Ellenzék, 1909. január-június (30. évfolyam, 5-143. szám)

1909-03-02 / 47. szám

Kolozsvárt, Kedd, 1909. március 2. 47. szám. Harmincadik évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁR : p.1.7 évre ............................ 32 korona félévre ........................ 18 korona negyedévre............................ 8 korona egy bóra ............................... 3 korona —o— Egyes tíz fill éra 10 fillér. —o— M­ejelen­t mindennap, kivéve a vasár­éi ünnepnapokat* POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztőség : Deák Ferenc­ utca 30. szám alatt, az emeleten. Alapította: BARTHA MIKLÓS. Egy négyszögcentiméternyi hirdetés ára 10 fillér. —o— Reklám sora 1 korona. Nyílttéri cikkek garmond sora ntm­ 60 fillér fizetendő. —o— Kéziratok nem adatnak vissza Kiadóhivatal­t Kolozsvárt, Deák Ferenc­ utca 33. szám alatt. A főváros magyarsága. Parisról azt mondják, hogy kis Francia­ország, London kis képe a britt birodalomnak, Berlin egymaga képviseli a hóditó Poroszor­­országot, a wieni ember típusa a kedélyes és dolgos osztrák németnek. — Budapest pedig mindezekből, Párisból, Londonból, Berlinből, Wienből egy-egy darab, — csak épen ma­gyar nem. Amikor a kiegyezés után lázas sietséggel építettek Pesten házakat, alapítottak bankokat és színházakat, amikor oly sietős gyorsan ka­lapálták össze ezt a magyar Csikágót, bizony elfeledkeztek egyről és ez az egy, a magyar nemzeti szellem volt. A népszámlálás ugyan fényes adatokat szolgáltat Budapest magyarosodása mellett, de az, aki magyar szívvel és magyar elmével jár e háztömbök közt, jól látja, hogy ez a ma­gyarság félmagyarság, talmi magyarság. Magyarul beszélnek ugyan Budapesten (buda­pesti magyarsággal,­ de nem éreznek, nem gondolkodnak igazán magyarul, az erkölcs, a családi élet nem magyar és nem az a köz­szellem. Legjobban bizonyítják egy város szelle­mének karakterét a könyvesboltok és a szín­házak. Nos hát nézzük meg a könyvkereske­dések kirakatait. Csupa idegen, csupa német és francia könyv, újság, meg folyóirat. — A francia dekadens regény mellett ott diszlik a német szecesszionista költők verskötete. És miért tart az a boltos ily kozmopolita kiraka­tot? Talán ellensége a magyarságnak? Eszé­ben sincs. De még ha az is volna, akkor is, mint kereskedő, szívesen tartana magyar köny­vet, csak vennék. De nem veszik. Várjon mit olvasnak egy budapesti családban ? Az asszony az „Engelhorns Romanbibliothek“-et, az apa valami német újságot, a könyvszekrényben Goethe és Heine mellett a Meyers Konver­­sations Lexikon áll, — a gyermekszobában a „Guter Kamerad“, a kisasszonyéban a „Ju­gend“ és „Gartenlaube“, az urfiéban a Simp­­licissim­is pompázik, — míg a nagymama utolsó éveit a „Fliegende Blätter“ adomái derítik fel. De olvasnak magyar könyvet is. Különö­sen az ifjabb nemzedék. — Szent Isten, minő magyar könyvek ezek. Budapesti félmagyar­ság az a javából, dekadens, idegen regénye­ket és verseket majmoló szerzők művei. A színházak pedig, arról tán jobb nem is szólni. Nézzük csak meg Páris színházait! Mind a 30 egynéhány estéről-estére kizárólag fran­cia darabot ad elő. Még Goethe és Shakes­peare sem bírtak gyökeret verni Párisban. De milyen is az a külföldi irodalom, mely Buda­pest közönségét elvonja a magyar könyvektől. Ha még a nagy klasszikusok volnának. De Goethe csak a könyvszekrényekben áll, igazán Prévost stb. járja. Mert hiszen az igazán nagy német irók mint minden nagy író, nemzetiek, a saját, te­hát a német nép lelkéből merítenek és ez ép oly idegen a budapesti közönségnek,akárcsak a magyar nép lelke, ők az idegen írók közt nem a nagyokat, hanem a léha, divatos írókat kedvelik, akik erkölcstelen regényekkel rontják az olvasót. És ha kérdezzük, miért teszik ezt, mert nem vesznek magyar könyveket, azt felelik, hogy magyar kultúra nincs. Itt önként eszünk­be jut a nagy Renan Ernő egy elve. Azt állí­totta a „Jézus élete“ hírneves szerzője, hogy az általános népiskoláztatás káros. Tanulni csak a tudós tanuljon, más senki. Mert milyen a paraszt, a­ki írni és olvasni tud? Tudós-e? Nem, hanem elvesztette természetes naivságát, kedves egyszerűségét és gőgössé, fuvalko­­dottá lesz. — Renan­e tétele a praktikus életben ugyan meg nem áll és az egész in­kább a féltudósoknak, mint az írni, olvasni tudó parasztnak szól, de azért sok igazságot rejt magában. Idegen kultúrát, tudományt és művészetet csak fegyelmezett, erősen nemzeti gondolko­dású elme ismerjen meg, a­ki az idegen jóból csak tanul és a tanulttal gyarapítsa saját nem­zeti tudását, kultúráját. De ne foglalkozzék idegen művészettel, tudománnyal az állhatatlan, — könnyen elká­buló — a még csak tegnap megmagyaroso­­dott elme. K. L. Egy eladó théma. írta Albert József. Arról vitatkoztunk, hogy korszerű­-e még a társadalmi dráma vagy sem. Egyikünk sok szellemmel azt vitatta, hogy a görög tragikus költők még nem adták alább a fél­isteneknél, a Shakspere hősei mind királyok és had­vezérek, míg a modern kor irói már magunk fajta emberekkel is beérik. Azonban kezdünk belecsömör­­leni a hétköznapi alakokba. Ibsen és társai már a fertőben gázoló embertársainkkal mulattattak s Ros­tand, Sudermann és Herczeg Ferenc példája mutatja, hogy a közönség újra ideálisabb thémák után áhítozik. „Lári-lári!“ — harsogta a kis doktor, a­kit társai tréfásan Dantonnak szoktak szólítani. .A tár­sadalmi thémák mindig korszerűek lesznek s nem kerülnek le a színpadról. Az élet mindig újabb meg újabb problémákat vet fel. Ha a közönség meg is tapsolja hébe-hóba a letűnt korok küzdelmeit ábrá­zoló színműveket, az csak olyan, mint mikor a meg­lett férfi egy percre visszaálmodja ifjúságát, de a másik percben már felriad s újra belemerül az élet küzdelmes árjába. A közönség is, higyjétek el, min­den megváltozott ízlése mellett is, legjobban fog gyönyörködni ezután is a társadalmi drámákban.“ „Igen, mert a publikum, szebbítve vagy tor­zítva, ma is csak önmagát szereti látni a színpadon,“ — szólalt meg a saját külön drámaírónk, Plautus. „Csakhogy,“ — tette hozzá a társaság eszthetikusa, akit hosszú termete miatt Longinusnak szólitgattak, — „a nagy író csupán az, aki korának fenséges vagy torz von­ásaib­an meglátja az általános emberi érdekűt, úgy mint Moliére s én nem látom irodal­munkban ez idő szerint azt a lángelmét, aki erre képes.“ Plautus, a nagy drámaíró, erre a kijelentésre fájdalmas arcot vágott, mintha csak azt akarta volna mondani: „Majd megismertek halálom után!“ „Ez csak olyan ködös német theória!“ — menny­dörgöti Danton. „Azt magam is elismerem, hogy minden útszéli társadalmi kérdés nem alkalmas a drámai feldolgozásra, teszem fel az, hogy hány leány, akinek a katona-uniformis az ideálja, marad pártában a miatt, mert nem telik kaucióra. Menje­nek követ törni s akkor kalapot emelek előttük. Vannak az életnek magasabb problémái is.“ „Ugyan? Ugyan?“ — tamáskodott a társaság egyik tagja, a lyrai költő. „Talán nem hiszitek? zúgta tovább Danton. „Íme én nem vagyok költő, csak ügyvéd és kritikus, de ezennel elárverezek nektek egy thémát, ki ad töb­bet érte ?“ „Halljuk! Halljuk,* kiabáltak mindenfelől. „Nos tehát a probléma ez. Egy tiszt és egy civil udvarolnak egy leánynak. A leány előbb a mindig tükörtiszta harcfihoz hajlik, de mert gondol­­kozni­ tud, lassan-lassan rájő, hogy az a lenézett civil a maga környezetében nagyobb hős, mint a katona és sokkal többször és sokkal magasztosabb célokért kockáztatja életét, mint Mars kitüntetett kegyeltje’.“ A társaság csupa lenézett civilekből áll s ön­kéntelen éljen-riadalba tör ki. „A théma oly szép,* — szólalt fel Longinus, — „hogy én, mint eszthetikus is hajlandó vagyok novellának feldolgozni s ötven fillért ígérek érte.“ „Egy korona!“ tartja fel az újat Plautus. „Ebből én egy halhatatlan drámát csinálok. Nestor, a társaság legöregebb tagja, leüti a dobot s a théma a drámaíró nyakán maradt. A legközelebbi összejövetelnél aztán elhozta a vázlatot. Egy volt 48-as honvédezredes a memoirjait íratja egy szerény irócskával. A leányának egy piperkőc főhadnagy udvarol, aki állandó élettáblájául választja az irót s elmésségein Ella kisasszony sokat mulat. Az iró eleinte nem is törődik a leánnyal, de a gúny felkelti a sértett becsvágyát. Utána kutat, s rájön, hogy a főhadnagy úr és családja 48-ban folyton az aggastyán ellen törtek s nem rajtok múlt, hogy a vitéz ezredest a Bach-korszakban fel nem kötötték. Mikor az iró mindezt leleplezi, nyert ügye van. A főhadnagynak ajtót mutatnak s a vagyon és szép leány mind az irócskáé. A felolvasást mély csend követte. „Egy iró, aki spicliskedik!“ szólalt meg végre Longinus. „Egy író, aki mivel eredeti eszméi nincsenek, másnak az emlékiratait másolja! — toldta hozzá a lyrikus. Az agg Nestor aztán kitalálta az igazat. „Ez egy sok kifogás alá eső romantikus történet. Én máskép képzeltem el a dolgot. A főhadnagy kifo­gástalan katona. Szorosan követi a „Szolgálati sza­bályzatot“, de társaságban elmél, szeretetrem­éltó s mindig jól öltözködik. Ellenben a civil kabátja nincs mindig gondosan kikefélve, sokszor szórakozott stb. De kiderül, hogy ez a polgárember minden politikai és kulturális mozgalomban tevékeny részt vesz. Eszméi, cikkei irányt adnak az egész városnak. Megküzd a rágalommal; egész csendben három párbaja van s nemcsak állását, de esetleg szerelme üdvét, boldogságát is kockára dobja elveiért. Danton a nagy elragadtatástól homlokon csó­kolja Nestort s csak ennyit bír mondani: „Egészen igy gondoltam !“ A Balkánról, Szerbiából, valamint Oroszországból békésebb hírek érkeznek. Mint Belgrádból jelentik, kivétel nélkül köztiki a kormány felhívását, amelyben figyelmezteti a né­pet, hogy ne higgyen a csapatok összevonásáról terjesztett hírekben, mert noha a szomszédos mo­narchia katonai rendszabályai jogosulttá tennék a szerb kormány hasonló intézkedéseit, a viszony Szerbia és Ausztria-Magyarország között teljesen korrekt s amennyire a szerb kormányon áll, az is fog maradni. Alaptalanok azok a hírek, hogy az Osztrák-Magyar monarchia meg akarná támadni Szerbiát és meglepni Belgrádot. Míg az európai hatalmak nem döntenek, nincs ok aggodalomra. A polgárság tehát legyen nyugodt és támogassa a kormányt. Gazdasági engedmények. Berlinből Írják: Az osztrák-magyar monarchia előbb bevárja a belgrádi intervenció eredményét és ha az kedvező lesz, akkor megszövegezik a gazda­sági engedmények pontozatait, amelyeket azonban a bécsi külügyi kormány a következő feltételekhez kapcsol: 1., Ha­ Szerbia megkezdi a leszerelést, 11., jelentse ki Szerbia, hogy lemond a területi követelésekről, 111., elejti Bosznia-Hercegovina autonómiá­jának követelését, IV., adjon garanciát a szerb kormány.

Next