Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-05 / 23. szám
733 Honfi, ki halmához közelegsz, oldd meg saruszíjad ; Bús hamvvedréhez nem te jövel egyedül. Egy ifjú ivadék, kinek élt, ’s a’ tiszta barátság Szent fájdalma viraszt néma sirorma körűl. Majda nem úgy tűnt el közülünk, hogy benne hazája, ’S a’ nemzet méltán meg ne sirassa fiát. Ó, a’ dicső, magasabb czélpontul tűzve ki ,ember’S polgártársa javát — tettleg előre haladt. Mint egy Bellerophon megvítt a’ sok fejű szörnynyel, És nem kért, ha kidől, sirja fölé koszorút. A’ magot elhinté, az idő meghozza gyümölcsét — ’S egyszerű halma fölött tette beszéli, ki volt? — AZ EMBER. Megszületik, ’s kétes pályáját sírva köszönti. Mintha legott kérdést tenne jövője iránt. Szertetekint . . . volt, nincs ! ’s halmánál ekkoron ismét Nagy kérdőjelként őrködik a’ fakereszt. — Fidicinis János. AZ ELSŐ TÁNCZ. (Vége.) Napok múltak ; bajaim szaporodtak; de előttem mindig ott lebegett a Marcsa képe ! Tudja Isten ! mintha valami nyomta volna lelkemet, hogy ő nélkülöznöm kell ; mintha keblem egyik perczben összelapult — , a’ másikban kiduzzadt volna . . . szóval: én ollyan szerelem formát éreztem! . . . Hol keressem, hol, merre lakik, ki tudja? Johanhoz csak nem mehetek megkérdezni, hisz a’ bál óta felém sem jön!! . . . Sokat epedtem, mig a’ véletlen könyörült rajtam. A’ piaczon láttam meg őt, a’ szépek szépét; oda sompolyodtam mellé és kérdem nagy örömmel : ,,hova, hova Marika ! tán nem is ismer már ? . . . pedig szemértemetesen felele : — Oh, dehogy nem ismerem, dehogy nem ! — Már szepegtem, hogy tán a’Malzert hozza elő. — Tubákért megyek nagy máminak. — Hát hol, merre laknak kegyetek, édes Marikám ? — Épen a’ szökőkuttal átalellenben. Mi jóért kérdi urasága ? — Ezután arra felé járok sétálgatni, hogy magát láthassam . . . — Jaj csak be ne tessék jöni, mert édes atyus ki nem állhatja az illyen űrféléket ! Milly naiv ártatlanság! milly édes hangok ! még most is lelkemben csengenek . . . Elsietett; én pedig keservesen bámultam utána ’s ezután naponként kerestem az alkalmat, hogy vele szót válthassak. Sokat leskedtem palánkjokon titokban, ’s ha véletlenül kijött a’ pitvarajtón, megdöbbent szivem, mintha ki akart volna ugrani ! ha az udvaron motozott vagy zabot hányt a’ csirkéknek, úgy szerettem volna csibévé változni! A’ palánkdeszkán volt egy lyuk, mellyből a’ görcs kiesett, hejh, erre a’ lyukra sokat ráillesztettem én a’ balszememet, mignem egyszer a’ nélkül, hogy észrevenném, — ez épp ! az én Marcsim — akarta-e vagy nem — úgy oda locscsantott valami hig portékát, hogy előttem ég és föld azonnal elsötétedett,’s kis híja, hogy oculus canonicus nélkül nem maradtam . . . Ezt az aesthetikában nevetségesnek mondják ; pedig, kérem ! gyakorlatban, a’ palánk mellett egészen más ! Estve volt, igen szép májusi estve ! A’ csillagok mind előbujtak nyűghelyök kék mennyezetéből ’s szellemhangon suttogták le a’föld éhes fiának . ..nézz reánk, ha ehetnél!“ Gyurkára bíztam sötét hajlékomat ’s magam, nyakamba ve