Ellenőr, 1871. június (3. évfolyam, 257-286. szám)

1871-06-10 / 266. szám

Előfizetési árak: Egri 4m . ; 20 ft. — kr. I Évnegyedre : • 5 ft. — kfl Félém­­ • • 10 „ — „ I Egy hónapra ! 1 # 80 B' Egyed szám ára 10 krajczár. Szerkesztési Iroda: Pesten, bolvány-utcza 4. szám, 1. emelett Semmit sem ködünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez Intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 266. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn ■ finnepre következő napon. Jó lapot illető reklamátiók Légrády testvérek Irodájába (9 lap-utcza 94. al.) Intézendők. Szombat, junius 10. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábon petit tér egyszeri I A nyilt-tér egy petit sora 80 k* beigtatásáért « 1­0 . 10 kr. | Bélyegdij minden beigtatásért 80 „ Kiadóhivatal: Pesten» kétsas-utcsa 14* »mám* Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr" kiadó-hivataliban kétsasutcza 14. **., Légrády testvérek nyomdijiban Pest 2 sas utcza 24. sz. és Naschics J. ügynöki irodájiban Pest, arany kéz utcza 5. szám. _____________ III. évfolyam. A felsőház. (M) Az aristocratia és democratia nagy társadalmi kérdése gyakran előtérbe lép ná­lunk is egy-egy felmerülő napi kérdés al­kalmával s a fogalmak ama nagy társadal­mi kérdésről okvetlen nagy befolyást gya­korolnak az egyes napi kérdések­­ eldönté­sére. Miután felsőházunk reformálása mind­inkább előtérbe lép, miután itt az aristo­cratia és democratia kérdése különösen nagy ingredientiát képez a kérdés anyagához, le­gyen szabad e pár sorral oda irányozni e lap olvasóinak figyelmét, hogy az e körbe tartozó dolgokkal tüzetesebben is kezdjen foglalkozni. Elméleti oldalával foglalkozni a kér­désnek felesleges dolognak tartom; ez irány­ban már határoztunk. A jogegyenlőség és a képviseleti rendszer megalapításával al­kotmányunk democrata alapra van állítva, csak a felsőház áll még a régi alapon, eny­­nyiben még nem teljes a democratikus ál­lamszervezet. A reform azonban régóta ki van tűzve napirendre, keresztül fog-e vitet­ni e téren is, teljes lesz-e a democratia di­adala ezáltal — az még kérdés. Háromféle alapra lehet fektetni a fel­sőházat : népképviselet utján választott se­­natus, kinevezett pakrkamara, nagybirtoko­sok érdekképviselete. Mind a három rend­szernek, megvannak a ’maga bajai, s ha ezen bajokat a rendszerek közti kisebb-na­­gyobb fusiók által akarjuk elhárítani, oly torzalak állhat elő, mint a mi mostani fő­rendi házunk. A törvényhozás bölcseségének feladata­­ként kombinálni a felsőház alakításánál igénybe veendő factorokat, hogy a különbö­ző alakítási rendszerek jó oldalait a részle­tes intézkedések útján egyesítse, vagy ha alapul egyik, vagy másik rendszert veszi, ezen rendszer körében érvényesítse lehetőleg az ott feltalálható óvszereket, a qualificati­­ók és választási, vagy kinevezési módok gondos meghatározása által. Részemről a nagybirtokot óhajtanám képviselve látni a felsőházban, mert ebben látok legtöbb biztosítékot a felsőházi tör­vényhozók függetlensége tekintetében, s en­nélfogva legtöbb biztosítékot úgy a pártok, mint a kományhatalom túlkapásai ellen, legtöbb biztosítékot arra nézve, hogy a fel­­sőház sajátképein feladatának, a conserva­­tiónak megfeleljen. Elismerem, hogy egy ily felsőház felel meg legkevésbé a democratia igényeinek. A nagy földbirtok nagyrészben a születési aristocratia kezében van s a közönség, mely ennek folytán nálunk jobbára ismét csak grófokat és bárókat látna ülni a felsőház­­ban, könnyen zavarhatná össze e tényt azzal, hogy születési aristokratiát látna ott, hol nem születés, de nagybirtok képezi az illetőknél a jogalapot, miután ott a tegnap jószágot vásárolt zsidó ép úgy hivatva van székelni, mint Eszterházy herczeg. A demo­cratia forgalomban levő követelményeinek kétségen kivül jobban megfelel akár egy képviseleti senatus, akár egy kinevezett pairkamara. De sem egyik, sem másik nem képes annyira biztosítani a szabadságot s valósággá tenni azon conservatiót, mely ál­tal az állam a Francziaországot sújtó örö­kös convul­sióktól menten marad. A választott senatus ép úgy kifolyása az oszágban uralkodó pártnak, mint az al­sóház s ennélfogva ilyen felsőház mellett az uralkodó párt túlkapásainak nincs semmi korlátja, a kisebbség jogainak nincs óvsze­re s a pártok közt nincs más szerep, mint elnyoj­ni vagy elnyomatni. A kinevezett pak­kamrát meg lehet rakni a minden­nemű értelmiség és érdemek semmitásaival, tökéletesen eleget lehet tenni az egyenlő­ség követelményeinek, de e rendszer mellett megteheti a kormány a mikor akarja azt is, hogy odatol egy csapat vak eszközt, mely által magának többséget biztosít s ak­kor azután nem meggyőződésüket követő független emberekből álló testületet látunk a törvényhozásnak egyik tényezőjében, de pelengérre látjuk állítva magát a legmaga­sabb értelmiségi osztályt. Azért is én inkább volnék hajlandó nagy földbirtoki alapra fektetni jövőre a felsőházat s nem hagynám magamat ebben azon nagyon is alapos kifogások által elret­tentetni, melyeket a mi magasabb aristo­­cratiánk,­ a nagy birtok túlnyomó részének képviselői ellen tenni lehet. Ezen kifogások igen élesen léptek előtérbe a felsőháznak az úrbéri és telepítvényes ügyben elköve­tett hibái folytán; nem tartanám jónak, ha ennek benyomása folytán oly irányt venne a közvélemény, hogy aztán a mos­tani méltóságos főrendekkel együtt, gyere­kestől a fürdőt, kidobnák a felsőházat is, vagy mindenesetre lehetlenné tétetnék , hogy a nagy földbirtok alapján szereztet­hessék jövőre a felsőház. Az aristocratia kiváltságait elseperte a korszellem, kivéve a még fenálló felsőházi tagságot, melyet a nemesség egy része bir; a nemesség a törvény előtt tökéletesen egyen­lővé vált a nép más rétegeivel. De a társadalmi életben még fenáll az aristocratia, az egész eu­rópai társadalom s a hazánkbeli is azzal együtt át meg az aristocraticus lábon áll s igen hosszú idő kell még hozzá, mig ezen hosszú létmódnak emlékei s utóhatása tel­jesen elenyésznek az óvilágban s társadal­munk olyan lesz, mint az amerikai. Ez oly tény, melylyel okvetlen számolnunk kell akkor, midőn hazánk institutióinak kezeléséről vagy átalakításáról van szó, mert az államinstitutióknak a létező társa­dalmi viszonyokkal összhangzásban kell len­­niök, különben csak úgy tengenek, mint a plánta, mely a kedvezőtlen talajban nem bírja kellőleg szétereszteni gyökérszálait. E szempontból tekintve a dolgot, nincs benne semmi képtelenség, sőt igen­is helyes eljárás, ha a törvényhozás nálunk is tudo­mást vesz arról, hogy itt egy hatalmas aristocratia létezik még mindig a társada­lomban s ezen hatalmas tényezőnek helyet enged az alkotmányban, melyben magát mind saját kielégitetésével, mind a közügyre nézve hasznosan behelyezheti. Nem születési, nem kasztszerű előjogról van szó." Főneme­sek nem azért lennének többé a felsőház tagjai, mivel grófoknak és báróknak szület­tek, hanem azért, és csak is annyiban, a mennyiben oly érdeket képviselnek, mely a hazához való ragaszkodást még nagybecsű tulajdonhoz való ragaszkodással is párosítja a nagy birtokot, így csak közvetve s a kizárólagosság mellőzésével maradna a fel­sőház aristocraticus testület, de miután a főnemesség nagyobb részben nagy birtoko­sokból áll, ő a maga részére mégis oly helyet találna a felsőházban, mely öröklött s a nagy vagyonban reális alappal is biró kö­veteléseinek, önérzetének, ha úgy tetszik, büszkeségének kielégítésére alkalmat nyújt. S hogy a nemzetnek oly jelentékeny része, milyet a nagybirtokú nemesség ké­pez, megkaphassa a kielégíttetést, melyről szólok, abban én igen nagy érdeket látok. Nekünk nem tanácsos elidegeníteni a hazai közügyektől, nem tanácsos elkedvetleníteni aristocratiánkat. De hát még utánuk jár­junk, még kényeztessük azokat, kik külön­ben is a szerencse elkényeztetett gyermekei, kik nemhogy kényeztetésre tarthatnak igényt, de méltó megrovást érdemelnek maguk­­viseletéért ? És mégis úgy van. Épen mert a szerencse elkényeztetett gyermekei lépnek, fel minden irányban nagyobb követeléssel; a tény megvan, a kérdés csak az, miként számolhatunk vele. Erős érdekkel csatolni az aristokratiát a közügyekhez két szempontból fontos és szükséges. A nagy­­birtokú és különben is a társaság felsőbb rétegeihez tartozó embe­rek igen könnyen válnak cosmopolitákká, igen könnyen merülnek el a here kéjenczség­­be, ha nincs valami, a­mi őket a közügyek­ben való részvétre mintegy hathatósan kész­tesse. Elég szomorú példáit látjuk ugyan annak, hogy a született törvényhozói ki­váltság sok igen sok arra hivatottra nézve nem bír elegendő hatással, hogy magát nagy születési előjogainak élvezetére képe­sítse és érdemesítse; de meg lehetünk győ­ződve a felől, hogy ha a mi főnemességünk nem lett volna eddig az alkotmány által a köz­ügyekben részvétre különösebben is hivatva, még sokkal inkább elmerült volna már­is a léhaságba és nem mutatott volna fel annyi tehetséget és buzgalmat is a közügyek te­rén, nem játszott volna s nem játszana rész­ben még most is oly nagy szerepet összes politikai és társadalmi mozgalmainkban. Egy cosmopolita, kéjencz, léha sereggé vált volna már régóta s egy nevezetes factor esett volna el általa a nemzeti közmunkától. Ez az egyik, a másik a nemzetiségi szempont. Ismét csak az tartotta vissz a főnemességün­ket a végképen való elnémetesedéstől és el­­korcsosulástól, hogy itt benn a hazában nagybecsű előjogokat élvezett, melyeknek gyakorlatában becsvágy és hiúság kielégí­tést talált, így sem tudott a magyar nemes­ség ellenállani azon csá­lóknak, melyekkel a bécsi udvar rendszeresen törekedett őt nem­zetiségéből következtetni, de még ama szo­morú időszakban is maradtak fenköltebb lelkű egyesek, kiken a csáb nem fogott; még azok is, kik már magyarul beszélni alig tudtak, ha nem mondották is többé — ma­gyar ember vagyok, még mindig büszkén mondották — magyar mágnás vagyok, s azon kapocsnál fogva, melyet köztök és a haza ügye közt a kitűnő közjogi állás kép­zett, könnyen volt a bekövetkezett szeren­csés javulás eszközölhető. Javulás, de a re­cidivától biztosítva nem vagyunk. A­mig nem lesz önálló független Magyarország, mig nem székel Budán magyar királyi udvar, addig mindig Bécsbe fog kandikálni aristoc­ratiánk ; mig a magyarság nem lesz egy valódi államnak teljes rangra emelt nyelve, szokása, műveltségi iránya, addig mindig ki vagyunk téve a veszedelemnek, hogy társa­dalmunk l«í?mo£fА w«j.M› «.K­orfcvioraticus rétege nem lesz testben és lélekben magyar s nagy hatalmát, melyet nagy birtokánál és társa­dalmi előnyeinél fogva, mint a fertály mág­­nási majmolásnak bálványa gyakorol, csak­is az által foszthatjuk meg lehetőleg káros hatásától, ha helyet csinálunk nekik, me­lyet el nem foglalni, melyet úgy a hogy be nem tölteni magok előtt is szégyenletesnek látszassák. S még akkor is, ha közjogi s ál­lami létünk kedvezőbbé válik, ha az elnem­­zetietlenedéstől kevésbé kell majd tartanunk, még akkor is folytonosan nagy érdekünk­ben fog állam­ köztevékenységre késztetni őket, nehogy elvhajhász cosmopolitikát és léha heréket neveljünk nemzetünknek leg­előkelőbb és legvagyonosabb osztályából. De nevelhetünk egyebet is! nevelhetünk legitimistákat, nevelhetünk egy oly politikai pártot, mely teljesen elzárja magát más pár­toktól , oly pártoktól, melyek közt csak po­litikai véleményekre nézve van különbség, de nincs társadalmi, nincs szektaszerű elté­rés, melyeknél ennélfogva maradnak elég érintkezési pontok arra, hogy kritikus hely­zetekben megváltozzanak, összeolvadjanak, másként alakuljanak, de ne vigyék a köz­ügy rovására végletekig a küzdelmet. Az ily pártok a nemzeti ügyre nézve nem ve­szélyesek; a pártoktól eredő veszély csak ott kezdődik, hol a pártok társadalmi kasztokká válnak s felforgatások nélkül hatalomra ju­tásra nézve nincsenek esélyeik. Ezt látjuk Francziaországban. Ott látjuk az ottani pár­tok közt a legitimistákat, kik nemcsak dynas­­ticus alapon állanak, hanem mint a legyő­zött régi aristocratia kasztszerűleg zárják el magukat a többi pártoktól, nem simul­nak, nem alkusznak, s csak teljes felforga­tásától a létező viszonyoknak várják ér­vényre jutásukat, egy sziklának vakságával és elfogultságával. Ily kasztnak neveléséhez ne járuljunk azáltal, hogy mintegy kizárjuk aristocratiánkat abból, hogy az államgépe­zetnek egyik kerekét alkothassák. Két oldalról vagyunk fenyegetve, hogy ily bajokat hoz létre azon súrlódás, mely magasabb aristocratiánk és a nemzet nagy tömege közt régóta fennáll. Egyik a democ­­ratiáról elterjedt némi tekintetben téves né­zetek, másik­­ aristocratiánk magaviselete. Igen sokan vannak nálunk, és pedig a hatalmasan terjedő értelmiség legtevékenyebb s legifjabb rétegeiben, kik előtt legfőbb fel­adatnak látszik a democratia követelményét kielégíteni, nem nézve se jobbra, se balra, haladva egyenesen a czél felé. Ámde nekünk nem szabad­ kizárólag egy eszmének, egy cosmopolita iránynak szolgálatába szegődni, mert mindnyájan szolgálatában állunk e ha­zának, s ha a haza érdeke mást követel, fel kell áldozni a correctséget eszméink és doctrináink keresztülvitelénél. Habár csak átalános eszményi és cosmopoliticus szem­pontból vesszük is fel a dolgot, többre me­gyünk azáltal, ha e nemzetből egy életerős és viszonyaihoz képest jól organizált tagot állítunk az európai népcsaládnak, mint az által, ha e hazát csak úgy tekintjük, mint egyes bármi szép és nagy eszmék alkalma­zására való kísérleti tért. Tehát a haza min­den előtt. S ha ennek érdeke azt kívánja, legyünk kegyesek kedvencz eszméinkből va­lamit leengedni. Igenis, tartsuk fenn a de­mocrata irányt politikai és társadalmi mű­ködésünkben , tartsuk fenn a democratiának diadalát, melyet elért nálunk is akkor, mi­dőn életbe lépett a jogegyenlőség, midőn irt­juk a feudalismus maradványait következe­tesen az utolsó végletekig. Ez már nagy eredmény, és félig nyert ügy, de miután a vén európai társadalom még aristocraticus lábon áll, miután a társadalmi átalakulás nem megy oly könnyen mint a kiváltsá­goknak törvényhozási uton való eltörlése, s miután e téren a tűzzel vassal való pusz­títás veszélyekkel jár, alkudjunk meg a kö­rülményekkel s a lassúbb eredményekkel be­érve biztosítsuk a jövőnek a végleges diadalt. Csak azért, mivel ez jobban látszik megegyezni a democratiával, ne törüljük el a felső­házat; csak azért, hogy ne csinál­junk belőle ismét mágnások, a muszkave­zető és ultramontán mágnások fészkét , ne csináljunk oly felsőházat, mely sem a kor­látlan párturalom és zsarnokságtól, sem a feltétlen engedelmeskedő felsőházi tagokkal rendelkező kormány túlságos hatalmától nem képes megóvni a hazát. A másik veszély jó magától az aristo­­cratiától. Fátyolt vetve a múltakra, leg­újabban is két tekintetben ad okot méltó neheztelésre. Egyik az, hogy ezen magyar aristocratia, a magyar államnak magyar nemzetnek kényeztetett gyermeke, koránt­sem halad, korántsem buzog úgy Magyar­­ország mellett mint kellene. Sehogy sem akar menekülni azon gyászos és szégyenletes rom­lottságtól, melybe elnemzetietlenedése által korábbi illőkben sülyetett; nem akarja be­látni, hogy mint tekintélyes osztálynak, mint aristocraticus élite társaságnak is e hazán kívül nincsen számára hely. Másik az az utálatos ultramontán irány, mely ma­gát benne megfészkelte. Elkezdve a buta bigotherián, a jezsuita cselszövényeken át le az utczai botrányokat csináló fanaticus izgatásig, magasabb aristocratiánk embereit látjuk s jóformán csakis őket látjuk szövet­kezni a papság ultramontán részével, hogy hazai bajainkat még ezen éktelen zavarokkal is növeljék s megrontsák nemzetünknek ab­éli jó hírnevét, hogy itt a fanatismus soha sem birt gyökeret verni. Semmivel sem képes job­ban lerontani aristocratiánk resultatióját, mint ezen szerepléssel. Az ó-conservativ tö­redék tán párttá nőhetett volna, talán esé­lyei lehettek volna arra is, hogy bizonyos körülmények közt, milyen épen a jelenlegi, midőn a Deák-párt szemlátomást lejárja ma­gát s a baloldalnak még nem érkezett el ideje,­­ hogy ily körülmények közt hata­lomra jusson; de a szövetség által, melyet az ultramontanismussal kötött,­­ teljesen le­hetetlenné tette magát a közvélemény előtt, mert az ó-conservativ párt hatalomra ju­tása most már egyértelmű lenne a reactio­­val. Ha eként folytatja magatartását az aristocratia, és úgy le fogja járni magát, mint osztály, mint lejárta magát mint po­litikai factor az ó-conservativ párttöredék; annyira megutálja, annyira visszaborzad tőle az egész nemzet, hogy teljes kirekesztetése ellen az államéletből hiában fog bárki is magasabb és általános szempontokból kiin­dulva szót emelni, ügyük tökéletesen veszve lesz menthetlenül. Ezen közindignatiónak kitörését láthat­ják már­is azon jelenetben, melyet az úr­­bér és telepítvényesek ügyében követett el­járásukkal a képviselőházban előidéztek; ebben fekszik ama jelenetek valódi értelme, melyet magából az úrbéri és telepítvényes ügynek jelentékenységéből némelyek nem tudnak kimagyarázni. Az ellen, hogy a tör­vényhozás egyik részének van véleménye, van akarata, senkinek sincs kifogása, sőt ör­vendetes jelnek tekinthető magában véve azon tény, hogy magukról már egyszer élet­jelt adtak. Csakhogy természetesen roszul választották meg az alkalmat s nem ked­vező bepillantást engedtek azon eszmekörbe, melyben forognak. Aléltságuk és ily mo­dorú pillanatnyi ébredésük egyaránt mu­tatja a szerkezet romlottságát, melyben van most a felsőház; a közhangulat meglehet, hogy számba vette volna ezt s nem nyilat­kozott volna bár idétlen fellépésük folytán oly élesen, ha más okoknál fogva nem lé­teznék irányukban annyi keserűség. Ha már a képviselőházban ily élesen nyilatkozott az indignatio, ha már oly részről jött oly éles támadás a mint történt, mit várhatnak még a nagy közönségtől, mit várhatnak a közvélemény nagy tömegétől? Viseljék úgy magukat, hogy lehetséges legyen őket mind saját érdekükben, mind a közügy érdeké­ben, megmenteni. képviselőtestülete a nemzet kormányával egyetér­től­eg egyhangúlag elfogadott. kétségbeejtő jele állapotainknak. Néhány tagból álló testület, néhány, férfias munkásságtól irtózó, kéjenczkedésben elpuhult vén ember, né­hány felvilágosodott eszme felfogására képtelen dohos fő akkor állhatja hazánk fejlődésének, nem­zetünk jólétének útját, mikor akarja. A kormány ma ismét egyedül Horváth Döme miniszteri tanácsos által volt képviselve, ki rop­pant gyönge beszédben erőlködött védeni a kor­mány és képviselőház álláspontját. Míg az ügynek beszédével mit sem használt, a képviselőház és kormány tekintélyének csak ártott ama koldushoz illő rimánkodó hanggal, melyen a javaslat elfoga­dásáért esdeklett a méltóságos főrendekhez. A nagyméltóságú elnök is sok badarságot összebeszélt ma. A tagok csekély számára vonat­kozólag azt jegyezte meg, hogy a tagok nagy része valószínűleg azért nem jelenik meg, mert megbízik a rendesen megjelenni szokott ta­gokban. Nagyon szép. Azt pedig, hogy elegendő tag van-e jelen határozathozatalra, ő, úgymond, nem köteles vizsgálni. Ezt csak név szerinti szava­zásnál vagy akkor tenné, ha erre a ház valame­lyik tagja által felszólítatnék. Miért vannak ak­kor a házszabályok, melyek szerint nem lehet érvényesen határozni semmi tárgyban, ha csak a tagok közül legalább 50-en nincsenek jelen? Mit akart akkor az elnök amaz üres szavakkal elérni, melyet néhány nap előtt elmondott, hogy míg ő lesz az elnöki széken, addig a házszabályok meg fognak tartatni. — Ő felsége, mint a P. Napló hallja, e hó­n­ikán szentesíté a katonai határőrvidék bekeble­­zésére vonatkozó előterjesztéseket. Ezek nyilvá­nosságra hozatala legközelebb megtörténik. Pest, jan. 9. A főrendiház ma harmadszor is visszavetette a telepítvényesek ügyében indítványozott morató­riumra vonatkozó képviselőházi­­javaslatot. Midőn ezt tudomására hozzuk az országnak, meg vagyunk győződve, hogy a jogosult megbot­ránkozás érzetét keltjük föl minden jóravaló ma­gyar emberben. Meg van vakulva ez a testület, hogy nem látva előre az ország belnyugalmának felzavarását, melyet e nyomorult eljárás kétségkívül maga után von, hogy nem törődve a nép visszafojthatlan boszujá­­nak kitörésével, akadályozza egy oly javaslatnak törvénynyé emelketését, melyet az ország szegény sorsú népének megnyugtatására kormány és képvi­selőház egyhangúlag magáévá tett? Vagy annyira önzők, hazafiatlanok ezek az emberek, hogy százezerre menő polgártársaik sor­sának enyhítésére, kiknek érdekében a törvényja­vaslat hozatott, bármit tenni is teljesen képte­lenek ? De miért keressük az okokat, elég consta­­tálnunk a tényt, hogy a főrendiházban ma 37 tag volt jelen s ezen 37 tag elegendő volt arra, hogy félrevettessük egy törvényjavaslat, melyet a nemzet Páris, jun. 3. (Saját levelezőnktől.) Tudják bizonyosan önök, hogy Parist katona urai felnégyelték, csodálom, hogy a hajvágás előtt megállották, mivel a rendet fentartó hatvan­ezer szurony ezen számmal is osztható. Mac-Mahon a külügyi palotát foglalta el vezérkarával. A kato­naság pedig laktanyák hiányában, mivel a balparti erődök kaszárnyái összelővek kétszeresen, a jobb­partiakat pedig még a poroszok nem adták át, a közkertek és sétahelyekben sátoroznak. A fákhoz lovaikat kötik, melyeknek ágai védik az eső ellen a különben is igen gyönge alkotású harczi lovakat. Az isten ege alatt van a konyha, a század sza­kács persze nem szennyezheti be egyenruháját, egy nemzetőr kabátból rögtönöz magának kötényt, melynek két karj­a derekát öleli. Minden nemzetőr rendőrségét a minden fikáé vál­­tta fel. Remélhető, ezen kiállhatlan rendszer­nek vége lesz a csendőrök és a városi őrök siete­­tett szervezésével. Zsandár és sergent de villé hat hat­ezer lesz, mint Napoleon fénykorában, hajdanában. A kormány minden hasonló forradalomnak elejét akarván venni és a közerődnek a felkelés ke­zébe jutását megakadályozandó egy katonai bizott­sággal tanulmányoztatja, hol kellene a városban két ezen czélt biztosító erődöt építeni. A lefegyverzés folytonos és mennyire kímé­letlen, saját esetem beszélem el. Tegnap tizenkét órakor, midőn haza­térek, az utcza sarkait két őr által őrizve találom. A szomszéd ház oldala mel­lől rozsdás tüzérségi kések s antik szuronyok tör­pe társaságából látom fényleni damaszk kardomat s lábánál elterülni egy antik ezüst makolatu és hüvelyü tőrömet, melyek a külföldi tulajdon biz­tonságában fügtek szobám falán. A regniráló fő­hadnagy szives volt, először be nem fogatni és Satoryba küldeni, hogy a többi foglyok közt, kik már kétszer revoltáltak, miről a lapok hallgatnak, de mint bizonyost irhatok, az alám gyújtott szal­mán nyilt téren s húszezer társaságában várjam, mig kisül ártatlanságom ; másodszor megígérni, hogy nevemre a mair­enét félre fogja tétetni. Nincs olyan kovás, kulcscsal felhúzó puska, pisztoly, a gall dicsőség földből előkerült rozsdás pengéje, melyet megkímélnének. A katonai parancsban minden tűz- és meztelen fegyver van ; a kovás ugyan tűzfegyver, mikor kétszer lobban, a gall kard ugyan meztelen, ezer évnél több még hüvelye sincs. Ezek azonban vissza fognak adatni, „mihelyt a helyzet engedni fogja.“ A közlekedés ma teljesen felszabadította zár alól. Nagy számú angol jött Páris romjait látni, tudom fognak mérgelődni, mikor látják, hogy a hírlapok zajának fele sem való. A szőke á la codlette szakát minden idegen arczjelleg közt leg­inkább töretik, mert most a szitok az idegenek ellen ömlik, hogy egy tuczat kalandor a commu­­net fegyverrel, s két tuczat műtő késsel szolgálta. A Comedie française ma Figaro lakodalmárral kezdette meg előadásait, a jó példát követi a Gymnase. Lassan mind magukhoz térnek. Az Am­­bigue nem égett le. Mindazon hírlap, melyik márczius 18-ka után kezdette pályáját, betiltatott, s ezért igen cekély a lapok száma. A lapoknak az utczán kiabálása tilos. Nem ébreszt fel minden nap fél hétkor a hírlap árusok egymást kergető s túlkiáltó lármája. Vége van a gyerekek kézzel lábbal, ököllel, könyök­kel, térddel sarokkal vívott harczának a kiadó hivatal előtt, hogy a tolakodásban el legyen az által foglalva a hamarább laphoz juttató hely. Vé­ge van a „Pére Duchéne“ káromkodó nagy ha­ragjának, az árusok életének, mint például az utóbbi napokban: Pére Duchéne főbe lövetett a kis Presse feltámadt! tessék, tessék venni, öt centime, egy sou! Az iskolák e hó tizenötödikén megnyílnak, a Sorbone már falon hirdeti a tanrendet. A Colè­­ge de France is nyári tanfolyamot nyit. A köz­ségi iskolák visszatért tanárai tanszékeiket elfog­lalták. Az­­anyagi világban a zavar még mindig nagy. Gondolhatják, az assemblée hoz a béke előleges megkötése után törvényt az ostrom ide­jéről fizetendő házbér, s az az alatt lejárt váltók be­váltása tárgyában. A commune hoz két egymá­s ledöntő törvényt. Ezzel egyidejűleg Versaillesba­n

Next