Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-05-15 / 20. szám
641 Már minek ? felelt Kalman ; batyum beteges, ’s különösen most tavaszi időben orvosai nem is eresztenék útra. — Am legyen, mint nagyságtok akarják , hanem irok neki. — Azt teheti. A’ nap egyébiránt vigság, tréfa ’s mulatság közt folyt le; az ifjak legnagyobb reményben voltak. Róza félt, de mindannyiszor képesek voltak az ifjak, őt megnyugtatni. A’ tiszttartó pedig terveket koholt a’ jövendőre. Egy grófi veje leánya grófnő; minő kilátások aztán a’ gyermekek, ha szerelmesek, eszök ágába sem jő a’ falu. Pesten fognak lakni, elmennek utazni Olaszországba, a’ tiszttartó itthon korlátlan király leend ; e’ gondolatok között ő alattomban a’ menyegzőt legjobban sürgette. Egy különösség azonban mégis majd megzavarta a’tiszttartót. A’ dolog megfoghatlannak látszék, ’s némileg aggodalmat okozhatónak. Azóta t. i., hogy megegyezését odaadta, Kriptay Péter ur a’ háznál némileg első szerepet kezde vinni. — Róza többnyire vele mulatott : előkereste az ifjú költő műveit, azokat olvasgatta, kiirogatta a’ szebb gondolatokat, ’s a’homályos helyeket magának megmagyaráztatni kéré. Ebéd felett a’ tiszttartó akárhányszor észrevevé, hogy Róza szemei többnyire Kriptayn függtek; hogy őt legnyájasabb szavakkal, lekötelező gondolatokkal árasztja el . . . Kálmánra ha néz , vagy vele beszél, a’ leánykán inkább a’ kötelesség, mint a’ vonzalom érzete látszik meg. A’ tiszttartó feltette magában, hogy leányát első alkalommal, midőn tanuk nélkül szólhat vele, megpirongatja. — Az a’ haszontalan leány még mindent elront ostoba maga viseletével. Hanem ennek az én kis grófocskámnak is irtóztató módon szerelmesnek kell lennie, hogy mindezeket nem látja. Eljött a’ következő nap. Az idő teljesen megfelelt minden kívánatnak : a’ nap legtisztább láthatárból emelkedett ki, a’ mezőt fris harmat vidámitá, a’ fák virágoztak; a’ legkellemesebb illatár terjedt mindenfelé. A’ tiszttartó háza előtt hintók állottak, a’ falusiak virágokkal ékesiték ablakaikat, a’ templom előtt mozsarak durrogtak. A’ szobákban a’ vendégek reggeli mellé gyülekeztek. — Jelen voltak : a’ két szükséges tanú, néhány szomszéd birtokos, ’s az uradalmi tisztviselők mindnyájan kiporozott attillákban. Az indulás pontban tiz órakor történt. A’ legelső kocsi : az uraságnak egy régi nagy batárja; benültek a’ tiszttartó, Róza, Kálmán és Kriptay, a’ következő kocsiban a’ két tanú , egyike közülök Kriptay iskolatársa . . . ezek után éktelen és comikus kifejezésü equipage-okban az uradalom tisztviselői. Úgy volt határozva, hogy az esküvő tizenkét óra körül menjen végbe, még pedig a’ szomszéd faluban, minthogy helyben nem létezett protestáns egyház. Ezen utóbbi körülmény az ifjak tervére nézve igen kedvező véletlen valt. Alig hagyta el azonban a’ nászsereg a’ falu határát, a’ szomszéd helység tornya csak fehér vonalként tűnt fel a’ láthatáron, midőn a’ többi kocsikon a’ vendégek iszonyúan kezdtek ordítani. __ Mi baj lehet ? kérdé a’ tiszttartó, Mihály, állitsd meg a’ lovakat. Ekkor már Kálmán kiugrott a kocsiból. __ Ezer villám . . . mit látok ? tűz van . . . __ Lehetetlen ; szólt a’ tiszttartó ’s ő is kiugrott. — Csakugyan . . . épen nálunk . . . __ Menjünk vissza . . . menjünk vissza ! kiáltának az uradalmisták. __ Vissza! vissza! felele Kálmán ... az esküvő el van halasztva. Mihály, csak sebesen, a’ mint lehet; a’ tűz mindég nagyobbodik. A’ tiszttartó fogait csikorgatta. — Kelmey úr, ott senki jobban nem tehet rendet, mint ön : ez a kocsi