Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-20 / 51-52. szám - Spiró György: Hogy kell enni a kukoricát (37. oldal) - Háy János: Háború után (37. oldal) - Szikszai Károly: Rajz (37. oldal) - Bertók László: Szarva között a tőgye; Ahogy elindul a gyerek • Versek (37. oldal)

SPIRÓ GYÖRGY: A főtt kukoricát óvatosan, nem túlságosan, de alaposan meg­sózzuk, majd az alsó fogsorral balról jobbra - a cső vékonyabb vége felől a vastagabb vége felé, a latin betűs írás irányának megfelelően - az első sort megkezdjük. Az első két szem álta­lában csak a felső és az alsó fogsor összehangolt harapásával fordítható ki, az eredmény természetesen nem lesz kielégítő, utólag majd visszatérünk, és a maradékot kirágcsáljuk. Egyszerre csak egy sort veszünk munkába. A szemeket alsó metszőfogainkkal alulról felfelé finoman kibillentjük a helyük­ből. Nem mélyítjük bele mindkét fogsorunkat, de még az al­sót sem vájjuk bele erőszakosan, a szemet éppenhogy csak érintjük, apró lökést közlünk vele a szem alsó harmadánál, így a szem maradéktalanul kijön a helyéről. Ha véletlenül mégis marad a szemágy mélyén egy kicsi, aranysárga magocs­­ka, a kezdemény, azt az alsó vagy a felső metszőfogakkal eről­tetés nélkül, finoman kiássuk, így a kukorica teljes egészében hasznosul, mutatta apám, aki megtanított türelmesen, mód­szeresen enni. Felső fogsorral is elvégezhető a kibillentési művelet, akkor felülről lefelé fordítjuk ki a szemeket. Egyszerre három-négy szemet tudunk csak a magunkévá tenni, ennél többre ne tö­rekedjünk, mert akkor a művelet a széleken tökéletlen ered­ményt hoz. A hersegő, habzsoló csámcsogás hasznosulása gyatra, noha a módszer ősidők óta világszerte elterjedt. Miután szépen, lassan, módszeresen az egész csővel végez­tünk, még szürcsölgessük kicsikét, finom az a sós lé, és ahol mégis maradt valami, várjuk ki türelmesen azt is. Ha minden­ben megfelelünk a követelményeknek, teljesen szabályos mez­telen cső marad hátra, a lyukacskák elrendezésének tökéletes­sége a méhkaptáréra emlékeztet. Ideális esetben még az apró, csaknem átlátszó alsó héjacskákat is sikerült megennünk, ame­lyek a szemeket elválasztják egymástól. A rágást ne kapkodjuk el, bármilyenek is a körülmények. A külső kényszernek és a belső sürgetésnek egyaránt álljunk el­len, evés közben ne foglalkozzunk semmi mással; fogjuk ta­pasztalni, hogy még így sem tart soká. Hogy kell enni a kukoricát Szikszai Károly munkája HÁY JÁNOS: X / / Lassan jutott el a hír egyik helyről a másikra, nem csak azért, mert messze voltak egymástól az épületek. Megszokták, hogy nem beszélnek. A gyerekekhez néha, hogy hozz vizet a kút­ról vagy szórj darát a tyúkoknak. A férfiakhoz nem szóltak. Három év a háborúban, aztán még a fogság. Öt év óta nem látták őket, nem tudták, mit lehetne kérdezni tőlük, meg nem is­mertek. A férfiak nem mondták, hogy mi volt ott, s hogy abban, ami ott volt, mennyiben vettek részt, mi tapad a ke­zükhöz, vér, vagy puskapor, vagy sár, hogy milyen hangot hal­lanak, amikor becsukják a szemüket, mit hoztak el az oroszok­tól a fejükben. A szemükbe sem mertek nézni. Féltek, belát­nak rajta, és nem akarták azokat a képeket látni. A férfiak a tanyaközponra mentek, s néha napokig ott ma­radtak a kocsmában. Elaludtak a székeken asztalra dőlve, vagy leheveredtek a földre. Ehhez voltak hozzászokva. A tulajdo­nos elégedett volt, a háborús évek után most végre megint van forgalom. Nem mindig tudtak fizetni, felírta, meg hogy a ház terhére, olyan is volt. Otthon nem sejtették, hogy a ház fele már lefolyt a férfi torkán. Nem tudni, mitől volt, hogy aztán egyszer csak felálltak és hazamentek. Előtte mondták, hogy jó volna az asszonnyal lenni. Az egyik azt mondta, hogy nem tud annyira lenyugodni, hogy megsimogassa. Inkább üt. A többi nem szólt. Talán később, hogy én is. Nem hallotta sen­ki, mi volt éjszaka, amikor hazamentek. A gyerekek aludtak, a másik ház nem volt halló távolban. Két nap múlva az, aki mondta, hogy üt, nem jött. Mi van vele, kérdezte az egyik férfi. Az, mondta a másik. Mi az, hogy az. Az, mondta a másik, hogy nem bírta tovább. Mit, kérdez­te. Ütni az asszonyt. Mikor temetik? Holnap, mondta a má­sik, aki rokonságban volt a halott férfival. Az özvegy átjött hozzá, hogy kéne sírt ásni, azért tudja,­­ hogy a kamrában a mestergerendára. A háborút túlélni és itthon meghalni, mond­ta egy harmadik. Pont ezt nem bírni, amikor nincs veszély­ben az életed. Ezt nehezebb, mondta az, akit elhívtak sírt ásni. Ittak. Aztán hazamentek, mint máskor, amikor hazamentek. Egy nyomozó jött a megyétől, hogy ellenőrizze az eseménye­ket, nem történt-e idegenkezűség, megnézte a holttestet. Az or­vos is ott volt. Nem bírnak mit kezdeni magukkal, mondta a nyomozónak. Nem tudnak együtt élni azzal, ami volt. Pedig együtt kell, mondta a nyomozó. Meg a sze­génységgel, mondta az orvos, aztán elmesél­te, hogy hol találta meg, és milyen módon tör­tént az esemény. Egy sámlit lökött ki maga alól, mondta, úgy. Részvétem, mondta az öz­vegynek. Jobb így, mondta az özvegy. A nyo­mozó ránézett az asszonyra. Erős testű nő volt. Öt évig, gondolta, neki kellett kaszálni, a zsákokat rakni. Megvastagodtak az izmai. Jobb, kérdezte. Jobb. Miért, kérdezte. Elszok­tunk egymástól, mondta az asszony, s nem részletezte, mi történt akkor, amikor a férfi hazajött a kocsmából. A nyomozó megírta a jelentést, hogy újabb öngyilkosság, de idegenkezűség gyanúja nem áll fenn. Az asszonyok néha találkoztak, a tanyaközpontban volt a bolt, vittek eladni terményt, ha volt épp valami, bab vagy más, venni néhány dolgot, gyufa nélkül nem lehet lenni, meg petró­leumot, néha azért este világítani is kell. Elfújják, ha éjjel a fér­fiak megjönnek, amikor a zajt hallják. Jó neked, hogy már nin­csen, mondta a szomszéd tanyáról. Jó, mondta az özvegy, és beszélgettek arról, hogy nincs és van, ez mit jelent. Együtt men­tek egy darabig, meg volt ott még más nő is, az is elmondta, mi van otthon, s hogy fél, egyszer a gyerekek is sorra kerülnek. A férfiak nem dolgoztak, csak pisálni mentek ki az udvar­ra. Délig aludtak, aztán elmentek a kocsmába. Már, aki még megvolt. Nem volt feltűnő, hogy kevesebben vannak. A há­borúban megszokták, hogy hol egyik, hol másik társuk eltű­nik. Egy repesz, vagy lövedék, vagy épp fogság, mert az el­lenséges csapatok éppúgy nyomultak előre, hogy néhányat közülük megadásra kényszerítettek. Arról beszéltek, ahogyan a háborúban is, hogy velük is ez lesz, hogy nem fogják bírni, s hogy megértik azokat, akik végül is ezt az utat választották, hiszen nincs más út. Olyanok lettek, akik itt már nem tudnak otthonra találni. Ez a hely idegen nekik. Emlékeznek rá, hogy itt voltak gyerekek, meg hogy szerették azt a nőt, akivel együtt élnek, de mindez az emlék olyan, mintha nem velük történt volna meg, mintha olvasták volna egy könyvben, s ami velük történt, az egy teljesen más emlék. És csak ez az egy emlékük van, és nekik ezzel kell élniük, amíg bírják, s hogy az életüket ehhez az emlékhez kell igazítaniuk. Lassan megfogyatkoztak, a nyomozó kijött, mindig ugyan­azt a jelentést írta. A tiéd még él, mondta az az asszony, akié először meghalt. Él, mondta az asszony, tudod, hogy él. Nem jó, ha él, mondta. Nekem jó, mondta az asszony. Mert jó? Mert szeretem, mondta az asszony. Ezeket nem lehet szeret­ni. Már többen is ott voltak. De lehet. Nem volt otthon, amikor megtörtént. Benyitott a kamrába, és ahogy a többiek, az ő férje is ott lógott. Levágta rögtön, de már késő volt. Ráfeküdt a testre, sírt, tépte a haját. S hogy ez nem lehet, hogy megtörtént, s hogy ő ezt nem akarta, s az ő férje nem verte, nem vert, kiabálta, nem vert... Senki nem hitte, hogy ez a férfi olyan volt, aki nem vert. Nincs olyan férfi, mondták az asszonyok, s hogy csak azt ér­demelte, amit kapott. Nem, nem, kiabálta az asszony, s hogy ezt nem kellett volna csinálni, és hogy ő ezt nem tudja elfo­gadni. A nyomozó már a faluközpontban volt, készült megnézni a tetemet, s hogy beszél az özveggyel. El fog árulni, mondta a többi asszonynak, az, aki először megözvegyült. Mindent el fog mondani, nem olyan, mint mi, nem normális. Nem, mondta egy másik asszony, és elindul­tak együtt a boltból. Nem hazafelé mentek, hanem az épp megözvegyült asszony háza felé. Későn értünk ide, mondták az asszonyok, mikor a nyomo­zó is megérkezett. A nő ott hevert a kamrában, ahogyan ko­rábban a férfi is. Későn érkeztünk, pedig nagyon siettünk, mert ismertük, tudtuk, hogy gyengék az idegei, mondta vala­melyik asszony. Nagyon gyengék. Ilyet nem lehet csinálni, amikor van egy gyereked. A nyomozó vizsgálta a tetemet. Még meleg volt a test. Itt-ott el volt szakadva a ruhája. Mi történt a ruhájával, kérdezte. Megtépte, mikor a férje meghalt, olyan sokkos állapotban volt. A nyomozó egy pillanatra megállt a tetem vizsgálatában. Két éve jár ide, ez a tizenhatodik öngyil­kosság, de eddig mindegyik férfi volt. Ez az első nő, mondta. Nagyon szerette a férjét, mondta valamelyik asszony. Nem tudta nélküle elképzelni. Az orvos is megérkezett. Idegenke­zűség kizárt, mondta a nyomozónak. És hogy mikor állt be a halál. Akkor még nem voltak itt, kérdezte a nyomozó. Az asz­­szonyok mondták, hogy nem, sokkal később érkeztek. Mikor pontosan. Az asszonyok próbálták megjelölni az időt, de nem nézték az órát, mikor beléptek, volt más, amit nézniük kellett. Az orvos meg mondta, hogy nem tudja percre megmondani, hogy mikor állt be a halál. Megakadályozhatták volna, ha előbb jönnek, mondta a nyomozó. Sajnos nem tudtunk előbb jönni, csak pont akkor, amikor jöttünk. Minden akkor törté­nik, amikor történik, mondta az az asszony, aki először meg­özvegyült. A nyomozó még átnézte a kamrát, a kötelet. Helyi kötélfo­nótól származik. Nem erre volt vásárolva, hanem hogy a te­henet megkössék. A nyomozó visszament a városba. Mi lesz a gyerekkel, gondolkodott útközben. Az anyu is meghalt, gon­dolta, hogy ezt kérdezi a tanítótól, amikor mondja neki, hogy valami nagy baj történt. Meg, mondja a tanító, s hogy pár na­pig nála fog lakni, aztán jönnek kocsival érte, elviszik egy hely­re, ahol sok ilyen gyerek van, mint ő. Árvaház, kérdezi a gye­rek. Igen, mondja a tanító. Ott lesznek másik szüleim, gon­dolta a nyomozó, hogy ezt kérdezi a gyerek. Nem, mondja a tanár, ott csak nevelők vannak, de ők szeretni fognak, gondol­ta a nyomozó, hogy ezt mondja a tanár, és mindennap adnak enni. Enni, kérdezte a gyerek. Enni, mondta a tanár, a gyerek már ágyban volt. Az jó, mondta. Jó, mondta a tanár, s kicsit megigazította a vállán a takarót. —­­o om­ 'Qn auu Li U la ! 2013. DECEMBER 20. BERTÓK LÁSZLÓ: Szarva között a tőgye Mondjuk, se ajtó, ablak, ház sincsen, csak kísértet, csak hazajár a lélek, mert nem talál nyugalmat. Mondjuk, kísértet sincs már, csak a pánik, a szégyen, belekezdesz, mint régen, s elakadsz a szavaknál. Mondjuk, tehát te sem vagy, s annyi igaz belőle, szarva között a tőgye, hogy fülelsz, mert kopognak. Ahogy elindul a gyerek Nem a csökönyös szamarat, csak, mert, mivelhogy lemarad, szaporáznia kellene, de se kedve, se ereje. Elfáradt? Gyáva? Ostoba? Beletörött a fogsora? Könnyebb topogni a fagyott, mint feltámadni ugyanott? Egy lépés... Még egy... Újra egy... Ahogy elindul a gyerek. Lehajolsz, fogod a kezét, s biztatod, hogy na, még... Na, még! 37 ÉLET És|# IRODALOM

Next