Ellenzék, 1908. július-december (29. évfolyam, 148-297. szám)
1908-07-01 / 148. szám
Kolozsvárt, szerda, 1908. július 1. 148. szí SZÍ ■* Huszonkilencedik évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ............................. 32 korona Félévre.................................... 16 korona Negyedévre............................... . korona Egy hóra................................... 3 korona Egyes széni éra I0 fillér. ÜH s« ' " __j fM Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- WSÖSIFSÉM '^■Sj és ünnepnapokat. JfflB Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség: Deák Ferenc utca 30. sz. a. az emeleten. LESZEK POLITIKAI NAPILAP. Egy négyszögcentiméternyi hirdető ára 10 fillér. korona. Nyílttéri cikkek garmond sora után 60 fillér fizetendő. Alapította: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatal . Kolozsvárt, Deák Ferenc utca 33. szám. Fejetlenség a fővárosnál. Irta: Molnár ítél» «Ír. Budapest, június 30. A főváros fejlesztéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta pár nap előtt a képviselőház pénzügyi bizottsága. És ez a mindenképpen érdekes tárgyalás felszínre hozta a fővárosi kérdést egész nagyságában. Mert igenis nagy probléma ez, nemcsak helyi, de országos szempontból. „Ex tu Roma exiet lux!“ mondták hajdan büszkén a rómaiak. Onnan áradt szét a hatalom fénye, a jogrend mintaszerűsége a nagy birodalomba, sőt annak határain túl is. Azonképpen mi is csak egy virágzó, jól adminisztrált fővárossal tudnánk imponálni a külföldnek és a fővárosi törvényhatóság normális működésének a közigazgatás egész szervezetére buzdító példát kellene szolgáltatnia. Mi azonban rettentően távol vagyunk ettől. Kitűnik ez többek közt az említett bizottsági tárgyalás tudósításaiból is. Gyönyörű bokrétája ez a legsúlyosabb vádaknak, megdöbbentő panaszoknak. Olay Lajos adatai magát a miniszterelnököt is legnagyobb mértékben meglepik. Pedig aligha először hallott eféléket. Búza Barna az egész rendszert, gazdálkodást, a fővárosi adminisztráció egész szellemét elítéli. Nagy Emil Budapest mai vezetésével szemben annyira bizalmatlan, hogy míg ez tart, részére semmi anyagi eszközt nem bocsát. Földes Béla szerint is nagy bajokat mutat az adminisztráció, amelyből ki kell irtani végre a korupciót. És így tovább. Bizony Ákoson kívül éppen csak a főváros országgyűlési képviselői keltek — érthető udvariasságból — a fővárosi adminisztráció védelmére. Hát ez utóbbiaknak igazuk van abban, hogy a személyes élű vádakat általánosítani nem szabad. A főváros közigazgatásánál is lehetnek tiszteletreméltó kivételek. De már engedelmet kérünk, abból, hogy az elégedetlenség erélyesebb kifejezésre mindeddig nem jutott, lehet következtetni a közönség élhetetlenségére, amelylyel inkább tűr, nehogy még több kellemetlensége legyen, de e mai állapotok szépítgetésére fegyvert kovácsolni mégsem lehet és nem szabad. Mert e pénzügyi bizottság többségének felszólalása is bizonyság a mellett, hogy nincs még egy törvényhatósága az országnak, amely ellen annyi panasz hangzott volna el, mint éppen a székesfőváros ellen. Szinte közmondásos az itt grasszáló klikkrendszer. A rossz gazdálkodás pedig az oka annak, hogy Budapest, a világnak nemrégen egyik legvagyonosabb városa, örökös pénzzavarban szenved. És a protekcióról ki nem hallott? Ami meg az adminisztratív ügyvitelt illeti, az ellen pláne légió a panaszok száma. Az itt felmerülő lassúság felülmúl minden képzeletet és egyúttal meddővé teszi a nagy apparátusban még meglevő jóravaló igyekezetet is. A legegyszerűbb ügyek hónapok múltán sem intézhetnek el. Az ügyfél — ha egyáltalán kiismeri magát a hivatalok e mesteri labirintusában — nyargalhat türelmét vesztve iktatóba, ügyosztályba, szakhivatalba, vissza az ügyosztályba, bizottsági eladóhoz, tanácsoshoz, kiadóba és Isten tudja még mi mindenhova, mindenütt nemes egyszerűséggel ezt a választ adják: az ügy halad a maga útján ! Ez a felelet ma, hetek, sőt hónapok múlva is. Nem segít itt se udvarias kérdem, se jogos felháborodás, sőt mindez csak ártalmára van az ügynek, mert annak szorgalmazása inzultusnak tekintetik. A hivatal méltósága elleni lázadásnak. Nem gondol itt senki arra, hogy az adófizető közönségnek nem biztatás, nem ide-oda küldözgetés, de ügyének valamely záros határidő alatt való elintézése kell. Minden hivatal egy másiknak a nyakába varrja a késedelmet. Mert a túltengő szervezetben hiányzik a mozgató erő. Nincs e tenger hivatalban ember, aki az egésznek rendes működéséért felelősséget viselne. És ebből a gazdátlan állapotból azután ismerésére juthasson el. Az ilyen neveléshez elsősorban igazi szeretet, a célnak a műveltséggel szerzett tudása, odaadás, önmegtagadás is szükségeltetik. Csakhogy ez mind a szeretetre vezethető vissza. S az igazi, megnemesült szeretetre is csak a műveltség képesít. Az olyan nevelés például semmi esetre sem céltudatos, hol a szülő s főleg az anya a szeretetnek csak külső formáit mutatja s gyermekét bálványozza, becézi, „nyaljafalja“; amit a gyermeke tesz, az mind zseniális, az mind bámulmos, ahhoz semmi sem fogható, így nevel magának az életre egy zsarnokot, így nevel a társadalomnak egy hiú, tetszelgő, léha, munkátlan alakot, ki elégnek tartja puszta létét arra, hogy mindenki elismeréssel adózzék neki. ’ Ha az ilyen jelenségek csak szórványosan fordulnának elő, vagy pedig csak a kiváltságos osztályra szorítkoznának, hát üsse kő! Csakhogy az ilyen bánásmód divatszinűen hampódzik tovább : ez az émelyítő gyermekbálványozás a felsőbb helyről ellesett példányaiban az egyszerű polgárosodók tűzhelyeihez behatol. Hogyne! Amit a felsőbb körök megengedhetnek maguknak, az mind műveit, mind néhol valami. Csakhogy míg ott a munka nem okvetlen kötelező, addig a polgárcsaládok gyermekei a munka arisztokratáivá kell nevelkedjenek. De menjünk kissé viszább a nézzük a mai civilizációval a házasságkötések motívumai mi és mi haladást tanúsítanak ? Hadd halljuk a közfelfogást! Vannak még naiv lelkek, akik szerint a házasság az égben köttetik, két lélek egyesülésére ez ég adja meg a szankciót. De ilyenek már kihalóban. Annál inkább előtérbe nyomul az a felfogás, hogy a házasságkötés a polgári szerződések egy réme. A férfi adja a szerződéshez a igen furcsa történetek keletkeznek, amelyeknek már nemcsak az egyes ügyfelek, de az egész törvényhatósági adminisztráció komolysága vallja kárát. Nem is kell messze elkalandozzunk példáért. Napirenden van a fővárosban a lakásszűke. Hát igen, ezen segíteni a hatóságok feladata, mindegyiknek a maga módja szerint. Előljár a kormány. A főváros fejlesztéséről szóló javaslattal egyidejűleg beterjesztett egy másikat is, amely szerint 6000 olcsó munkáslakás építését tervezi. És a főváros ? Ennek nincs módjában annyi olcsó lakást építeni, amennyivel a növekvő szükségletet a magánvállalkozás kielégíthetné. Ezt kellene tehát előmozdítania. S mivel az olcsó építkezésnek első feltétele olcsó lakhelyek keletkezése, rendezése, ezt kellene előmozdítania, vagy legalább nem hátráltatnia. Egy hatszáz négyszögöles külvárosi teleknek az építési szabályzat szerint felerészére való kettéosztása iránti kérvényt azonban beláthatatlan idő múlva sem intéznek el, így azután elhalasztódik egy csomó építkezés ismét a következő évekre, a lakásszűke nő egyre, s a bölcs tanács pokoli nyugalommal töpreng tovább a nagy problémán, vájjon egy vagy két bérháznak hitelbe való felépítésével segítsenek ezer meg ezer olyan lakáshiányon, amelyet a magánvállalkozás a kisemberek tömege maga régen pótolt volna, ha az adminisztráció rövidlátásával, fejetlenségével útját nem állaná. Valóban kacagtató egy história, ha oly végtelen szomorú nem volna. Ám az ilyesmi nem szórványos eset. A mulasztás nem szorítkozó csak a telekfelosztási ügyekre, így van ez — mint a pénzügyi bizottságban is elmondták — a fővárosi adminisztráció egész vonalán. Aki erről még meg nem győződött személyes tapasztalatból, az fogja meg a központi városháza folyosóján a legelső embert s kérdezze meg attól, miért fut izzadva egyik hivatalból a másikba. A válaszban legfeljebb az iránt lesz eltérés, várjon egy fél, vagy diplomája által biztosított kenyeret, de már a húst, a sütni valót az asszonynak kell előteremtenie. Bizony-bizony, nehéz a megélhetés, a családalapításhoz nem elég az érzelem ! Nagyon igaz, de akkor mire való a férfi erős két karja, miért teremtetett ő az erősebbnek s hová lesz a családi élet erkölcsi alapja, ha a két félnek az anyagi érdekek határláncait kell örökké szemmel tartani. Az ilyen családi élet fölött eszményi magasságban áll a mohamedánok házassági intézménye, mely szerint kiki annyi feleséget vihet házába, ahányat el tud tartani. S aztán hova fajul az ilyen családokban a gyermeknevelés magasabb érdeke? Ahol az alapításnál a pénzkérdés a döntő, ott meg is tartja előségét az élet minden viszonyai között. Ha pénz van, robbin van ! Minek törje hát magát az ilyen anya gyermeke nevelésével. Akad mindenre ember a fizetésért, így aztán nem elég, hogy a gyermeket még fejletlen korában kibocsátja szárnyai alól a család, átadván az iskolások, sőt már előbb siet átadni gyermekét idegenek kezébe. Dada, dajka, benne szuperiőr és inferiőr egymás kezéből veszik át a gyermeket, az atya pedig életet adván gyermekének, siet megszabadulni a Fenés gondjaitól, él magának, szórakozást keres s természetes, hogy a gyermek igy csak íng neki. Az anya „azért a pénzért“ élvezet akar, az apát hivatala, baráti köre, összekötései mind fogva tartják ; a gyermek pedig túlnő, fizetett egyének rideg érzésvilága közt, nem ismerve meg a családi élet benső melegét, nem védve az anyai szív szeretete, e minden földi kincsnél többet érő búvereklye által. Nem rejlik e gyászos tragikum abban, ha az anya az élet mámorából tán egy kemény csapás TÁRCA. Család és társadalom. 1. A természet törvénye, mely minden létezőben a cél és eszköz dualizmusát valósítja meg, éz emberi lélekbe is beleoltotta azt a vonást, hogy célul tekintse a családi életet s eszközt lásson abban a fajfentartásra, ami magasabb értelemben nem más, mint ödoaga megvalósítása, testileg úgy, mint lelkileg a gyermekekben. De a természet minden élőlényben ébrentartja azt a vágyat is, hogy gyermekéről gondoskodni tudjon. Az állatvig a maga változatsságáben ezernyi példáját tárja fel a gyermekről való gondoskodásnak. Minden állat tud gyöngéd lenni kidrdeivel szemben s ez a féltő gondoskodás kiséri a fiókot, mig anyányivá nő s maga is kereshet magának élelmet. Az állat életének célja ebben merül ki. Az ember, mint legtökéletesebb lény, a leghosszabb érésre van utalva, felnövekvéséhez a legtöbb időre van szükség s kisded korában aránylag a leggyaradtalanabb lévén, leginkább rászorul a «»ülők félte gondoskodásra. S valóban is a szülők legszentebb feladata gyermekeiket ápolni, gondozni, vezetni kéznél fogva, meg a maguk lábán megállhatnak. Ám ezt minden állat is, ösztönszerüleg megteszi. Az ember a maga ivadójában nemcgsak a leendő kenyérkeresőt látja, hanem látnia kell az isten képére teremtett rangosabbrendű lényt, kinek akként kell neveltetnie, hogy emberi méltósága, rendeltetése, magasb céljai meg * lílO.NOV.fc. lllllUM* Ultin m*«1