Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1876-04-22 / 110. szám

(Előfizetési árak: Egész évre . . 20 frt. — kr. Évnegyedre . . 5 frt — kr. Félévre . . . lö „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Egyes szám ára SO krajczár. Szerkesztési iroda: cT Bud­apesten, nácSor-xitcz a 6. s­z. Semmit sem közlünk, ha nem haljuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el. POLITIKAI NAPILAP, 110. szám. Hirdetések felvétele: Budapesten, nádor­ utcza 6. szám (Légrády testvérek irodájában). Ide intézendő minden hirdetésre vonatkozó megrendelés vagy tudakozódás. Dijak árszabás szerint. Kiadó­hivatal: cl­u­­d­pesten, nádor-utc­za 6. sz. Ide intézendők az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó minden felszólalás. Az „Ellenőr“ ára mint eddig : Egy évre.......................................20 forint — kr. Félévre 10­0 — kr. Negyedévre......................................» „ — kr. Egy hóra.............................................1­­­80 kr. Az előfizetést — postai utón vagy sze­mélyesen — nyugtázza az „Ellenőr" kiadó­ hivatala (Pesten, nádor-utcza, 6. sz.) A­7 fs­z­a­l­é­k a könyvárusi utón történő megrendelések után az „Ellenőr“ részéről nem adatik. Táviratok: Konstantinápoly ápr. 21. Egy császári irade tábor készítését rendelte el, Skutari és Al­bániában, a Montenegro fölötti őrködés czéljából. — Tőzsdei hírek szerint a nagyvezír közeli bu­kása várható. Berlin, április 21. (Kezdet) Galicziai —.—. Lombar 156.—. Ezt­stjöved. . 1860-as —. Bécs — Romáuiai 20.- AHamvasut 456.-. Papir-jöved. —. Hi­ selsorsjegy------ 1864-es —. Hitelrészvény 230.­M.F igy. sorsjegy — Frankfurt, április 21. (Zárlat.) Váltók­f. Bécsre 168 70. Osztr. h.nk-részv 719 50. 1860. 98.21. Évjárulék pipir 53.50. Lombard 76.-. Magy. sorsjegy —. Osztr. hitelrészr. 114—. O­ztr. államvasp. részvénytársa­ság 227.—. 1864. 268.Évjárulék ezüst 57.—. Galicsia 154.50 Győr-Gráczi —.—_ ________________________ BUDAPESTI SZINLAPOK. Budapest, szombaton, április 22 1676. Nem/idi színház, i 3°ri8ka Rákossy F. mm/AUl SAiiiHHA. Bátki Tercsi Dancz Nina Bernet lo­­s/am. , Gön­per gát dor Tamássy Sába királynője.­­ Finum Rózsi Sziklay E. Nagy dalmű­ 4 felv. I­steni . , Csaponé Partényiné S-Jamon Odry L. , Sulyokné Árvay Giza Baál-Hauán Tallián , Tarsznyásné Szőcs Kata Assád Ellinger­­ Egy öreg par. Térey Főpap Kőszegi)­y Megyei csendb. Karikás SylamUli Nagyné B. Kónya Nagy J. Liba királynője Tannercé Donász Pista Horváth V. Astaróth Nádasné Gonoszné Klárné Kezdete 7 órakor. : Cserebogár J. Zádor I Czene Vasvári F. Nóla S.­lnktaZ. Adus V. Kovács Tamássy József és Horváth­­-»O­­ czigány Hatvan, E. Vincze szerződött tagok 2­,k ) e J Német fölléptével. A „makk hé­■ . teS‘­korcsm. pancz Lajos A falu rész«. Neje Szigeti Lujza eredeti népszínmű 3 felv. J­óka béres Bakonyi Feledi Gáspár Kovács I. Kezdete fél 8 órakor. Laji'g Eőry_______ — UTOLSÓ POSTA Oroszország és monarchiánk egy­máshoz való viszonyáról írván, a „Times“ azon nézetben van, hogy a két állam között nem forog­nak fönn engesztelhetetlen differentiák, de az esetre, ha ilyenek csakugyan kiderülnének, akkor Angliá­nak képesnek kell lennie, hogy tisztán semleges állását ezek kiegyenlítésére használja föl, mielőtt még határozott alakot isítenének, olyan javasla­tokkal lépvén elő, melyekhez mindkét hatalom csatl­­­akozhatik. — A „Köln. Ztg.“ „Ingadozás a poli­tikában“ czímű­ czikkében az orosz és az osztrák­magyar kormány magatartását roszalja, amaz a szlavisztikus pártnak szabad mozgást enged, s Gorcsakoff kijelentése után is, hogy a status quon változtatni nem akarnak, nem lép föl épp oly ha­tározottan, mint Ausztria a szerb háború-fenyege­tések, s minden egyéb üzelmek ellen. A fölkelők oly túlzó követelései után egy orosz meghatalma­zott veszi át ügyük képviseletét. Érezni kell Oroszországnak azt a szégyent, mely a három­császári szövetségre háramlik, hogy egy kis türökországi fölkelés az ő közös működésök da­­czára még most is fönnáll. Ez nem volna lehetsé­ges, ha a fölkelők nem számíthatnának — és pe­dig több dologból ítélve: nem helytelenül — az orosz politika ingadozására. De Ausztria politikája is ingadozik olykor. Azt hiszi olykor, hogy ő szláv fiatalom, s mint ilyennek ielnp kell magát tatania. Ez kö­vettetett el vele sok balfogást, mert csalódik, ha azt hiszi, hogy ő a szláv népeknél Oroszország­gal versenyezhetik. Mint szláv birodalom meg nem állhat Oroszország előtt. Oroszország a kis ujjával is többet tehet Montenegróban, mint Ausztria az egész kezével. De a szlavistk­us pártnak még min­dig megvannak a maga képviselői Ausztriában. Ezt világosan lehetett látni, mikor a fölkelés kez­detén az osztrák kormány nyugodtan engedte, hogy Dalmáczia helytartója a határon a fölkelők ked­véért keresztül nézzen az ujjain. Az utóbbi napokban hirdetett második prae­­fectusi változtatás sorozata nagy vihart keltett a franczia sajtónak még legmérsékeltebb részében is. Egy préfet (Cantalból) áthelyeztetett más mez­gyébe , mire ez nyílt levelet irt a miniszterhez, hogy csak nem gondolja a miniszter, hogy ő amott job­ban fog kedvezni a rend ellenségeinek, mint ed­digi helyén; kéri tehát elbocsáttatását, ugyanígy cselekedett utána több profet. A miniszer ezen ku­­darcra veszélyessé lehet az egész cabinetre s már az „Opinion“, a legmérsékeltebb lapok egyike is kérdezi, hogy hát tulajdonképen mit is csinált ez a kabinet eddig ? Egy hónapnál több idő alatt vagy 20 préfett változtatott. Mintha biz ez olyan rette­netes megerőlködésbe került volna! Hisz ez a kérdés a Buffet bukásával már rég el volt döntve. Nem egy pár préfet megtéríté­séről van szó, hanem arról, hogy a kormány ne maradjon hátra a közvélemény, a köztudalom mögött. Köztársaság-e vagy monarchia? ezen már nincs mit erődni. A köztársaság megvan, ez tény, megdönthetetlen; ezen alapföltételnél tehát nem szükség még meg is állani. Minek a nyitott ajtót belökni? A kormánynak legjobb alkalma lenne most a cselekvésre, a reformálásra; a nép akarja, követeli ezt. Hogyne boszankodnék már most, ha látja, hogy a kormány a régi járt után halad ? így az „Opinion“ nagy feltűnést keltet czikkel. azt is hiszik­, hogy a kormány a két ház össze-­ülése után beadja lemondását; a félhivatalos lapok egyébiránt azt hirdetik, hogy a napokban még egy hiarmadik praefectusi változtatás fog elrendeltetni. Castelar a múlt héten, a spanyol alkot­­mányjavaslatot beterjesztett bizottság azon ajánla­tára, hogy az alkotmányjavaslatnak a monarchiára, jogaira és teendőire vonatkozó pontjai vita nélkül fogadtassanak el, fényes beszédet tartott, melyben ez indítványt, mint képtelenséget s a spanyol történelem által éppen nem igazolt, sőt elitélt esz­mét visszautasította. Hosszú és ékes beszédének azonban csak az lett eredménye, hogy a bizottsági javaslata 276 szóval 4 ellen elfogadtatott. Budapest, április 21. Ki izgat? Hogy izgatunk; hogy szenvedélyeket riasztunk fel; hogy üszköt dobnak a ház­tetőkre. Ki beszél itten izgatásról? Hát csak­ugyan annyira volna már a magyar nemzet önérzete, önbecsülése, hogy mikor évszámra zaklatják és arczal pökdösik, még külön izgatás kelljen, hogy megértse gyalázatát ? Nincs itten szükség semmi izgatásra. Elvégzi azt helyettünk Bécs. Elvégzik: a bé­csi kormány, a bécsi sajtó, a bécsi tények. Nem is izgatás ez már, de lázítás, hogy felháborodik tőle minden csepp vér a go­noszság ellen, mely itt velünk játékát űzi. Nem kell itt már üszköt dobni a házte­tőkre: az egész ország egy izzó zsarátnok. Tanúnk az igazság és a becsület istene: nem Magyarország kívánta, nem ő tette ezt. A mi kiengesztelőd­ő szavunk igaz ember szava volt, frigyünk a hűség frigye, áldoza­tunk a nagylelkűségé, bizalmunk a jóhisze­műség igaz bizodalma. Belementünk az 1867- diki monarchiamentő kiegyezésbe, sok jogunk feláldozásának fájós tudatával, sok kifogás­sal a módozatok iránt, de őszinte jó szán­dékkal tartalék gondolat nélkül mindazt illetőleg, a­mi lényeges. Lényeges volt ne­künk hazánk szabadsága, az önállóság, az alkotmány, a jövő, melyért megsarc­oltuk a jelent, feledtük a múltat. Lényeges volt nekünk a király java, a korona fénye, mely dicsősé­get sugároz vissza az országra, ha ragyog, árnyékot vet rá, ha elhomályosul. Lényeges volt nekünk Ausztria megelégedése, szabad­sága, mmint a kölcsönös bizalom és jóindulat záloga, mely frigyesek közt, új erőre, benső viszonyt nevel. A monarchia két államának szorosabb összefű­zését, a két nemzet ben­sők politikai érintkezését, az együvé tarto­­zóság kifejezésének organismusát, egyszóval a jogi álláspont személyi kapcsa helyett, az opportunitás anyagi kapcsolatait ezen te­kintetek fogadtatták el velünk. De mikor elfogadtuk, az­ alkotmányos élet fejlesztő erejétől várva a hiányok pót­lását, tettük ezt abban a jó hiszemben, hogy a végső demarcationális vonal, med­dig a közös lét terjed, meg van vonva, s azon innen szabadon fejlődhetik és virulhat az önálló állami lét, minden garantiáival, követelményeivel, politikai és anyagi fölté­teleivel együtt, a törvény szellemében s sért­hetetlen erejénél fogva, úgy Ausztriának, mint nekünk. Tettük, ezt Ausztria hasonló jóhiszeműségét s jóindulatát föltételezve, azon meggyőződésben, hogy a vészthozó ál­­lamegységi törekvések, a jogeljátszás elmé­letével, és az erőszak, a szabad zsákmány perfid politikájával együtt el vannak temetve jól, s a két régi állam egy új monarchiába foglalva, egy szívnek két kamarája lett. Ez volt a kiegyezés értelme nálunk. Jó darab reménynyel kellett megtoldani, az igaz, hogy a megnyugvásig elérjen valahogy , de becsületesen hittük, hogy legalább rövi­­debbre nem nyirbálják többé. Alig lett azonban kész az új hajlék, alig melengette fel dermedt tagjait tűzhe­lyünknél az osztrák hatalom, csalatkozásunk bekövetkezett. Ausztria régi természete fel­serkent megint, kinyúlt érdekeink után a régi kéz, s a nem elégből, mit a kiegyezés adott, lassanként lett kevés é s végre látjuk, mint tennék még e keveset is semmivé. Oh, Ausztria pompásan végezte az iz­gatás munkáját. Mi szükség még több izga­tásra itt ? Érezni folytonosan a lappangó „Reich" ólálkodását, mely majd a magyar hadsere­get törli ki a végrehajtással a törvénykönyv­ből, hová a kiegyezés beiktatá, majd a „Gesamstaat“-ot használja hivatalos iromá­nyokban és „Reichshälfte“-nek teszi meg az István birodalmát; — azután tapasztalni az állattorpos fenstorkodást és a nyílt rá­galmat minden ellen, a mi magyar, hallani az elbizakodás szavát s a gépezet nyikor­gását, melyet Magyarország alapjainak meg­­renditésére mozgat az osztrák erő ; — és látni végre leplezetlenül a hátsó gondolatot, melylyel Ausztria velünk az egyességet a meg­­köté: nem kell ahhoz még több izgatás. Mi belementünk az egyességbe, hogy anyagi jövőnket biztosítsuk; ők belemen­­tek, hogy anyagi jövőnket megöljék. Ez ma bizonyos. Ez ma hivatalosan bevallott, s a király színe előtt constatált hátsó gondolat.­­ Először ránk uszították a sajtót, azután­­ üldözőbe vettek a pénztőzsérek által; végre jön maga az osztrák kormány. Láttuk a­­ bécsi börzesajtót rágódni becsületünkön, lát- t­­uk a bécsi bankárconsortiumot kést tenni­­ Magyarország nyakára, üdvözöljük az oszt-­­­rák kormányt e had nyomdokain. A Ge­­i­sammtstaat, a Reichseinheit hivatalos kön­­­­tösbe öltözött. És még izgatni is kellene? Mi független bankot nem kaphatunk, mert­­ a „birodalmi egység“ veszélyeztetve lenne; mi nem bontakozhatunk ki a gyar­mati helyzetből, mert a ,,Staatsgedanke“ meg nem engedi; minekünk azonban adózni­­ kell az osztrák kincstárnak fogyasztási adó­val, mert „Grossösterreichnak“ szüksége­­ van rá. Ezt nem a „sajtó", nem a „börze“ | mondja. Ez ma az osztrák kormány hi- | vatalos álláspontja. Minden a „birodalom“ ! nevében , az „egység“ érdekében törté- j nik, leplezetlenül hivatalosan, azzal a szent meggyőződéssel, hogy az 1867-ki ki­egyezésnek csakis éppen ez a czélja volt — meg az a katastropha, mely ily czélok kö­vetésével járni szokott. Igen, katastropha ; ez kell nekik bi­zonynyal. E nélkül ők nem szoktak észre térni, már ez a vérükben van. Ha az ellenség valahol Bécs táján tá­boroz, nincs a világon előzékenyebb politika­­ a bécsinél. Akkor egyszerre bámulatos éles r észszel kifogja Magyarország félreértett jo­­­­gait, s a legnagyobb készséggel szíveskedik meghozni az áldozatot, hogy tántorgó „nagy­hatalmi“ állapotát egy kicsit lábra állítsa nagylelkű békülékenységünk terhére. De ha nincs a „Residenzstadt“ kapui előtt Napoleon,­­ Bismarck, vagy egyéb török-tatár, oda se a ma­gyarnak, azt is csak úgy félvállról. A „Reich“ pedig annál jobban „éljen!“ Miért is ne él­tessék? Hiszen, ha bele talál halni a nagy éltetésbe, s tönkre jut a „nagyhatalmi“ állás, sőt akár Bécsnek központisága, is tisz­tára, nem tesz semmit: az osztrák-nagy­ném­et börze-publicisták és státusférfiak ép­pen az öldöklő éltetéssel vetik meg legjob­ban ágyukat, s akkor fog még igazán jól fizetni Germánia és alkalmazni felségesen. Mi lesz a monarchiából? a dynastiából? Ki bánja. Csak legyen Geschäft és szédelgés virágzó, ők pedig gondolhassanak és krachol­­hassanak kedvükre a végleges katastropháig. De minek menjünk idáig. Nekik talán éppen dynasticus, monarchicus és becsületes tény a lázító izgatás, mit rajtunk elkövetnek. Az izgatás kataszophákra vezet s a kata­stropha észre rémíti őket. Csak a mi javunkra lesznek, igy cselekedvén, mert ismerik a természetüket, hogy a­mig csak az igazság, a lojalitás és az egymásra utalt szomszéd­ság méltányos igényei sürgetik a becsületes egyezséget, addig nekik „unbedingte Unter­werfung“ kell, és nagyot hallanak, de rög­tön kinyílik a fülök és lelkiismeretük, mi­helyt valahol eldördül az ágyú. Hát csak rajta! Izgassanak isten hírével. Ha Ausztria nagyhatalmiságának és anyagi érdekeinek, politikai befolyásának és kereskedelmi helyzetének nagy előnyére szol­gál minden életkérdés függőben tartása s Magyarország érzelmeinek felzaklatása , ám lássák. Vagy ha kell még több, s élvezni óhajtják a passiv resistentia tapasztalt ered­ményeit, hát örömük telhetik abban is. De mondják meg előbb a királynak, a­kik igazi tanácsosai, hogy ez a játék a mon­archiára megy. Mondják meg neki, hogy az a krach-politika, mely raffinirozott concep­­tiójával egyenesen arra számított, hogy az osztrák császár és a magyar király közt oly meghasonlást idézzen elő, mely a közös ural­kodó rendkívül nehéz helyzetét a tűrhetetlen­­ségig fokozva, egy beláthatatlan következ­ményű dilemmába szorítsa az alkotmányos koronát: az a krach-politika nem akarhat egyebet, mint ad absurdum vinni a dualis­­tikus alkotmányt királyostul együtt, s ezzel a monarchia két államának összetartoztatá­­sát is. És mondják meg neki, hogy ez az összetartozás, ha valakinek érdeke, magyar érdek az. Ez a magyar nemzet nem gravi­­tál sehová, nem vágyódik sem Pétervárra, sem Berlin felé, s minden jog által, mely Magyarország javára érvényesül és erősödé­sét fejleszti, csak ez a monarchia, csak ez a dynastia nyerhet — és senki más , a milyen igaz, hogy a mi hymnusunk zengi. E nagy világon e kívül .... Budapest, szombat, április 22. 1876. A kormányelnök meghívott magához — hol­­­ nap, szombaton, délutánra — körülbelől ötven ta­got az országggyűlési szabadelvű pártból, hogy­­ megbeszélje velük a Bécsben történteket, úgy a magyar, mint az osztrák részről, s hogy vélemé­­­­nyüket hallja a dolgok mostani állásáról, s jelesen arról is, a­mit a tárgyalások kedvezőtlen kimenete, illetőleg eredménytelensége folytán, kötelességének , tartott megtenni. Úgy hiszszük, hogy a helyzet ezen megbeszélése fejedelmi kívánatra történik, s hogy vasárnap a kormányelnök elmondja részletesen min­den oldalról, a szabadelvű párt körében is, az ügyek és a kabinet állásának mibenlétét. Széll Kálmán pénzügyér úr megérkezett. Hol­nap, szombaton, itt lesz báró Wenckheim Béla is. Nem bizonyos ugyan még, de valószínű, hogy minisztereink hétfőn este mennek ismét Bécs­be, hol alkalmasint kedd vagy szerda lesz, a döntő nap több nagy horderejű kérdésben. Az alkudozásokról a „Neue Fr.Presse“ úgy értesül, hogy az osztrák kormány a vám resti­tutio kérdésében engedett a magyar kormány kö­vetelésének, s hajlandó a reichsrathban is keresz­tülvinni e megállapodást, ha a quota és vám­szer­­ződés nem 10, hanem 25 évre köttetnék meg. Mért nem mindjárt 250? Csak egy nullába kerülne. A fővárosi pénzügyi és gazdasági bizottság mai ülésében vita tárgyát képezte a re­­gale-szabályzat azon pontja, miszerint ha valakire bírságot rónak, s a bírság be nem hajtható, az il­lető fogsággal büntettetik. Azok ellenében, a­kik azt állították, hogy a hatóságnak erre joga nincs, fel­hozták, hogy a rendőrség, ha eziránt megkeresték, a nem­ fizető megbírságoltakat mindig fogságba he­lyezte, s a szabályrendeletet a belügyminiszter is jóvá­hagyta. Szilvásy L. helyesen jegyezte meg, hogy ha a rendőrség ezt tette, átlépte hatalmi körét, a bel­ügyminisztériumot pedig figyelmeztetni kell a sza­bályrendelet hibás pontjára. A birság behajtását leghelyesebb volna a bírósági végrehajtók által esz­közöltetni. Milton: Nyílt levél az „Ellenőr“ szerkesztőjéhez. Budapest, 1876. ápril 21. Sir. Midőn az önök figyelmét hazájuk ügyeinek komoly helyzete veszi igénybe teljesen s a Tisza­­kabinet — ha jól vagyok értesülve — bejelentette elbocsáttatása iránti kérelmét ő felségének, Ma­gyarország királyának ,s valóban nagy indiseretiát követnék el, ha a Milton életére és munkáira vo­natkozó adatok és elmélkedések részére még több tért foglalnék el lapjában. Mert eltekintve is azon érdeklődéstől, melylyel — elhiheti ön nekem, d­e a t­é­­­r — én is viseltetem, őszintén és szivemből (sincerily and cordially) e nemes és free trader ma­gyar nemzet jogai és igaza iránt az osztrák p­r­o­te­c­­tionalistáfe bécsi kormoránjainak falánk és hit­vány (greedy and shabby)politikájával szem­ben : biztosíthatom önt, hogy ha Angliában hasonló válság volna, s tőlem egy londoni lap szerkesztése függne, én bizony nem adnék ki leveleket öntől a Mr. Petőfi költői és forradalmi életéről, sőt még azon fiatal mágnás verseiről sem, kit a „Kelet Népe“ úgy mutatott be, a minap egy vezérczikk­­ben, mint a magyar Heinet s illetőleg ez or­szág legnagyobb poétáját. Befejezem tehát e levelezést egy pár kiegészítő adat rövid felemlítésével s elhagyom „az elvesztett paradicsom“ megjelenésének körülményeit és bírá­latait, számolva az ön szívességére, hogy majd egy­szer, a crisis után, elfogad még tőlem egy utóira­tot mindarról, a­mit most elhalasztandónak ítél a vendégszeretettel való vissza nem élés iránti érzékem. A British Múzeumban megvan az ere­deti proclamatió, melyben a monarchia Helyreállí­tása­ után Milton megidéztetett a megjelenésre. Ő azonban nem jelent meg, hanem rejtve maradt (lásd Notes and Queries 1853. szept. 24-ki számát) Eyford Houseban, a gloucesteri grófságban, melynek közelében, a Cheltanham felé vezető úton, most is ugy ismeretes egy kristálytiszta forrás, mint „a Milton kútja“. Hogy később nem háborgatták, vi­lágos azon részindulatu észrevételből is melyet John­­sontól idéztem. De kitűnik egy hiteles esetéből is. Egy­szer midőn ismét londoni lakos lett, a st. James park­ban sétálgatván, hallja az emberektől, hogy „ott jön a király“. — Menjünk odább , mondá Milton a vezetőjének; nem szerettem a királyokat soha. — II. Károly azonban észrevette a vak távozót, s tudván hogy ki, hozzálépett és szólt: „Így bün­tetett meg az isten, hogy összeesküdtél atyám el­len.“ — Milton pedig erre felelt: „Sire, ha e vi­lágon a csapásokat vétkeink büntetése gyanánt kell tekintenünk, akkor az ön atyja nagyon bűnös lehetett.“ Fogva azonban volt, de nem a Towerben s nem is a forradalmi tettei miatt, hanem úgy látszik, (mert a dolog még nincs kiderítve), hogy valami követelésért. S midőn kieresztették, fizettetni akar­tak vele valamit, de a költő nem ismerte el tar­tozását, s „Milton nem tagadta volna meg a fize­tést, ha nem lett volna igaza“ — jegyzi meg Johnson, itt részrehajlás nélkül. A­mi a Sir Maurice Jókai drámájának ko­porsó-históriáját illeti, arról nem tud egyik életírója sem, hacsak Da­ven­an­­ nem mesélt valami olyast, ki Richardson szerint egy rejtelmes történetet em­lít Miltonról. Milton harmadik felesége és özvegye 1727- ben halt meg. 1754-b­en pedig kihalt egész családja. És most ítéljen ön és e lapok olvasói, váljon az előadottakból — ámbár ezek igen hiányosak — nem tünik-e ki, hogy a Sir Maurice Jókai drámá­jának vak embere nem az a történeti, magasztos Milton, kiről Disraeli, a Vellejus Paterculus sza­vainak alkalmazásával, azt mondotta, hogy „an­­quando fortuna, semp­er animo maximus.“ Fogadja ön köszönetemet szivességéért s higyje meg nekem, hogy vagyok, Sir, az öné igazán H. Brown, válaszból. Hajlandó Budapesten egy „önálló“ magyarországi igazgatóságot felállítani, me­lyet általunk kívánt hitellel ruházna fel. Arról aztán majd gondoskodnék, hogy a suit disant önálló igazgatóság pénze éppen olyan hozzáférhetetlen legyen a magyar kereske­delem, ipar és földbirtok szükségleteire nézve, mint most a bankfióké. Erre a tervre megmondtuk, hogy szóba sem állhatunk fölötte, s tudtunkkal kormá­nyunk is ebben a nézetben van. De maga az osztrák kormány is ter­­­jesztett elő egy banktervet, mely szerint egy és ugyanazon társaság alapítana egy osztrák és egy magyar bankot külön-külön önálló igazgatással, csakhogy közös bankje­gyekkel. A bankjegyek mennyisége, az ércz­­készlet Magyarországra nézve külön hatá­rozhatnék meg. Ha a magyar kormány e javaslatot hajlandó lenne elfogadni, akkor osztrák részről a bankszabadalom csak olyan társaságnak adatnék meg, mely kész a két kormány között megállapított feltételeknek úgy az osztrák, mint a magyar bankot il­letőleg eleget tenni. Ez is csak : nesze semmi, fogd meg jól. Egy bank az, ha még olyan önállónak czímezik is a bécsi és budapesti igazgató­ságot, mihelyt a bankjegyek közössége ki van mondva, s valószínűleg az érczkész­­let is csupán a bécsi pinczékben pihenne, de még a két bankot alapító egy és osztat­lan részvénytársaság székhelye is Bécsben lenne, s ezt illetné meg a legfőbb befolyás mindkét igazgatóságra. Egy­szóval ez a megoldás semmikép sem mentene meg a csupán osztrák érdekeket szolgáló bankpoli­tikától. Nem is lehetne attól a részvény­­társaságtól kivárni, hogy a bankjegyek kö­zössége mellett valódi önállást engedjen a magyar igazgatóságnak. Lehetetlenné lenne téve az, hogy a magyar kormány olyan be­folyást gyakoroljon a bankra, mely meg­adná lehetőségét annak, hogy ha a bank kö­telességének vagy a hitel igényeinek nem tesz eleget, ezek teljesítésére sz­orít­ható le­gyen. Az osztrák törvények alatt álló bécsi rés­zvénytársaság mindig azt felelné, a­mit most a nemzeti bank szokott, hogy ő ha­tározza meg azt, mit kíván a bank biz­tonsága. Az osztrák kormány terve ekkér ana­­lisálva nem lenne más, mint a régi álla­potnak új formába öltöztetett fenntartása, s a bankfiók maradna bankfiók. Nekünk pedig nem csak a czím kell, hanem a lé­nyeg is. Csak az nyújthatna némi garanciát a magyar banknak osztrák pénzerővel, vagy akár a jelenleg fennálló osztrák nemzeti bank támogatásával történendő alapításánál, ha a bankot magyar törvények alá helye­zett külön részvénytársaság alapítja szék­hellyel Budapesten, megfelelő érczkészlettel Budapesten, s a magyar kormány kellőleg biztosított befolyásával. Ezek nélkül önálló magyar bankot nem képzelünk, s csak ilyen megoldás elégíthetné ki a nemzetet. A magyar kormány tagjai kijelentet­ték, hogy az osztrák kormány tervét a párt elé fogják terjeszteni. Meg vagyunk győ­ződve, hogy a párt azt egyhangúlag vissza fogja utasítani. Nekünk a bankkérdésben gyökeres megoldás kell érdekeink és joga­ink teljes biztosításával, mert ez a megol­dás nem tíz évre történik, mint a vám- és kereskedelmi szerződésnél, hanem hosszú időre, csak úgy vállalkozván akárki is a bank alapítására, ha 80, 40 évi vagy még hosz­­szabb tartamú szabadalmat nyer. Ha tehát a bankkérdésben is engedünk vagy hibázunk, a hiba többé nem lesz helyre hozható. Itt írjuk meg azt is, a­mit a „Pester Lloyd“ esti lapjában olvasunk, hogy And­­rássy gróf közös külügyminiszter az oszt­rák kormány banktervét pártolja. Mi is hallottunk ilyesmit, s ha úgy lenne, csak annak igazságát bizonyítaná be, hogy Bécs­­ben nagyon romlott a levegő. Az osztrák kormány magyar bankja. A bankkérdés megoldására nézve most már két osztrák terv fekszik előttünk. Hogy az osztrák nemzeti bank miképpen gondolja a megoldást, azt megtudtuk a napokban a magyar pénzügyminiszter jegyzékére adott, Till, évfolyam. Biztosító intézeteink. 1. A biztosítási ügy hazánkban az utolsó két év­tized alatt oly előhaladást tett a fejlődés útján, hogy ma már a biztosító társaságok nemcsak elő­kelő állást foglalnak el közgazdasági intézményeink rendében, hanem a biztosítási üzlet az új kereske­delmi törvény által is külön czím alatt és beható­­lag lett méltatva. Különösen jelentékeny a haladás a kárbiztosítási ágaknál, míg ellenben tagadhatlan, hogy az életbiztosítás még ma is csak nehezen bir nálunk magának tért hódítani. A negyvenes évek­ben, sőt egész 1858 ig az egypár hazai kölcsönös, a négy triesti és egy bécsi részvénytársaságnál évenkint alig egypár ezerre ment a magyarországi biztosítottak száma s alig egypár százezer forintot tett az általuk fizetett évi biztosítási díj: ma az évenként előforduló biztosítások ha túl nem halad­ják, nagyon megközelítik a kétszázezret, az éven­­kénti díjfizetések összege pedig a tíz millió forintot közelíti meg, tehát körülbelül ugyanannyira megy, mint az ország összes takaréktári betételeinek évi kamata. Korábbi években a kárbiztosítás néhány városi iparos kivitelével jóformán csupán a bérlők

Next