Ellenzék, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-148. szám)

1883-05-04 / 101. szám

uv negyedik évfolyam. lOI. NXIIIII eghl éVM félévre • ELLENZÉK. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. SZERKESZTŐI IRODA: liilkirály-utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények AZ „ELLENZÉK*7 ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . . . . 16 frt. || Negyedévre ... 4 fr­t. . ... 8 frt. 11 Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára 5 kr. Jelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kolozsvár, péntek, május 4. 1883. K­IAD­Ó­ HIVAT­AL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. gg»------------------------­Kossuth Lajos levele. _ Válasz Kolozsvár város üdvözlő iratára — Mélyen tisztelt törvény­hatósági bizottság! Hálás érzéssel iktatom Kolozsvár sz. kir. város kegyes üdvözlő iratát a szives megemlékezés ereklyéi közé, me­lyekkel viszontagságos életem nyolcza­­ldik évtizedének lejárata a távol haza minden részéből megtiszteltetik. Mi vagyon én bennem jóra tehe­tetlen hontalan öregben, a mi megin­­dithatá hazámfiait, hogy mielőtt éle­tem pislogó mécse végkép kialudnék,­­ hosszú hontalanságom száraz földjét a vigasztaló megemlékezés üditő esőjével így megöntözzék ? Nincs semmi, mint egy oly múlt­nak emlékezete, melynek iránya a je­lenével kiáltó ellentétben áll. A jövendőre tartozik eldönteni várjon csalatkozom-e vagy nem, ha azon hitnek engedem át magamat, hogy midőn egy ily észrevételre sem méltó véletlen, mint az én 80-dik szü­letési év napom elég arra, hogy a köz­­érzület a magyar haza nagy részében, a kegyelet áramlatával forduljon azon múltnak emlékei felé, melynek a jelen egyenes megtagadása; ez nem tüné­keny felvillanás, mely nyomot nem hág­’ maga után, hanem egy neme az önkéntes „plebiscitum“-nak, melynél az én nevem csak alkalmid szolgált arra, hogy a magyar kebelből az idők és viszonyok semmi változata által ki nem irtható aspiratiók tág körben nyi­latkozatra jussanak. S minthogy e nyilatkozat logiká­jánál az én csekély személyem merő­ben elenyészik, szabad megjegyeznem, hogy én e kegyeletes visszafordulást, a múltnak hagyományai felé, természetes­nek találom. Éló hit gyökerei tartják fenn, gyö­kerei táplálják. Nemzetek élő fák, me­lyeknek fenntartó tápláló gyökere tör­ténelmük. Minden kornak megvan a maga vezéreszméje, mely a kor törekvései­nek irányt szab. Az emberi dolgok rend­jében fekszik, hogy e törekvés némely egyesek munkásságában pronuncziáltabb módon jusson kifejezésre, mint másoké­ban, de azok, a­kiknek e pronuncziál­­tabb munkakör jutott, nem szerzői a kor vezéreszméjének hanem annak pro­­ductumai; szerepük a kép­viselés szere­pe, nem a teremtésé. Az igazság érzete nem is engedi elfogadnom a tisztelt bizottság azon sza­vait, hogy „én gyújtottam meg a szö­­vét­eket, mely honunk újjá­születési korszakát bevilágítá“; még a leghizel­­gőbb betudás is legfölebb azon elisme­résig mehetne, hogy egyike voltam azok­nak, a­kik azt oly magasra tartották, mint a­mennyire karjuk ért. A­mi meg­­gyújtotta: az ama láthatatlan nagy ha­talom, melyet korszellemnek neveznek, s a mi és azért nagy hatalom, mert nem véletlenül születik, hanem nemze­dékről nemzedékre torlódó szükségek­nek, századokon át halomra gyűlő té­nyeknek eredménye. Abban azonban a tisztelt bizottság az én meggyőződésemnek is kifejezést adott, n°gy a korszellem által meggyujtott ama szövetnek, mely azt a korszakot bevi­­lágítá, nem annak az egy midékony pornak, melynek egyik porladozó rom­jaként maradtam ekkorig fenn, hanem »nemzedékek számára vala gyújtva“ és én, ki­zontalan magányomban nagyon reá értem a történelem törvényeivel szá­­ngot vetni, meg is vagyok győződve, hogy azt a szövétneket, bár időnk­ént csak pislogni látszassék is, sem a túl anyagias irány széngőze, sem a viharok fergetege el nem olthatja. Megilletődött szívvel, köszönöm a észtélt bizottság azon kegyes ítéletét, hogy az, a­mit igénytelen közéletemből az „önzetlen hazafiság, jellemszilárdság , tetterő“ czímével méltóztatik meg­ajándékozni : „jutalmat a konboldogság­­ban arathatnak. Isten a bizonyságom, hogy más jutalomra soha sem vágy­tam­; de épen mert másra nem vágy­tam, keservesen fáj annak tudata, hogy ezt megérnem nem engedtetett; de vi­gasztalást keresek a tisztelt bizottság azon biztosításában, hogy szent sugal­lat lelkesíti a magyar kebleket a hon maradandó felvirulásán csüggedetlenül munkálni. Ebben remény van. Csak adja meg az a szent sugallat a rendíthetlen hitet, hogy az ezer éves Magyaror­szágban, a­mint meg­van a hivatás, úgy a tehetség sem hiányzik vissza­szerezni a marandandó felvirulás alap­ját, az önálló államiságot, és a hit, melyről megm­ondá az idvezítő, hogy hegyeket képes mozdítani, a reményt valósággá fogja érlelni. A tisztelt bizottság becses levelé­nek azon sorai, melyekben említve van, hogy a sokat hányatott hazában küz­delem küzdelmet vált, eszembe juttat­ják a korszak­alkotó emlékeket, me­lyek a váltakozó küzdelem múltjából Kolozsvár nevéhez fűzték. Ott tartatott Erdélynek azon or­szággyűlése, melyen János király öz­vegye Izabella, azon jóslattal adta át Szent-István koronáját Ferdinándnak, hogy az soha sem fog többé magyar fejre tétetni. A baj nem ebben, hanem a cu­­mulált nem magyar érdekek nyomásá­ban van.­­ És sok máson kivüin ott tartatott meg Erdély utolsó külön országgyűlése is, mely a magyar hazát a maga törté­nelmi egységébe azon reménnyel állí­totta vissza, hogy egységében feltalá­­landja azon erőt az idegen érdekek nyo­másának ellentállani, melylyel a ketté sza­kadt, de ugyanazon egy hatalomnak hó­doló test két tagjának külön külön egyi­ke sem birt. E remény megvalósulását a leg­utóbbi évek megközelítés helyett hátrább vetették, de engem sem ez a csapás, sem az annak nyomában keletkezett anomáliák meg nem zavarnak azon hi­temben, hogy az a remény meg is va­lósulni fog. Én a jelent a történelem folyama amolyan múlékony kiáradásának tekin­tem, melynek a mint állandó létoka nincs, úgy állandó jellege sem lehet, de Kolozsvár városának ez átmeneti idő­szakban egy oly hivatás jutott, mely még annál is sokkal fontosabb melyet honvédelmi tekintetben a hajdanban birt, a mig falai egy részének lerontá­sával hadi fontosságát Bussi-Rabutin meg nem szüntette. Addig Kolozsvár egyik vára volt azon Erdélynek, mely a magyar szabad­ságnak erődje, s tábora volt. Most hivatása, hogy vára legyen a magyarságnak a honbontó törzsönkö­­dés közt, mely körülötte zsibong; vá­ra legyen a magyarságnak ama szom­szédfelé, melyet a szláv tenger fenye­gető dagályával szemben saját bizton­sága érdekének szívességre kellene utal­ni a magyarral; s azt hiszem utalna is ha Magyarországban nem a keletfelé terjeszkedés ambitiójának engedelmes erő­tárházát, hanem önczéljas államot látna, melynek öntudatos politikája le­het és van. A multakban karddal küzdött Er­dély s Erdélynek fővárosa a magyar­ságért ; a kardra még szükség leh­et, még szükség lesz, de most a magyar műveltség, magyar tudomány, magyar polgárosultság fölényének fegyvereivel is kell küzdenie. Innen kell lobogtatni a magyar állami típusz zászlóját amott délkeleten, a­mint lobogtatá a magyar nemzeti lét fentartásának zászlóját a múltakban. A­mig a nemzet él, a­mig nyelve fejlődik s fejlődése lépést tart a haladó kor szellemével, a magyar meg fogja tartani a „primus inter pares“ szerepnek tekintélyét, melynek jogát egy ezredév történelme, minden contro­­versián felül helyez s ha ezt megtart­ja, lehet többé-kevésbbé szomorú kor­szak, mint volt nem egyszer ámultab­ban, de veszve semmi sincs. Hát bizony a magyar cultura, a magyar intellectuális emelkedés ki­­mondhatlanul fontos , hivatás. A mély tisztelet adójával hódo­lok Kolozsvár városának a dicsőséges erélyért és buzgalomért, melylyel e fontos hivatás mezején előre tör. isten áldása kisérje hazafias hiva­tásának utjain. Fogadja kegyesen szives megem­lékezéséért hálás köszönetemet. Kelt Turinban, márcz. 61. 1883. A mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság ■ " • alázatos szolgája, KOSSUTH LAJOS m­. k. — A főrendiház uj elnöke Szögyény Ma­nch László, a neki fölajánlott főrendiházi elnöki állást hajlandó elfogadni s igy kine­­veztetése már a napokban megtörténik. Mi­után Szögyény-Marich László tudvalevőleg Fehérmegye főispánja, most utódja iránt foly­nak a tárgyalások.­­ A kath. püspökök értekezletet tartot­tak tegnapelőtt este a hecegprimás budavá­ri palotájában. A tanácskozás főtárgyát, mint a­­Magy. korona* írja, az a kérdés képezte, hogy vájjon megjelenjenek-e a kat­­holikus tanítók az orsz. tanítógyűlésen vagy sem ? A konferencián elhatároztatott, hogy az esztergomi, kalocsai, egri érseki, a Csa­nádi, győri, pécsi püspöki megyék egyet­­egyet fognak küldeni a tanítóképezdék és egyházmegyei tanfelügyelők részéről. Külön­ben kimondatott, hogy a kath. tanítók eb­ben az évben csak próbak­épen jelenjenek . A megszállt tartományok helyőrsé­gét, mely eddig 40.000 emberre ment, a had­ügyminisztérium 5000 emberrel végre le fogja szállítani. A szerajevói főhadparancs­nokság az ide vonatkozó részletes terveket már felterjesztette Bécsbe. A rendszabály gyakorlati keresztülvitele most annál in­kább várható, mert a viszonyok alakulata azon kerületekben, hol a lázadás folyt, hí­rek szerint megnyugtató. — Bukarestben jelentik, hogy Cogolub­­ceanu, az ismert, örösítőb­arát exminiszter, ki most a román ellenzék vezére, egy legújabb keletű titokzatos esemény által nagyon kompromittáltnak mutatkozik. Cogolniceanu­­nak a besszarábiai határon birtoka van, melyet bérbe adott. Ennélfogva hamar fel­­tű­nt, hogy e birtokát nagyon is gyakran meglátogatja. Figyelemmel kisérték ottani tartózkodását, s ekkor kitűnt, hogy a hatá­ron túlról igen gyakran fogad titokzatos vendégeket, hogy továbbá néhány olyan egyén, ki közel áll hozzá, szintén feltűnő gyakran átrándul Orosz-Besszarábiába. Ál­lítólag Cogolniceanu jószágán nagyon érde­kes iratokat és terveket talált a hatóság. A mél­sás urak. Nem jut eszünkbe kicsinyelni a főrendiház most folyó vitáját. A leg­­külömbözőbb szempontok érvényesítik magukat az ékesenszólás olyan formái között, melyet csodálattal olvasnánk, ha idegen parlamentből hozná hozzánk a táviró s büszkeséggel olvasunk most, minden konstrukc­iónál eszünkbe jut­va, hogy itt, bár minő vélekedések mellett is, mégis csak a magyar gé­niusz működik. D­e ha elismertük a vita formai szépségeit, úgy el is mondtunk — a Samassa didaktikai fejtegetésének ki­vételével — mindent, a­mi hangot ad­hat az elismerés szavának. Mert hát megbocsátnak a mék­sás főrendek, de vitájukat egészen komolyan venni nem lehet. Úgy látszik, ők maguk sem akarnak komoly harczot tulajdonítani nyilatkozataiknak. Az ember, ha diskussióba bocsát­kozik, eredményt vár attól. A tanács­kozás arra való, hogy az ellentétes né­zetek kiegyenlítsék, vagy legyőzzék egyikamást. Az argumentumok harczba vannak vive, s azon nézetek győznek, melyek egy többség által érvényesí­tették magukat. A politikában az „A“ után a „B“ következik. — Én ezt a törvényt jónak tartom, ergo m­egsz­a­­vazom, mert a jónak csak úgy van a politikában értéke, ha gyakorlati ala­kot ölt. Vagy pedig: én ezt a tör­vényt nem tartom jónak, ergo nem szavazom meg, mert nem akarom, hogy a gyakorlati életben a „rész“ öltsön alakot. Ez az egyetlen észszerű, őszinte és természetes felfogás a tanácskozások rendjében. Ennél más formula nem lé­tezik. A­ki más formulát alkalmaz, az lehet nagy tudós s mint ilyen tarthat igen tartalmas akadémiai értekezéseket; vagy lehet kitűnő pap, s mint ilyen nagyhitű lehet az egyházi szónoklat te­rén — de politikai szerepre nem alkal­mas, mert csak tehetsége van, de aka­rata nincs ; csak beszédet konstruál, de politikát nem csinál, csak fejteget, de nem alkot. A főrendiház úgy látszik lemondott arról, hogy politikai testület legyen. Tagjai nem látják szükségesnek a fen­­nebbi formula alkalmazását. Ők ilyen­formán vélekednek. Ezt a törvényt nem tartom jónak, de azért meg­szavazom. Hát ez nem komoly beszéd. És ha még kétszer annyi tudomány, kétszer annyi ékesszólás keretében tör­ténik is meg az ilyesmi, annak mégsem lesz hatása az országra, s nem eleveníti föl a főrendiházat abból a dermedtség­ből, melyre magát kárhoztatta. Ha jó — meg kell szavazni , ha nem jó — nem kell megszavazni. De azt mondani, hogy a középiskolai törvény nem jó — egyházpolitikai, oktatásügyi, valláserkölcsi szempontokból vehemens, támadásokat intézni ellene és mégis megszavazni — ez lemondás azon po­litikai súlyról, mely a főrendiházat al­kotmányunkban, szervezeténél fogva meg­illeti. Ma már nincsenek a közéletnek ki­jelentései. A bíbor ad nagy vagyont, nagy összeköttetéseket, nagy befolyást. De sulylyal a politikában nem bír, ha a szavak nincsenek összhangban a té­nyekkel. Ezek a beszédek és ez a sza­vazás együttvéve nem kontribuált ahoz, hogy a főrendiház óhajtandó és szük­ségszerű erkölcsi függetlensége mellett tanúbizonyságot tegyen. Ez inkább azt jelentette, hogy van a főrendiháznak ar­gumentuma, de nincsen véleménye, tud beszélni, de nem tud tenni: ügyesen zsémbel, de nincsen ellen­állási ereje. Az egész inkább értekezlet, volt, mint tanácskozás; inkább kenetteljes diskus­­sió, mint pártok és elvek mérkőzése; inkább szent zsinat, mint országgyűlés. Pedig tagadhatatlan, hogy értékes magva is volt a szóvita cséplőgépének. Ott van — egyebet nem említve — a vallás erkölcsi szertartás, melynek e törvényjavaslatban igen alárendelt tér jutott. Mi­ a magunk részéről nagy nem­zeti szerencsétlenségnek tartjuk, hogy vallás dolgában olyan nagyon „felvilá­­gosodott“-ak vagyunk. Mi nem tartjuk a hitet épen olyan haszontalan valami­nek, minőnek azt a tudákosság hirdeti. De hát ez más lapra tartozik. Pedig érdekes volna egyszer máskor erről is elmélkedni. Tény, hogy abban a sokat hirdetett „türelmességi erény “-ben nagy része van a vallástalanságnak. A né­met kultúra vívmánya ez is. Ott fejlő­dött ki a materia imádás irodalommá. Onnan kapjuk a miasmát mi is. De, mint mondok, ez más lapra tar­tozik. Ezúttal csak annyit kívántunk konstatálni, hogy a főrendiház csak be­szélni tud, de akarni nem tud. A leg­főbb ok a gyors reformálásra, fontosabb oeconomiai hatásköre; nemcsak fontosabb, de több dolgot is ad háromszorta, mint a tisztán politiális természetű mezei rendőri kihágások elbírálása, melyeknek száma évenként alig megy talán 70—80 esetre. A­ki ismeri a városgazda és mezei rendőrség ügykörét és a városi szabályren­delet idevágó szabványait, teljesen igazat fog adni nekünk s egyúttal el fogja ismer­ni azt is, hogy a városgazdái és mezei rend­­őr hivatal egészen rokon teendőket végez. P. o. a szabályrendelet szerint a városgazda kötelessége: a város kaszálóit kezelni, azo­kat bérbe adni vagy házilag mivelni, leka­­száltatni, szénát sarját betakaritni stb; a városi hivatalok számára a város erdeiben tűzifát vágatni, s azt behordatni, felvágatni, szóval kezelni; a város fekvőségeit haszon­bérbe adni, leltározni; a »Szamos és Nádas folyók partjainak védelméről gondoskodni védgátakat, marterőditéseket, hidakat csi­náltatni ; a Kis-Szamost jegeltetni; a kóbor marhák tartásáról, melyeket gazdáik elve­szítettek, gondoskodni s e czélból azokat a a városmajorban gondoztatni; a hivatalos kiszállásokra szükséges fuvarról gondoskod­ni ; a város számára szükséges ingó dolgo­kat (bureaukba a bútorzatot s más keréke­ket, a városmajorba a szekereket, eszközö­ket stb.) beszerezni; mindezeket, valamint városi középületeken a tanács által elrendelt kisebbszerű javításokat megtétetni stb. stb. Viszont a mezei rendőrfőnöknek teen­dői közé tartozik : a város közlegelőit ke­zelni, azokra a csordákba egyes polgárok marháit legelőbér mellett fölvenni, a csor­dákra, a ménesre, százgályára felügyeletet gyakorolni, csordabéreke­t kezelni, mezei kutakat, mezei utakat jó karban fentartani s azok, valamint mezei utak helyreállításá­ról a tanács rendeletéből, a városgazdával egyetértőleg, gondoskodni, végül mezei ki­hágásokat elsőfoku­lag elbírálni. A teendők és hatáskör e vázlatos is­mertetéséből látható, hogy városgazda és mezei rendőrfőnök tulajdonképen, az egy me­zei rendészetet kivéve, teljes-tökéletesen egy­féle ügyeket végeznek: mindkettő a város gazdája, gazdatisztje, csak hogy az egyik inkább a belterületen, a másik in­kább a határon. A hatáskör ezen egyformasága tehát már magában indokolná, kívánatossá, sőt szükségessé teszi az egyesítést, mert így különválasztva, mint a múltak tapasztalata tanúsítja, a teendők nem lévén elvileg sza­batosan körülírva, némely gazdasági köz­érdek, csak hátrányt szenved. Amint szenvedett a múltban is. Pél­dául évekkel ezelőtt sok éven keresztül a városi költségvetésbe jelentékeny összeg volt előirányozva mezei utakra, kutakra és hidakra. Az előirányzott összegek azonban mindannyiszor a pénztárban maradtak és a gazdaközönség panasza állandó volt a me­zei utak, hidak, kutak miatt. Miért? Mert városgazda is, mezei rendőrfőnök is azt vél­te, hogy hiszen ezeknek a reperatiója nem neki, hanem a másiknak tartozik hatáskö­rébe s ráhagyta a másikra, miből az jön, hogy­­ az előirányzat nem költetett el, a gazdák panasza minden évben megújult. Úgy hogy e bajokon, csak az utóbbi idő­ben lett segítve. De az egyesítés mellett szól még egy más fontos, mondhatjuk döntő körülmény: a takarékosság. A­kik a városi pénztár nagy terhei miatt a sok személyi kiadás szempontjából szoktak panaszkodni, annyiban igazuk van, hogy városi törvényhatóságunk szervezeté­ben nincs kellően keresztülvive a munka­egyesítés elve. Ellenkezőleg a szétfor­­gácsolás elve uralkodik. Rokontermészetű­ ügyek szét vannak osztva több külön álló orgánum között, a­minek a kétszeres sze­mélyi kiadáson kívül, két rossz oldala is van: egyik az, hogy a rokon természetű ügyekkel foglalkozó, de különálló közegek olykor fölösleges munkát végeznek, olykor keresztül-kasul intézkedvén, egymást is bé­nítják, olykor meg egymásra hárítván a dolgot, mind a kettő elmulasztja annak tel­jesítését; a másik pedig az, hogy míg van­nak ügyágazatok, hol a tisztviselők túl vannak halmozva a teendők sokaságával, addig mások nincsenek eléggé elfoglalva. Az utóbbi szemrehányást sokat emle­gették egy időben a mezei rendőri hivatal­lal szemben is. Ez volt főkép annak is az oka, hogy ezelőtt pár évvel, az újjászer­vezéskor a mezei rendőrfőnöki segédi állás eltöröltetvén, a mezei rendőrfőnök mellé csak egy dijnok rendeltetett. Nos hát most, midőn a városgazdai állás meg van ürülve, épen eljött az ideje annak, hogy a mezei rendőri hivatal ne legyen sinecura, mint némelyek részéről ma is állíttatik. Egyesítsük a két hivatalt (városgazdáit és mezei rendőrfünökit) egy személyben.­­ egyesítsük és egyesíthetjük annál inkább, mivel az egyesítéssel még tetemes megtakarítást is el lehet érni. Most a kiadás ugyanis így áll: Városgazda.................700 forint. írnoka........................ 500 „ Egy hivatalszolga . . . 240 „ Együtt: 1440 ,, A városgazdái és mezeirendőri hivatal egyesitése. Ez az egyesítési eszme élénk megbe­szélés tárgya a városi képviselők körében. A sajtóban is föl volt már vetve. Ma vagy holnap a városgazdai állás végleges betöl­tése szőnyegre kerül a városi bizottság ma kezdődött közgyűlésén. Mindez indokolttá te­szi, ha az egyesítés kérdésével egy kissé behatóbban foglalkozunk. A városgazdai és mezei rendőri hiva­talok egyesítését két döntő körülmény nem­csak indokolttá, de egyenesen kívánatossá teszi. Kolozsvárt a városgazdai és mezei­rendőri hivatal tudvalevőleg kiválóan gaz­­dászati orgánumok , s úgy természetesen már ennélfogva rokon természetűek levén, a városgazdának épen, igy mint a mezei rend­őrfőnöknek első­sorban jó, qualifikált gaz­dának kell lennie. A mezei rendőrfőnök fog­lalkozik ugyan szorosan véve nem gazda­sági teendőkkel is, a­mennyiben az ő ha­táskörébe tartoznak a mezei rendőri ki­hágások. Ennél a functiójánál azonban sokkal

Next