Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-09-03 / 10. szám
Hátha még omló könyök, és sírhalmok közt hallom a’ zenét! ne nevess ki barátom, de ellágyultam! Hányszor meg nem siratjuk a’ kit ösmerénk! én megsírattam, kiről azt sem tudom ki volt? Mindegy ! a’ harmatcsepp midőn leszakad , nem számítja ki hová essék! Nekem igen kedves helyem a’ temető! Ki is ne lenne meleg előérzettel egykori csendes hazája iránt? ’s ki nézne egykedvűleg a’ fehér nyoszolyára, mellyben nyugalma lesz reggelig ? És nekem igen fáj , ha látom nálunk , hogy semmi gond sincs a’ temetőre, hogy kedveseink sírjáról turkáló állatok hasgatják le a’ hantokat. Hogyan volna ott kegyelet az élők iránt, kikkel annyiszor akasztunk érdeket ? ha nincs a’ nyugvók iránt, kik nem bántanak többé ! Némellyek tán azt hiszik , hogy minden kötelesség teljesítve van halottaik iránt: ha czifra temetést, nagy tort csapnak neki, ’s magas síremléket emelnek hamvaihoz. Én jobban becsülöm azt, ki sírjaikat tartja hű ápolásban. Kelle-e dobra ütni a’ valódi fájdalmat? ’s nem többet mond-e egy szál perpetuel a’ temetőn, mint a’ feszes hideg kő. Sok van az életben, mi nekem émelygést okoz; de tán semmitől sem borzadok annyira, mint czifra temetésre menni; ott igazán türelem kell hogy ki ne fakadjon az ember a’ sok álszinűisködés felett. Én életemben papi szószékből hallottam a' legmagasabb igazságokat, ’s a’ legalacsonyabb hazugságokat. A’ gyermek elpirul ha hazudik : én az oltár szolgáit látom nyilvánosan , nagy páthosszal, megilletődés nélkül hazudozni a’ czifra temetéseken. Piszkos dolog, de fájdalom úgy van ! Az ember egész életében marja felebarátját, ’s pénzen csináltatott dicséretekkel akarja megengesztelni a’ sírnál. Gyönyörű kárpótlás ! A’ holtakról jót vagy semmit! azaz ha jót nem lehet, hallgass; de ez nem azt teszi, hogy akármelly ágról szakadt gazemberre csillagokat ragasszunk, ha felfordult. Nem csoda, ezen alávalóságban, már az iskolában oktatgatnak bennünket. Emlékezem rá pataki deák koromban , felhivatott professorom ’s így szólt: Tompa uram! Méltóságos gróf Péchy Emmánuel ő nagyságának, Zeraplénvármegye administrátorának tiszteletére verset kell írni! Uram! felelek — én nemismerem sem érdemeit sem magát! No az mindegy! folytatta ő, Írni kell! És én csináltam 250 sor hexametert, csupa dicsőitésekből; persze: egy árva szó sem volt igaz! A’ freywaldaui temető igen csinos. Hervadt és fris koszorúk függnek a’ kereszteken, mellyek, mint megannyi gyászos útmutatók nyújtják ki karjaikat, mondván : ez az út a’ sírba viszen ! A’ virágok ott teremnek a’ temetőn,'s mig elhervad a’ kereszt koszorúja, újat növel rá a’ sírhalom. Még a’ koszorúkötök szeméből becsordúl a’ köny : síjat szül a’ szívben a’ fájdalom. A’ piros rózsa ha megszárad elveszti illatát, a’ setétzöld rozmarin azután is szagos. Örömeink ha elmúltak, oda vannak örökre, fájdalmainkat azután is élteti az emlékezet. Ültessetek virágot a’ sírhalomra, a’ gyöngéd emléket minden tavasszal újra rakhatjátok; ’s ha ti majd nem lesztek, virág sem lesz többé, de nem is kell! — A’ sírok emléke nem a’ holtakért, az az élőkért vagyon ! Láttam angol, franczia ’s magyar sírköveket. Az itt nyugvók gyógyúlni jöttek Graefenbergbe, ’s csakugyan meg is gyógyultak. Nagy orvos ez a’ föld ! minden sebet begyógyít, minden fájdalmat megszüntet! Alkalmasint én is csak itt gyógyulok meg!