Ellenzék, 1885. január-június (6. évfolyam, 2-148. szám)

1885-05-04 / 102. szám

Hatodik évfolyam.______ Felédre • SZERKESZTŐI IRODA: .­ajfilv-utcia 16­ **• hová a *aP szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva .................16 frt. II Negyedévre ... 4 frt. ................. 8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. |i |(; nik a „Ellenzék“ mindennap, a vasár és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. SO& NAttBM. Kolozsvár, hétfő, május 4, 1885. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 83. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 80 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyilttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A királyi szó. A ragyogó fejedelmi látványnyal, amely szombaton a kiállítás megnyitása­itg tárult a néző elé, méltóan verse­nyeztek azok a királyi szavak, melyek­ül a király és a trónörökös a nemzeti munka nagy ünnepét megnyitották. Va­tta fejedelmi szavak voltak azok, me­lyek örvendetes visszhangot fognak kel­teni az egész nemzet rzívében ország­szerte. Különösen két kimagasló részlete van a király és a trónörökös beszédjé­nek, két kimagasló részlet, melyeknek nemcsak efemer értékek, de tartós politikai jelentőségük is van. Leg­alább mi szeretjük hinni, hogy azoknak a szavaknak ily mély jelentőségük lesz. Akik milliók sorsát intézik, azok­nak legegyszerűbb szava is mindenha többet jelent a közönséges értelemnél, fejedelmek szavára milliók csüngnek figyelemmel, egy királyi szótól, kapcso­lban a királyi hatalommal, gyakran milliók jó vagy bal szerencséje függ és sorsuknak évtizedekre, sőt egy századra kihatólag áldásos vagy kárhozatos irányt szabhat. Ezért tulajdonítunk mi kiváló súlyt a fejedelmi nyilatkozatnak, ezért különb­­en a felsége és a trónörökös ama szá­mnak, melyekkel az országos kiállítást megnyitották. Már maga az a tény, hogy a Fel­­ég egész udvarával megjelent és részt vett a magyar nemzet ez örvendetes nemzeti ünnepén, messze felülemelte e kiállítást a közönséges színvonalon. E­zet három század óta vajmi ritkán érte meg, hogy uralkodói vele együtt eveztek, örömeiben és szenvedéseiben részt vettek, a nemzettel összeolvadtak volna. Tehát már csak az, hogy I. Fe­renci József király szakított elődei ideg t­­enkedésével és maind gyakrabban keresi az ő hű magyar népét, elismeréssel s biztató reménynyel kell, hogy el­­töltsön minden hazafit, aki egy ural­tok és alattvalói közötti viszony ben­őnek jelentőségét kellően képes méltányolni. Ami azonban m­inket ez alkalom­mal az elismerés föltétlen és őszinte hangoztatására késztet, az különösen a a két passzusa a trónörökös és a beszédjének, ahol mindketten hizh­angzólag jelzik a kiállítás nem­­zei jellegét. A trónörökös szavai e 'kintetben sokkal melegebben és hatá­­staabban szólalnak, kivált­ott midőn „Egy évezreden át tartotta főn ez a nemzet, úgy a szerencse — mint a balsors változatai közt, s az ősei által elfoglalt földön egy ha­talmas közéletet alapított meg.“ De a király maga is „méltán nemzetinek“ nevezi az ünne­pélyt, midőn így szól: „Örömmel jelentem meg, hogy­ ezen a jelentőségére nézve a közön­séges kiállítások színvonalán felül álló, méltán nemzetinek neve­zett ünnepélyt jelenlétem által fel­avassam.“ E szavakban Magyarország jelen­legi valamint jövendő királya az egész világ színe előtt nyíltan elismerik és fennhangon proklamálják, hogy a kul­túrának az a diadalünnepe, melyet tu­domány, műveltség, ipar a magyar fővárosban rendezett, ez a nagy kul­­túrünnep a magyar nemzet ün­nepe, a magyar nemzeti kul­­túrnak diadalnapja. Azt jelentik a király és trónörö­kös­e szavai, hogy már a Habsburg­­dinasztia is elismeri azt az évezredes tényt, hogy azon a földön, melyet 1000 év óta Magyarországnak ismer a história, nemcsak az államal­kotó és fenntartó szerep illeti meg a magyar népet, de a kultúra is ennek a magyar nemzetnek saját őserejével teremtett alkotása. És ez az elismerés két irányban is üdvös hatásúnak ígérkezik. Egyfelől abban a tekintetben, hogy valamint ez­úttal a budapesti kiállítás ilyen elis­merésre ragadta a királyt és a trón­örököst , azonképen lassan-lassan meg fogja őket és az uralkodócsalád min­den tagját győzni a magyar nemzet hősies előretörekvése afelől, hogy a Habsburg-dinasztia birodalmának súly­pontját, trónjának legerősebb támaszát ez életrevaló, őserőtől duzzadozó or­szágban keresse. Másfelől a királyi szavak el fog­nak hatni a szélrózsa minden irányá­ba, benn a hazába és messze idegen országokba és e messze hullámzó kirá­lyi szavak is bizonyságot fognak tenni, a kiállítással egyetemben arról, hogy: ez az ország nemcsak névleg, nemcsak politikai szervezeténél, nem­csak törvényeinél, de kultúrájánál, mun­kájánál, törekvéseinél fogva is — Ma­gyarország! — Az angol orosz háború Szentpéter­várról ismét és meglepő, váratlan hírek ér­keznek. Odavaló kormánykörök ugyanis e hírek szerint ma kedvezőbbnek mondják a kilátásokat a békés megoldásra. Giera állí­tólag közölte Thornton pétervári angol kö­vettel, hogy Oroszországnak szándéka ugyan a Komarovo által elfoglalt pozíc­iókat meg­tartani, az azonban nem zárja ki azt, hogy Anglia és Oroszország kölcsönösen megvizs­gálják amaz igényeket a­miket külön külön az elfoglalt területre támasztanak. Egyúttal azt is közölte, hogy Oroszország Anglia azon javaslatát, miszerint ez ügyben egy válasz­tott bíróság döntsön, nem utasítja teljesen vissza. Egy szóval Oroszország húzza, ha­lasztja a dolgot, hogy Komarovonak ideje legyen teljesen megszállani ama területeket, melyekre Oroszország rá­vetette szemeit. Az angol lapok tekintélyesebbjei is azon nézeten vannak, hogy a békés megol­dás mégis csak biztosítottnak tekinthető, ámbár a választott bíróság eszméje még nincs eldöntve. Egy londoni távirat a bécsi II. Freie Pressében azt jelenti, hogy az afghán ügy elvesztette éles jellegét. Hire jár, hogy a dán király van kiszemelve választott bírónak az angol-orosz perben. IX Keresztély király tehát úgyszólva csa­ládi perben fog ítélni, mert egyforma ro­konságban van mind a két udvarral. Egyik leányát t. i. a walesi herczeg bírja nőül, másik leánya pedig az orosz czár neje, or­szágának érdekei pedig hasonlóképen azt kívánják, hogy mind a két országgal jó barátságban éljen.­ ­ ELLENZÉK" TÁRCZÁJA 1885. Május 4. A minta. i. ki tudná leírni elragadtatását egy ‘"Minek, ki legelőször pillantja meg az ^»i-tenger hullámait. Ki tudná azt a fedést érezni, mely eltöltött, midőn ■ *^ép őszi napon Velenczébe érkeztem, ,‘t'a Olaszország kék ege először vett ^ & az olasz nyelv lágy zenéje ütó füleimet. - tekintetem esett, minden festői­­' fel előttem, az épületek, a Márkus '““den ablaka, a Dogópalota minden méltónak látszott, hogy megörökítsem T*'®®®t. Kevés idő múlva oda hagytam irr­hitecturát s maga a természet bilin­­figyelmemet. Itt sem időztem ;ij Minden szép közt, a mit itt meg- L, ött&®, leginkább az emberi arczok ^Siána foglalt el, — és vázlat­­•'® nem sokára a legérdekesebb tá­­ ji fjekkel teltek m Ei eg- IV® ^ a véletlen oly városrészbe ’ helyet még nem ismertem. Sétám kjs ^ bolyán foglalkoztam egy remek­­hogy magamnak a paloták |||^ 11 1®VŐ tartózkodásomról maradandó !' Erezhettek. Pierre harangszót hallottam s föl­pillantva nagy templom előtt láttam magam, mely márvány oszlop-csarnoktól volt egé­szen körülvéve. Beléptem. Titokteljes fél­homály fogott körül ; csak a főoltáron égett két gyertya egy oltár-képet világítva meg, mely az olasz oskola egyik régi mes­terétől származhatott. Az oltárig akartam hatolni, hogy a képet közelről tekintsem meg, de a mise megkezdődött és én egy oszlop mellé vontam meg magam. Körülbelül huszonöten vagy harmin­­czan lehettek az ájtatoskodók a templom­ban, férfiak és nők, karjukon gyermekeik­kel. Érdeklődésemet az imádkozók festői csoportjai sokáig kötötte le. — A tem­plom előcsarnokában könnyű lépteket hal­lottam ; fölpil­lantok, egy fiatal asszony, egészen feketében, lépett be. Miután egy futó, zavart pillantást vetett maga körül, az imádkozók csoportja előtt elhaladva egyik távoli szegletbe vonult, karjait melle felett összekulcsolva, fejét alázatosan meg­hajtva az egyszerű kereszt előtt térdre ereszkedett. Egy mozdulatát sem tévesztet­tem el és láttam, hogy karjai erőtlenül om­lottak alá, és arczát kérőleg emelte a szent­kép felé. Az áldozó nap utolsó sugára tért át az üres ablakon, a térdeplő alakra hul­lott és véghetetlen, megható szelidségü ar­­czot világított meg. Ama hires képre az imádkozó „Szent Kathariná“-ra, mely az Ortolini fejedelem képtárában van, emlékez­tetett ez arcz s azonnal az a gondolatom támadt, hogy ez elragadó minta után, mely­re szemem tapadt „Szent Katherina“, képét fessem le. Minél tovább vizsgáltam az arczot, an­nál inkább meglepett a vágy, hogy vonásait egy képben megörökítsem. Hogyan jussak ismeretségéhez ? ez volt a kérdés ! Többféle tervet gondoltam ki, s ezalatt a misének vége volt. A fiatal asszony felkelt és sebe­sen a templom kijárata felé tartott ; úgy látszott, mintha senki által se akart volna észrevétetni. Még semmiféle határozathoz sem ju­tottam , azonban egy szerencsés véletlen megmutatta a közeledés útját. Azon a he­lyen, hol előbb térdelt egy zsebkendő fe­küdt, sietős távozásakor ott feledte. Pillanatig sem haboztam, felvettem a szerencsét hozó kendőt és a templomot oly hamar, a­mint csak lehetett elhagytam. Né­hány percz után elértem ismeretlenemet. Kalapomat a legnagyobb udvariassággal levéve köszöntem és megkérdeztem, hogy a zsebkendő, melyet megtalálni szerencsés vol­tam, nem az övé ? Remegett a­mint reám nézett és zavarodott pillantást vetett a csipke kendőre, melyet kezemben tartottam, aztán szemeit ismét lesütötte, a zsebkendőt elvéve csendesen szólt: — Mille grazia Signor, épen most hagy­tam el a szent Katharina templomát és . .. Ez a csodálatos összetalálkozás egy mosolyt csalt ajkamra. — Ez a szent Katharina temploma volt ? kérdem. — Bizonyára excellenza, nem tudta ? — Valóban nem tudtam. Hanem kü­lönös, az egész idő alatt m­ig a templomban voltam semmi egyébre sem gondoltam, mint szent Katharinára. — Excellenza valószínűleg Sienában lakott, felelt­e! Soha sem jártam ott, hanem ha Sig­nora merészségemet meg akarja bocsátani, úgy bevallom, hogy a gondolat szent Katha­rinára az ön megpillantásánál jött. Sohasem ült még egy művész előtt ehez a szenthez? Bókomnál elpirult; anélkül, hogy föl­nézett volna, fejét rázta és azon megragadó kifejezés, mely első látásra megragadott, arczán ismét feltűnt. — Oh nem Signor, szólt. Hogy tud­na valaha szegény sápadt arczom egy mű­vészt lelkesíteni ? — Ezerszer bocsánatot kérek, felelem, magam is festő vagyok és meg vagyok győ­ződve, hogy sohasem szolgált minta gya­nánt kedvesebb és tökéletesebb arca egy művésznek talán, mint az önés Bocsás­son meg Signora. Kétségkívül oly dologról beszélek, mely sohasem fog teljesedésbe menni és hogy ha bátorkodtam Signorát minden ok nélkül feltartóztatni, úgy csak azért történt, hogy vonásait emlékezetem­be vésve, azokat később vászonra tehessem. — Tehát szándéka szent Catharinát lefesteni ? kérdezte élénken. — Ez legforróbb kívánságom. — Nos akkor mintául fogok önnek szolgálni excellenza, szólt hirtelen. Hanem csak délelőtt, sohasem este. Meghajtottam magam és átadtam névjegyem. — Bízzék bennem, holnap reggel ön­nél vagyok. Még egy pillantást vetett felém és si­etve távozott. Egész este ezen különös tüneményről ábrándoztam. Százszor kérdeztem magam, vájjon szavatartó lesz-e ? Kételkedtem rajta. Bizonyára férjnél volt, azért választotta a délelőttet, hogy férje előtt eltitkolja. Ha az megtudná, nem adná meg az engedélyt, hogy mintául szol­gáljon, még a szent Katharinához sem. Pedig a Signora semmivel sem kom­promittálta magát, nevét sem mondta meg. Csaknem fölhagytam a reménnyel, hogy kedves arczát vászonra festhessem, ha csak emlékezetem után nem tudnám azt meg­tenni. (Folyt, köv.) Politikai hírek. — A karczagi kerületben a független­ségi párt hívei a visszalépő Sárközy Aurél helyére Komjáthy Bélát kínálták meg a jelöltséggel, amit ez el is fogadott. Az antiszemiták, mint halljuk, Szemnecz Emilt, a „Függetlenség“ dolgozó társát akar­ják fölléptetni. Sárközy Aurél tudvalevőleg Fehér megye alispánja lesz.­ ­ I­I Az orsz. kiállítás. A főváros képe. A sok bánat és keserűség között volt egy napja a magyar nemzetnek, melyen a nemzeti önérzet tudata, a hazafias öröm jól eső melege töltötte el a kebleket. A koro­názás óta a főváros nem látott ily nagy­szerű, lélekemelő jelenetet. És úgy a fővá­ros mint az egész ország minden társadalmi osztálya kivette részét az örömből, mert hisz ez öröm a nemzeté, gazdasági és kul­turális haladásának lelkesítő öröme. És a nemzet uralkodója, jövendőbeli királya és királynéja tapasztalhatták azt, hogy miképen tudja vezetni őket a ma­gyar nép minden osztálya. A külföldi ha­talmak képviselői láthatták ennek a szere­tetnek lelkesedésig menő nyilvánulásait, s hírét vehetik annak, hogy a magyar király a legboldogabb koronás uralkodó széles e világon. Az udvar fényes kísérete, az elő­kelő arisztokrata világnak anyagi javak­ban bővelkedő elemei, a középosztálynak intelligencziában jeleskedő tagjai, s a ter­hes munkában fáradozó embereknek önérze­tes sokasága vegyültek össze, hogy ünne­­peljék együtt és egyformán azt a napot, a­mely bizonyára korszakot alkot a magyar nemzet történetében. Emelte az ünnepély fényét az, hogy a magyar trónörökös szerepelt kiálltásunk védnöke gyanánt, nem csak névleg, hanem tényleg is. És a­mi páratlan a kiállítások történetében, az országos kiállítás megnyi­tásán a világ nagyhatalmasságai hivat­a­losan képviselve voltak, a hatalmas Né­metország rendkívüli képviselőt küldött. Erre eddig nem volt példa, a mi kiállításunk az első példa és e fontos történeti eseménynek jelentőségét politikai, társadalmi és kultúrai szempontból egyaránt föl kell ismernünk és Magyarország jövendője érdekében e példát csak kedvező értelmében, sőt nemzeti büszke­séggel lehet értelmeznünk. Emelte az ünepély­t az is, hogy szép idő volt, bárha, mint távira­tunkban jeleztük, reggel borzasztó szél dü­höngött. A kivonulás nagyszerű volt. A­mi csak tehette, sietett ki a szabadba, hogy lát­hassa az udvar kivonulását, a­ki pedig meg­hívóra tehetett szert, az sietett a kiállítási térre. A főváros ragyogó díszt öltött erre a napra. Budavárának régi dicsőséget látott házai is versenyezve pompáztak az ifjú fővárossal. A­mit a jó ízlés és művészet megteremthet, azt mind felhasználta az ör­vendező lakosság hogy fényét, pompáját emelje a napnak. A koronázás epochális ünnepének világraszóló pompája újult meg, gyönyörködtetve és kápráztatva egy száz­ezreket tevő lelkes sokaságot. Talán csak a vidék tipikus alakjai hiányzottak a régi képből, de itt volt helyettük egy kicsiny, de fényes csapat, mely az egész világ ro­­konszenvét és elismerését hozta meg nagy törekvései jutalmául a magyarnak. és Budavár balgatag utczáin ép oly élénken hullámzott az élet, mint a pesti ol­dal széles utasé, s kora reggel óta nyüzsgő embertömegek szakadatlan láncza kígyózott keresztül a lánczhidon, körül az elipszen, fel a királyi várkastélyig. A várkastélytól kezdve keresztül a díszesen fellobogózott szent György-téren és Albrecht után egész a láncz­­hidig áthatolhatlan sorfalat képezett a ki­váncsiak serege, kik az udvar indulására vártak. A merre a menet elvonult, gyalog- és lovasrendőrök ügyeltek arra, hogy a to­longó nép elég szabad utat hagyjon. A ki­rályi palota kapujánál mindamellett oly mérvű volt a megtorlódás, hogy a néptöme­get teljes lehetetlené vált a gyalog járdára szorítani. Ezren és ezren lepték el a várkert környékét, a házak ablakait s az elipsznek azt a részét, honnan az Albrecht útra leg­jobb kilátás van. A szent György-tér diszi­tése pazar pompájában vetekedett a pesti részek legszebb díszítéseivel. József főher­­czeg palotáján nemzetiszinű, továbbá bajor és az uralkodóház színeit viselő zászlók lo­bogtak. Fel volt díszítve a honvédelmi minisz­teri és miniszterelnöki palota, a Lónyay palota, a lánczhíd és alagútfő, a közeli nagy épületek. Szép volt, díszes és lelkesedéstől zajos az egész főváros, de legszebb és legdísze­sebb mégis az Andrássy-út. Hétköznapi pon­gyolájában is méltó büszkesége ez a város­rész a fővárosnak, de hogy ünnepi díszt, váltott, még nagyobb, még igazabb gyö­nyörűséggel nézték, csodálták fényes pa­lotáit. A kivonulás. Alighogy megvirradt a főváros fölött, megindult a népvándorlás a város­liget felé. A Terézváros kezdte, melynek apraja nagyja kivonult a Stefánia-út két oldalára, meg az Andrássy-út palotasorai elé. Kilencz óra­kor, midőn a rendőrség és katonaság felál­lította kordonját, sűrű csoportok szegték be már mindkét oldalán az Andrássy-utat. S e csoportok nőttek, egyre nőttek s hullámzó, mozgó népáradattá olvadtak egybe, mire az első fogatok elrobogtak a lobogókkal és szőnyegekkel díszített paloták előtt. Máskor is volt kiváncsi, türelmetlen néptömeg a főváros utczáin, de most nem voltak láthatók azok a kínos jelenetek, melyek ezelőtt ren­desen megzavartak minden ünnepiességet. Voltak rendőrök is, de most nem szidták, kérték intették a tömeget, ha egy pilla­­­natra megbomlott a rend. Szebbnél-szebb fo­gatok váltogatták egymást az Andrássy­­úton s még a bérkocsisok is lehányták hét­köznapi külsejüket, hogy ne legyen miat­tuk hiányossága a pompának. Az omnibu­szok kormányosait a rendőrség öltöztette ki, de ők a maguk emberségéből csinosítot­ták magukat. Az első fogat, mely végig robogott az Andrássy uton, a Zichy Jenő grófé volt. Utána nemsokára a magánfogatok és bér­kocsik végtelen sora hajtott. Az út hosszá­ban szorongó néptömeg kíváncsian vizsgálta a kiállításra vonulókat, s lelkes éljenzésben tört ki, valahányszor közéletünk egy-egy ismert alakját pillantotta meg. Leírhatatlan az a kép, mely a felvonulás egész ideje alatt olyan tarkává és mozgalmassá tette az An­­drássy-utat. Az ablakok tele voltak elegáns hölgyekkel, kik borgnettekkel, messzelátók­­kal nézték az alattuk hullámzó menetet, melynél szebbet képzelni is alig lehet. A világ legszebb öltözete, a magyar díszruha, ezerféle változatban kápráztatta szemeinket. A magyar arisztokráczia hozzá méltó fény­nyel vonult ki a demokratikus munka szín­terére. Az ősi nevek örökösei elénk vará­zsolták ma a régi nagy idők daliás alak­jait, a­kiknek láttára öregbedik bennünk a büszkeség s izmosodik az önérzetünk. A fényes menet gyönyörködtető képét megzavarta az álllamvasutak igaz­gatóságának hyperloyalitása, mely a nemzeti lobogót két óriási fe­kete-sárga zászló szomszédságára kár­hoztatta. Ez a kettős szid szomorú idők ta­núja, melyekre ma rosszabbul esett vissza­emlékezni, mint bármikor ! . . . Az első udvari fogat Albrecht főher­­czeggel robogott a kiállítás felé. Az An­drássy-út egész hosszában nagy mozgás tá­madt, mikor a váczi út felől arra hozta az éljenek zaját a májusi szellő. A főherczeg fogata előtt huszárok vágtattak, egyengetve az utat. Az éljenzés zaja ezerszeres erővel újult meg néhány percz múltán, midőn a trónörököspár hajtatott el a kiván­csiak tömege előtt. Ilyen örömrivalgás ki­sérte végig a hosszú után József főher­­czeget és családját is, valamint Károly Lajos, Ottó, Lajos Viktor és Fri­gyes főherczegeket meg Koburg Fülöp herczeget és nejét, kiknek fogatai nyomon követték a legnépszerüb főherczegét. A király fogata tizenkét óra előtt néhány perczczel ért az Andrássy-utra, hol az éljenzés egyre terjedt s egyre nőtt egész a kiállítás kapujáig. Miután az utolsó udvari kocsik is el­robogtak, a paloták ablakaiból eltűntek lassan kint a kiváncsiak, az utcza közönsége pedig, egy szempillanat alatt megbontva a rendet, tömött sorokban vonult a liget felé, szaporítva a Stefánia-úton várakozó csoportokat. Azon utczákban, hol az udvari kocsik elhaladtak, az üzletek zárva voltak, csak az Andrássy­ úton volt egy-egy nagyobb üzlet nyitva, honnan a kivonulást legjobban át lehetett tekinteni. Az idegenség még csak ezután láto­gatja meg a kiállítást, mindamellett közel 20 ezer vidéki és külföldi ember volt a fővárosban már szombaton. Csak névleg feleség. Az Elain szerzőjétől. Angolból fordította: Amica. V. (Folytatás.) (12) — Hihetőleg azért, mert egy betű jegy­zéket sem hagyott, mi a gróf arra vonatko­zott volna. Minden portékáját egy távoli kousinja örökölte, a ki most is a házában lakik. Engem szólított fel, hogy a doktor

Next