kiadómnak az Európa élén, megígértem, hogy még újév előtt megkapja, és a naplóregény időben átsurrant hozzá. Este már csak szilveszteri csevegés Péter János és Bán Mariann rózsadombi, hűvösvölgyi házában, ahova a régi időkben a hosszú kerti bejárón át egy méltóságos gúnár vezette be a vendéget, mint valamely komornyik. Tudta a dolgát, de ha nem tetszett neki a vendég, megcsipkedte, elbátortalanította. A ház nem kevésbé különös, Péter János, isten tudja, hogy mit nem gyűjt. Nincs tenyérnyi üres hely a falon valami kis remekmű, vagy bolondság, vagy sejtelmes célzás nélkül, beszédes falak. Most nem volt bevezető lúd, csak gyertyák jelezték a kövezett utat az ágyások között. A házigazda ékszerek, gyűrűk, nyakékek karperecek alkotója, szerény ember, sokat tud, a mosolya egy percre sem gőgös, de a szigorú értéktisztelettől sem eltántorítható. Anna Margit festőnő fia, aki pedig Amos Imre munkaszolgálatban megölt festő felesége volt. Akinek tetszik János látásmódja, és akinek pénze is van rá, veszi a műveit egy kis Fáik Miksa utcai galériában. Náluk voltunk, harmincan, ötvenen fluktuálón, hullámokban érkezve, távozva, ott találtam barátainkat a nálam húsz évvel fiatalabb korosztályból, amelyben, mi más lehetnék, mint barátságos outsider? Jó néhányat becsülök és szeretek közülük, az asztal is meg volt rakva, de a hangulat mosolyon áttörve is borús és csak tétován reménykedő. Öröm volt, amikor rázendítettek fiatalkoruk dalaira, és amikor rockszámok is felharsantak, hogy némely virgonc hatvanas táncolhasson is egy kicsit arckipirulásig. A hölgyeknek könnyebben megy a táncos kecsesség, mint az uraknak, leginkább persze az én Jutkámnak megy, akin a gravitáció nem fog ki. Vége-hossza nem lenne, ha mindenkinél elidőznék, Darvas Ferikét azonban meg kell említenem, méghozzá hódolattal. Siklanak az igen hosszú ujjai a zongorán, csak a bögyükkel érintve a billentyűket. Az ujjai csinálják a zenét, amely Darvas Ferin, a legártatlanabb emberek egyikén áthalad, aki talán a zongora meghosszabbítása, vagy fordítva, a zongora az ő folytatása a térben, nem kell rágondolnia, akkor is elmegy a rögtönzés váratlan kóbor utakra, és a kellő pillanatban élvezetesen visszatér a merészen elhagyott dallamba. Különös természeti jelenséggel állunk szemben, Ferike télen-nyáron egy fehér ingben jár kel a budapesti utcákon, állítja, hogy van még két ilyen inge, és ez elég is, a fázás elhanyagolható, téves érzet. Az apja, Darvas Szilárd remek humorista volt, budapesti hangulatok tejednek örökségképpen Ferike körül, és kanyarognak, kígyóznak tovább az ő ugyancsak zongorista Kristóf fiára. Ezt is tetszéssel nézem, ezeket a térben összeszoruló, többgenerációs együttléteket, noha mindegyik nemzedék egy kissé gyenge elméjűnek látja a többit, mert az ismétlődéseik furcsává és nevetségessé teszik őket. Vállamra nehezedett Rajk Laci keze, előző este azt mondtam az ő házuk kapujában, hogy még nem tudom, hol fogunk szilveszterezni, Jutka mondta, hogy menjünk ide, hát jöttünk ide, és véletlenül összetalálkoztam a kedves szokásosakkal, akikkel évtizedeken át nézegettük egymást, és akikkel kezd a viszonyunk szentimentális lenni, az érdemen is túl, leginkább azért, mert benne van az idő. Ebben az évben leszek nyolcvanéves, én sem akarok helyet hódítani másoktól, és engem sem akarnak már sokan kizökkenteni a helyemről, ha meg valamelyik udvaronc ezt megpróbálja, akkor ő fog erkölcsileg pórul járni, engem szidalmazni nem hoz sokat a konyhára. (2. Rendellenes dolgok) Ami egyszer meggyökerezett a tudatomban, az ott akar maradni, ahogy arcokat is, amelyeket fiatalon ismertem meg, így őrzök meg, és ha évtizedek múltán az idő munkáját észlelem is rajtuk, a memória visszaigazítja a romlást, vagy csak a módosulást, az eredeti felvételnek megfelelően. Ugyanígy az utcaképeken is dolgozik a nagy korrekció, mert nem szívesen észlelem a csúnyulást, a leromlást, az elkoszosodást. A házakat fiatalkoromban néztem meg rendesen, az utcákat is csodáltam, ahogy egy bundás, kucsmás szépasszonyt megláttunk: ő maradt az alapkép, az őskép, és már az újbóli megtekintése is erotikus esemény lett. Szívesen felállnék két emelet magasra, hogy a kopasz faágakat végigsimíthassam a tenyeremmel, hogy azon a sarokablakon benézhessek, mint a sánta ördög, aki tetszés szerint alakítja a formáját, és akkorára is képes magát felnöveszteni, hogy rákönyökölhessen egy dinoszaurusz fejére. Ha már a filmipar mindenféle plasztiklényeket tud előállítani, akkor mi is elviccelődhetünk ezekkel a mű-metamorfózisokkal, idegesítőinket, bosszantóinkat tetszés szerint átalakíthatjuk, csak egy szemhunyással, mely hatalmára a mindent átformáló embernek öt-hat éves koromban, Berettyóújfaluban jöttem rá. Gólyalábon lépkedve gyerekkorom kisvárosában láttam nagy magasságban két férfit, hosszú, talán háromméteres, fekete nadrágban, és ehhez képest rövidebb, aranyszínű és a napfényben csillogó zakóban meg ugyanilyen kínai kalapban. Jöttek a futballpálya felől, ahol egy járókányi térben állt az elefánt, és fel-alá járt az oroszlán. Mi egyebet tehetne valaki, ha be van zárva, fel-alá járkál a cellájában, a vasalt ajtó vagy csak a rács mögött, amelyhez nem tanácsos közeljönni, mert, ha megbolondul a rab, elkaphatja az őrt, és odaránthatja a rácshoz. Ha a rab reggeltől estig fekvőtámaszozott, és még jó karban van, így harcol a börtön, a bezártság és a túlerő ellen. Milyen különös, hogy a szabaduló rab önmagát zárja be szenvedélyének a börtönébe, és lesz belőle prisoner or love, amely számot Art Tatum zongoráz a legszebben. A futballpálya melletti cirkuszban csupa rendellenes dolog történt: szálltak a testek a jégen át. Én is így szerettem volna szerelmeim felé repülni, de mindig némi eltartással, csekély szögeltolással, úgyhogy nem ütközünk egymásnak, csak ellengünk egymás mellett, egymással szembe jövet, és csak az ujjainkkal tudjuk megérinteni a másikat, így lengedeztünk egy határtalan csarnokban egymás felé, és mindig egymás mellé, úgyhogy a találkozásnak nem állt módjában létrejönnie, mert valamilyen elem közénk állt, esetleg az Atlanti-óceán. Ha az irodámban átmegyek a foteles, heverős részbe, ahol az alacsony, négyszögletes asztalon sok könyv és folyóirat hever átláthatatlan halomban, van köztük egy füzet, hagyatékokról, egy szép nőéről, akinek mindene hosszúkás, vékony és finom volt. Nehéz elfelejteni vágyódó és idegenkedő tekintetét, előbb elzárt, majd kirobbanó ölelését idegen kertekben, ágyús bástyán a mellvédnek támaszkodva, vagy akár egy nyitva felejtett sekrestyében. Az elválásról, búcsúzásokról, eloldódásokról írt regényt, amelyet Beckett, a vitathatatlan mester ajánlott az olvasó figyelmébe. A hagyaték lényeges darabja egy teológiai esszé az Úrról, az atyáról, aki mindig továbbmegy, és távol van, magához vesz és elhagy, akinek az érkezése ünnep a naptárban, de nem való megkérdezni tőle, hogy meddig marad. Valakire rábízta a lányát, akinek az anyja már nem élt. Olga a tárgyaktól is búcsúzkodik, szép, régi vízcsapoktól, gáztűzhelyektől, kávéfőzőktől, gangoktól, porolóállványoktól és házmesterlakásoktól, elfakult házirendektől, időtlenségtől, keramitkockás udvaroktól és cserepes örökzöldektől a pincelejárat kőperemén. Halogatta a hazautazását New Yorkba, ahova kislánykorában Budapestről emigrált híres orvos apjával szerencsésen életben maradva. Apja hazavergődött egy tífuszkórházból, ahova munkaszolgálatosként sikerült bekerülnie. Előzően Olgával és a feleségével együtt, akit a húgának mondott, hajlékot talált egy szerelmes ária üzletaszszonynál, aki, mikor látta, hogy az apja a síró asszonyt átöleli, feljelentette őket a nyilasoknál. Becsapott a zsidó, hogy megmentsem őket. Az ágyban kellett neki a doktor, de ez a sérelem nem volt elviselhető. Mikor már várta a nyilasokat, leküldte kenyérért sorban állni az apját, és átadta az anyát meg a lányát a fegyvereseknek. Az anyját a szeme előtt lelőtték büntetésül a hamis bejelentőlapjáért. Olgát életben hagyták, „Menj, ahova tudsz”, mondta a karszalagos, aki az anyával beérte. Apja katonatiszti egyenruhát szerzett, és őt egy panzióban helyezte el. A panziósnő is el volt ragadtatva a századostól. Még a felszabadulás évében Amerikába vándoroltak, élete második felét az orvos, akinek több nemzetközi szaklapban jelentek meg publikációi, már nem akarta Magyarországon eltölteni, lánya mellé nevelőnőt fogadott. Budapesti eredetszemléje után Olga nem lelte helyét New Yorkban, és két kiskorú fiát hátrahagyva novemberben, nehéz télikabátban besétált az óceánba, holttestét a hullámok kisodorták a partra. Időrazok 2013. DECEMBER 20.