Ellenőr, 1872. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1872-06-14 / 137. szám
is;ász évre Félévre 20 frt. 10 „ Előfizetés! árak kr. Évnegyedre . Egy hónapra Egyes szám ára 10 Sirajezár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádor-uteza 6. szám. Seh.mit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 137. szám. 6 frt. — ke. 1 , 80 „ Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6. u.) intézendők. Péntek, junius 14. 1872 Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri beigtatásáért . . . . 10 kr. A nyilt tér egy petit sora 80 kr. Bélyegdij minden baigtatásért 30 „ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 3. szám. (Leffrády testvérek irodájátmn). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Fest, két sas utcza 14. sz. ala intézendők. ■arai IV. évfolyam Az ország ellenzéki választóihoz. Polgárok! A nép csak a választások által gyakorolhat befolyást a törvényhozás menetére. A közelgő választásoktól pedig a haza jövője függ. Aki tehát roszul választ, vagy nem is érvényesíti választójogát, az megrontja saját érdekeit s bűnt követ hazája ellen. Polgárok! Az ország különböző vidékeiből vett tudósításaink szerint pártunk a győzelem küszöbén áll. Csak buzgóság, tevékenység, kitartás kell az utolsó percekben is, s a diadal meglesz, daczára az ellenpárt minden erőszakoskodásainak. Ne mulaszszátok el tehát gyakorolni szavazati jogaitokat sehol s legyetek a rendnek és a választási szabadságnak őrei mindenütt. Éljen a haza! Pest, 1872. jun. 12-én. A baloldali országos végrehajtó bizottság. A választások előtt. A választások előestéjén állunk, néhány nap múlva el lesz vetve a koczka három évre; megválik, hogy a nemzet megmarad-e továbbra is e szégyenletes helyzetben, vagy megteszi az első elhatározó lépést az önállás visszaszerzésére. A haza sorsa a választók kezébe van letéve , az ő hazafias elhatározásoktól függ döntő befolyást gyakorolni hazánk jövőjére. A választási előmozgalmak nagy valószínűséggel biztatnak, hogy a sorshúzás kedvező lesz az ellenzékre. A törzs és gyökér — amint látszik — egészséges, habár a lombokat megrongálta a vihar s a gályákat fenésedésbe hozta a szú. Már pedig a míg a zöme , a törzs és gyökér egészséges, addig nem lehet a fát kiszáradástól félteni. Érzi ezt az uralkodó párt, s épen nem válogatva az eszközökben — eget-földet megmozdít, hogy a nemzet ez egészséges részét is elragályositsa — s ha ez nem lehet, legalább megfélemlítse. Tóth Vilmos a policzás főnökkel, akarom mondani a királyi ügyészszel foglalták el az első csatarendet — fellépve mint a „rend“ felszentelt védői. Szegény szerencsétlen rend, mennyi borzasztóság követtetett el a 19-ik században a te firmád alatt! A rendnek jó urak, nem miniszteri, nem királyi ügyészi pátenseken, nem szuronyokon kell alapulni, hanem a közelégültségen. A rend különben is nem czél, mint a despoták zsoldosai értelmezik, hanem csak eszköz a szabadság biztosítására. Biztós excellentiája sem maradt hátra világhírű collegájától s megmagyarázta creaturáinak, hogy a birákról hozott törvények alkotásakor esze ágában sem fordult meg a majoritásnak, hogy a bírákat a korteskedéstől eltiltsa; nagyon természetesen már a hála azt követeli, hogy principaljsaik érdekében működjenek.*) Ezután gyárigazgatók, posta-, távirdai hivatalok, részvénytársulatok, léptek a kiadott rendeletre a sorompóba. Berzenczey az újabb kor ezen aljas Don Quixottja, (mert a régiben magasztos volt a hóbort is) nem maradt ki a sorból; az adott parancsszóra felövezte rozsdás fringiáját. Valóban gyönyörű aquisitiót tett az osztrák párt ezen országos bohóczban, ezen elnyüttképű komédiáéban. Központi választmányok, esküszegésre biztató körrendeleteikkel — ügyefogyott főispánok, farkcsóváló alispánok, a törvényt keresztül kasul gázoló polgármesterek, szolgabirák, pandúrkáplárok, a „független“ bírói személyzet selejtesei lassan kint beléptek a csatarendbe, hogy amit a bor, pálinka, kukoricza föld, erdő kiosztás, féltízes bankók nem képesek kivinni, brutális erőszakkal biztosítsák az osztrák párt kormányradon maradását. A főpapok és mágnások sem maradtak el. Ugyan van-e oly rész ügy, ahol ezek hiányoznának? Még a tudóstársaság is kiadta contingensét ezen gyönyörűséges hadjáratra. Némi tartózkodással szólok ezen testületről, mert ez — fájdalom — olyan gyenge oldala hazánknak, melyről — néhány tagja kivételével — mint a jó háziasszonyról szép keveset lehet mondani. Magam is találkoztam egy párral ezen tudós czéhból, kikkel társalgás közben eszembe jutott * S Bajza komikus megjegyzése gróf Desewffyről, hogy „megszerette rajta a tudatlanságot. “ A tudós ezek ezen ügyefogyott viadarai, hogy mi becsülni valót, mi rajongásra méltó tárgyat találnak ezen zsibárusi férezműben, melyet némelyek ártatlan gúnyból alkotmánynak kereszteltek el, — melynél a 10 évre megajánlott 800 ezer nagyobb részint külföldi katona az alkotmány egyedüli biztosítéka — s melynek paragraphusai szerint a képviselőház teljhatalmú és semmi felelősséggel nem tartozó bizottsága egy külföldi ilynemű bizottsággal gyakorol döntő befolyást hazánk legfőbb ügyeiben, —a mint mondom, mi rajongani valót találnak e zsibárusi portékában — józan észszel csakugyan nem lehet felfogni. Ehez deákpárti bölcseség szükséges. No de ez másutt is, hol a nemzet kedvezőbb helyzetben van, hol önállása nincs kérdésbe véve — másutt is igy van — a tudásos középszerűségek mindenütt a hatalom érdekében kardoskodnak. A lángész másutt sem terem gomba módra. A valódi tudós, mint Aragó, Kolb, Buckle, Macaulay és Humbold másutt is ritka madár. S ez még nem is volna nagy baj. Mentségünk lehet negyed félszázados viszonyunk. De már az baj, hogy a magukat tudósoknak tartott törpe férgek, az obscurantismus, szolgaiság s népszabadság elleneivé szegődtek s a gyáva meghunyászkodás lovagjaivá csaptak fel a hazafiságot abban keresve, hogy a nemzet dicső múltját s nagy embereit a sárba magokhoz lerángassák. Tanulhatnának a nagyhírű Buckletől, a valódi tudóstól, kit lángesze megmentett attól, hogy a sok olvasás és írásban eszét elveszítse. Ő azt mondja : „Szerencséjére az emberiségnek az irodalom valódi hatalom úgy, hogy maga a zsarnokság is reszket tőle“ Hivatása — s ebben kellene dicsőséget keresni — a gyengét a hatalmas, a szegényt a gazdag ellen védeni. Óhajtanám, legyen tudva minden gunyhóban, hogy a gondolkozó fők nem a magasabb, hanem az alsóbb osztálylyal rokonszenveznek. Óhajtanám, hogy a népszabadság lenne legfőbb czélunk. Akkor, csak akkor lenne az irodalom a szabadság imolája s az írók ezen oltár papjai.“ Ezen tanács nálunk kárba veszett a tudós ezek nagy részénél, mert dicsőségüket abban keresik, hogy a hatalom zsoldjában tollbravókként megtámadják a szabadságot s letépik a nemzet fejéről gyászos, de dicső múltja babérkoszorúját, s odáig sülyedtek, hogy a nagyhatalmi állás nevetséges cultuszának dicsőségére az értelmes és hazafias nép zömét modern barbár, hitvány csőcselék czimmel tisztelik meg. Le a kalappal toll-martalóczok! Tisztelet a népnek — ők hála a gondviselésnek nem emelkedtek fel a praktikus bölcseség azon gyalázatos magaslatára, hogy részint haszonlesésből, részint gyávaságból, ambitiójoknak s poltronságoknak hazájok önállását idegeneknek oda dobják. Ők nem firkáltak hitvány vezérczikkeket az ország államisága s nagy emberei ellen; nem szónokoltak Ausztria nagyhatalmi állásának árnyékáért — de ott voltak mindenütt — hol a haza önállása a polgári vallási szabadság meg volt támadva. Ott voltak a Bocskay, Bethlen, Rákóczyak és Tököly dicső hadjárataiban. Lelkesen résztvettek a 48 és 49-iki dicső szabadságharczban, mig a tudósok egy része s a mágnások és főpapok többsége távol maradtak gyáván, vagy épen nemzetellenes irányban működtek. Majdnem megfoghatatlan, hogy az önállással biró nemzeteknél is ezen iót ezék mindenütt a valódi népszabadság a democratia ellensége. Az igaz, hogy a hatalom ezen toll-sánfedistái többnyire bérbe adott középszerűségek, — kik sokat írtak, sokat olvastak — de az olaj hiányzik náluk. A lángeszek a valódi tudósok kevés kivétellel, mindenütt a népszabadság érdekében működnek. Lángeszük s alapos tudományuk megmenti őket azon szerencsétlenségtől, hogy eszük belefuladjon a betű tengerébe, mely fátum a középszerűségeket rendesen utóléri. Macaulay nagy indignatióval említi, hogy az angol hirhedett két universitás, mindig az obscurantismus fészke volt, úgy hogy a reactió ösvényén őket illeti a szolgaiság pálmája. Alig találnak elég hangzatos szavakat azon iszonyú boldogság dicsőitésére, melyet a mintaalkotmány kifogyatlan bőségszaruja árasztott reánk modern barbárokra, kik annyira el voltunk a nagy világtól maradva, hogy biráinkat is magunk választottuk, sőt horribile dictu az önkormányzatot felebb becsültük az atyáskodó centralisatiónál, mely oly nagylekűen tudja szolgáit jutalmazni. Boldog magyar nemzet, mennyire kiválasztott népe vagy te a gondviselésnek, hogy a miután bölcseid állítása szerint negyedfél század óta hasztalan törekszel, melyért annyi vért és könyet ontottál, most békés utón rekedt vivátok s illuminatiók fényénél jutottál be a közösügyi Eldorádóba, hol múltadat megtagadva, önállásodról lovagiasan lemondva, boldog semmittevéssel nyughatol a 800 ezer szurony árnyában. Az óhaj ez osztrák paradicsomban meg van engedve, de akarnod nem szabad, mert ez sacrilegium volna a közösügyi dogma ellen. De ugyan mire is vágyhatnál, mit akarhatnál még ! Hiszen most már minden vágyaid teljesültek — többet kaptál, mint a mire vágytál — te a visszasóvárgott alkotkotmányt kijavítva szabadelvű reformokkal megszuronyozva kaptad vissza ! Azt mondja ugyan a rontó párt, a rágalmazó ellenzék, — ezen istentől elrugaszkodott ezen javíthatatlan forradalmárok — hogy ezen mintaalkotmányt azért proclamálta dogmának az osztrák párt, mert olyan mint az elkopott ruha, mely igazitás s foldozás közben minden öltésnél elszakad, minélfogva nem állja a javítást. Szegény magyar nemzet, oly bárgyúnak néz téged ezen gesebejtelő főúri, papi, bürokrata, tudákos cotteria, hogy felteszi rólad azon ostobaságot, hogy elhiszed neki az annyiszor ismételt vakmerő állítást, miszerint ily önállással soha sem bírtál, s hogy a 48. alkotmányt még pedig kijavítva kaptad vissza — ez azt teszi magyarul, hogy nemzeti ruhádat osztrák libériával cserélték fel a bölcsek s bő, esős viharral daczoló köpenyedből sujtásos sipkát csináltak. Olyanok ezen hirhedett reformok ezen modern javítások, mint a vidéki szobaleányok ruhái, melyeket, midőn megkoptak, s divatból kimentek, gazdasszonyuk oda dob ezen falusi ártatlanságoknak — s ezek együgyüségekben, nem is képzelik, hogy gúny tárgyai, midőn a módiból kiment ruhájokban paradiroznak az utczán. — Látszik a ruha állásán, hogy virágzó korában másra volt szabva. Hanem azzal méltatlanul vádolja az ellenzék az osztrák-magyarokat, hogy minta-alkotmányokat nem fejlesztik. Ez rágalom , sőt annyira fejlesztették, hogy még a 67-ik dicsőséges minta-alkotmányra, édes szülei Kovács Lajos és Zichy Antal is alig ismernek rá, mert övék az apaság érdeme. Az érdemes szülők kezéből Lustkander vette át a bemutatást, miután a „Pesti Napló“-nál befogadásért hiába kopogtattak, mert a tisztes agyhajadon azt mondta, hogy ily piszkos csemete bemutatásával nem kompromitálja magát, vigyék a „Pesti Hírnök“-be, annál elkél az ily portéka is. Lustkandert a haza bölcse támadta meg, és óh csodák csodája, alig egy év múlva ugyanazon művet, mely szóról szóra egy a Kovács Lajoséval, melynek nyomán ment Lustkandel — a magáénak fogadta el s gróf Eszterházy Mórral értekezve, bemutatta az országgyűlésnek. A 65-ös bizottmány újra igazitva rajta, mert a bilincs itt-ott még nagyon tág volt, s ez beadva a t. háznak munkálatát, ez is kivette részét a fejlesztésben, eltörölte a független minisztériumot, a nádori méltóságot, a nemzetőri intézményt s azon alkotmánybiztosító törvényt, hogy a költségvetés megtétele előtt az országgyűlést ne lehessen feloszlatni. Azóta az ilynemű fejlesztések szakadatlan sorát volt szerencsénk tapasztalni, 1869-ben kitörölték az általuk hozott törvénykönyvből a magyar hadsereget; ilyen alkotmányhoz elég jó lesz gondolták a „magyar hadcsapatok “-féle czím is. Horváth Boldizsár azon feudális intézményt, hogy a nép maga válaszsza biráját, a demokratikus elvek dicsőségére betintázta a törvénykönyvben. Ez nem monarchiába való institutió. El vele! A megyéket is fejleszteni kellett. Hozzá is fogtak egész animositással. Először a rebellis földosztogató Heves megye kapott 25 botot, hogy véleményét merészelte nyilvánítani. Ez csak olyan megyéknek szabad, mint Árva és Hont, s a hű Erdély, hová zárda helyett az itt nálunk megbukott Ophélia-féle ártatlanságokat szokta küldeni a hazaboldogító párt. Példát mutatva Heves megyén, hozzá fogtak a fejlesztéshez, melyből azt tanultuk meg, hogy egy gazdag embernek ép annyi esze és hazafisága van, mint 1000 kevesebb vagyonnal biró polgárnak összevéve. S a végeredmény az, hogy a főispán minden, a megye pedig semmi, akinek ezen reform nem tetszik, vándoroljon Amerikába. A fejlesztésnél itt meg nem álltak, minden direct és indirect adót a hirhedett dohánymonopóliumig, minden vám- és kereskedelmi szerződést, melyek a Bach korszakban divatoztak — megerősítettek. Időközben némi fontos reformok dugába dűltek. Ezeket már a mameluk had is túlságos fejlesztésnek tekintette. Ennélfogva felhagytak velük, míg e szakasz nyaka egy kissé jobban meg nem törik a láncz alatt. Ilyen szabadelvű reform Rajner volt excellentiás társulási és egyesületi törvényjavaslata, mely szerint 3 embernek nem lett volna szabad az utczán szóba állani a policzás engedelme nélkül. Szinte így maradt boldogabb időre a nagy reformátor Horváth Boldizsár katonai bíróságokról szóló törvényjavaslata, mely szerint Magyarországból osztrák kaszárnyát akar csinálni ő volt excellentiája, ezt már a szavazzunk-féle had is megsokalozta. Azt lehetne hinni, hogy annyi sok reformmal már betelhetett az osztrák-magyar Molokh gyomra, azonban csalatkoztunk. Nagyon bölcsen belátták, hogy a közvélemény felébredésével szükséges a hurkot kezén, lábon megerősíteni és szorosabbra kötni. A czél elősegítésére folytonosan napirenden van, megalázni a nemzetet, megtörni önérzetét s nemzeti büszkeségét. — Erre nézve szükséges volt a históriát meghamisítani ; ebben játszott nem irigylendő szerepet a tudákos ezéd. Kikeresett számítással Magyarország ezredéves nevét osztrák-magyar országgá ferdítették el. — Magyarország gyász múltja tiltakozik ezen összevegyítés ellen. Hogy teste lelke le legyen kötve, a fejlesztést a pénzügyre nézve is folytatták. — Magyar jegybank helyett behoztak egy érthetetlen jezsuita ajándékot — „Magyar központi jegybank forgalmi közeg.“ Most már a szabadelvű reformok ezen lomtára után csakugyan azt lehetett hinni, hogy ezen zsibárusi férezmü, mely a koldus foltozott gúnyájához hasonló, tovább nem fejleszthető a nélkül, hogy darabokra ne szakadjon s vele a nép türelme is. Azonban gróf Lónyay Barnumféle bódéja úgy látszik, nem fogyott ki a nagy készletből. Az országgyűlés végén a választási törvényt akarták „megmagyarázni“ s az országgyűlést 5 évre meghosszabítani, de már ezen hasznos reformokra nem jutott idő. Ezen két utóbbi törvényjavaslat után a már európai kérdéssé fejlődött Tóth Vilmos beadja incompatibilis törvényjavaslatát, melyet a t. ház egyhangú kaczagással fogadott, ha a kaczagás a megelégedés jele, úgy elég oka van törvényjavaslata sikerének örülni. Ezen törvényjavaslatban a minisztertől kezdve a miniszteri portásig mindenki képesítve van a képviselőségre, a portáson alul lévők azonban kizáratnak a szentek szentéből, ha lopáson érettek, de ezen paragrapus a felsőbb hivatalnokokra nem szól. Én csak azért kárhoztatom ezen díszes consortiumot, hogy miért filléreznek, s miért nem hoznak egy oly törvényt, mely szerint minden választónak meg kell esküdni, hogy csak jobboldalira szavaz, s minden képviselő szinte esküt tesz, hogy az egyedül üdvözítő alkotmány ellen soha fel nem szólal, sőt védeni fogja „viribus napis.“ Egy kormánylap felhívja pártfeleit, hogy lobogtassák magasan a közös ügyes zászlót; „ jobb lesz, ha eldugják, mert azzal már csak Árvában és Erdélyben — a másik árvánál — lehet toborzani. A zászló e pártnál oly szerepet játszik, mint a kalózhajón, többfélét tartanak készletben, most egyiket majd másikat dugják ki, hogy az ellenséges hajót rászedjék. Ha már csakugyan kedvük jött a zászlót lobogtatni, festessenek egyik oldalára boros kancsót, a másik oldalára Pandora szelenczéjét, melyből a hívők számára féltizes bankók, rendjelek, hivatalok, vasúti engedmények repkednek sült galamb alakjában — a nemzet szájába, a szelencze fenekén csak a remény maradván meg. Okosé a vásár! úgy látszik, ez a jelszó. Csak hogy minden farsangnak meg van a böjtje. Jó lesz alább hagyni a fejlesztéssel, hadd maradjon már a nép milliói számára is valami csekélység. Valóban gyönyörű alkotmány az, ahol miniszteri pátensek, királyi ügyészi fenyegetések, főispánok, polgármesterek, pandúrok kergetik be a népet a boldogság aklába s ahol meg kell fizetni a választót, hogy saját boldogságára adja szavazatát. Jó lesz — mondom — felhagyni a fejlesztéssel. Polignacnak is az okozta bukását, hogy nagyon mohón kezdett a charta fejlesztéséhez. Ezt kár elfelejteni. Ily pártot lehetetlen, hogy a józaneszű magyar nép támogasson. Most hatalmában áll ezen alkotmányfejlesztő consortiumot megbuktatni és sorsa intézését hazafiasabb kezekre bízni. Ha ezen alkalmat most elmulasztja, ne okozzon senkit, csak önmagát, hogy meghagyta magát vesztegetni, vagy elég hanyag volt jogaira fel nem ügyelni. A haza sorsa a választók kezében van, az ő hazafias eljárásuktól függ döntő befolyást gyakorolni a haza jövőjére. Pétery Károly. *) Biztosan mondhatom, hogy a főtörvényezekek biráinak önérzetes tagjai nagy megbotránkozással vették Bittó ur idétlen belekottyanását polgári állásuk jogainak magyarázgatásába. Sze rk. Apróságok. Az O ng. Lloyd ma teszi a következő megjegyzést : „Az Ellenőr ma szigorú vizsgálatot és kemény büntetést követel a belügyértől a bűnösökre. Valószínű, hogy az Ellenőr csak azért bocsátja előre ezen követelését, hogy holnap ép oly erélyesen követeljen a belűgértől szigorú vizsgálatot és kemény büntetést azon szalontai ügy bűnösei ellenében is, melynél mint tudva van — egy deákpárti választó vesztette el életét az ellenzéki népcsőcselék ütlegei alatt.“ Feleletem erre az, hogy az Ellenőr nem szokott előrebocsátás semmit kötelességeinek jövendőleges teljesítésére, hanem megmondja az igazat mindennap . A szalontai ügyre nézve is hasonlag járt el a szigorú vizsgálatot és kemény büntetést követelt rögtön a maga idejében. Az Ellenőr ennél többet is tett gyakran, mert sürgette elégszer a kormányt a marosvásárhelyi haramiák elleni lépések megtétele iránti nyilatkozatra , s egyszersmind emlékezetébe hozta a kormánynak, hogy a jobboldali kortesek jobboldali csőcseléke által Ungvárott és Máramarosban s aztán Udvarhelyszéken -- a múlt választások alkalmával — elkövetett infámis öldöklések emberei nem csak fenyítetlenül maradtak maiglan is, de sőt többen közülök — mint Orbán Balázs az országházban is felhozta — jutalmat hivatalt nyertek, mig — egyik, a mármarosi esetben — egyenesen az áldozatok ítéltettek el, a gonosztevők felmentetvén. S ez szolgáljon válaszul a Pesti Napló azon sületlen szajkójának is, ki — nem tudván vagy elfelejtvén mennyi vérontás utján jutottak a miniszteriális mamelukkok közé Ungvár, Máramaros és Udvarhelyszék volt képviselői elrikoltja magát időnként, hogy báró Simonyi Lajos mégsem jelentette ki elhatározását, miszerint nem fogadná el a képviselőséget Szalonta részéről, hol egy ember meghalt verekedés folytán, mintha bizony báró Simonyi Lajosnak vagy pártjának bármi köze lett volna is azon — Reform nyelven szólva — „szalontai drámához“, melyhez hasonlót az egész éven át szolgáltat — fájdalom — elég mellékutczai részeges krawall minden városból az egész világon ; s mintha bizony a Pesti Napló szeretné, ha előfizetői elhagyják, mihelyt benne valami butaságot olvasnak, melyről Ujváry Lajos szerkesztő úr sem tehet mindig.* Az Ung. Lloyd mondja a következőt is: „Az Ellenőr, melynek hangja az utóbbi időben már csaknem emészthetlenné kezd válni a tisztességes olvasókra nézve, azt állítja a Gräffenthal esetére vonatkozó egyik közleményünk folytán, hogy az Ung. Lloyd után van a Styxek színvonalára sülyedéshez. Milyen színvonalon áll akkor az Ellenőr, mely mai számában is „vad állatnak“ nevezi a mohácsi szolgabirót s bandita pártnak a mohácsi deák-pártot, kik az ellenzéki zavargók és a pandúrok közti ismeretes ügyben semmi részt sem vettek ?“ Az Ellenőr azon színvonalon áll, drága Ung. Lloyd, a mely nem szokott szemet hunyni a tények felett semmiféle érdekből s nem fogad el syndicatust az alakuló Raten & Rentenbank féle üzletektől. Hogy az Ellenőr hangja már csaknem emészthetlenné kezd válni a tisztességes olvasók előtt, annak megítélése nem az Ung. Lloydra tartozik. Hogy neki és fajtájának nem tetszik hangunk, az meglehet, s nem is törődünk vele. A „tiszteséges olvasók“ azonban annyira elismerték, hogy az Ellenőr hangja hetek és hónapok óta a legszelídebb volt egész hírlapirodalmunk összes zenekarában — a kormánypárti nagy és kis dobok, fagotok és trombiták összejátszó charivarijának türelemhasító provocatioi ellenében is — hogy a deákpárthoz tartozó tisztelt barátaim közül is sokan kérdezek tőlem: miért lett oly csendes az Ellenőr már régóta s nem látszik szenvedélyessé lenni még a választási idény közeledtére sem? De e kérdezősködésekre adtam is az illetőknek feleletet mindig. S e felelet és további fejlődése a következő volt : Az „Ellenőr“ mérsékelte hangját kétségtelenül, szándékosan, nem czéltalanul. Nem óhajtott a szenvedélyek felkorbácsolásához járulni. Óhajtotta a választásokkal járó izgatottság egészséges elevenségét, de nem annak elmérgesítését. Készült az alkotmányos küzdelem életteljes jeleneteire, de nem a bősz indulatok öszszeütközésére. Azt hitte, hogy a nemzet akaratát igazán megtudni szabad tér, törvényes alkalom, teljes joggyakorlat fog megnyílni minden becsületes véleménynek, minden hazaszerető pártnak, s nem akart a reménylett tér, alkalom és joggyakorlat törvényes szabadságának teljességébe elegyíteni semmiféle ellenséges érzelmet, gyűlölködést és keserűséget. S az „Ellenőr“ ezen magatartása annyira ragaszkodott álmainak valósulhatásához, hogy nem engedett kellő hangot megbotránkozásának még akkor sem, midőn az összeíró bizottságok elkezdték fosztogatni a polgárok jogát, s idegen sehoniakat kezdtek felruházni a nemzet vére és vagyona feletti rendelkezés szavazatképességével. Tán csak kivételesen, ritkán, kevés kerületben történik ezen erőszakoskodás és bitorlás — gondoltuk magunkban, hogy csilapodjék keletkező méltatlankodásunk. Hanem az öncsendesítés lehetőségének is van vége a legerősebb akaratnál is, s az álmodozás sem tarthat örök-