Előre, 1921. április (17. évfolyam, 3133-3162. szám)

1921-04-22 / 3154. szám

HUNGARIAN DAILY NEWSPAPER Publishüd DAILY Including 8UNPAY. — Sunday law» includes Sunday Magazine Section. Published by the American Hungarian Workingmen» Federation. — E. RÉNY1, Secretary. HARRY H. KLEIN. Business Manager.___________ ENTERED AS THIRLS CLASS MAIL THROUGH THE __________POST OFFICE AT NEW YORK, N. Y.___________ ADMISSION FOR SECOND CLASS APPLIED FOR. 33 East 1st Street. New York. N. Y Telephone»: ORCHARD 4927. 4M». SUBSCRIPTION RATES: United States and Canada one year: $8.00, 6 months: $4.00, 3 months: $2.00. Foreign Countries: one year $12.00, 6 months $6.00, S month $3-00. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: az Egyesült Államokban és Kana­dában egy évre: $8.00; félévre: $4.00; negyedévre: $2.00. Külföldre: 1 évre: $12.00; félévre: $6.00; negyedévre $3.00. MINDEN CSEKK és MONEY ORDER az "ELŐRE HUNGARIAN DAILY" NÉVRE ÁLLÍTANDÓ EL E lap hasábjai KÖZÉRDEKŰ ügyekben mindenki »«4- m­i.ru nyitva ft.lis.nak. MIRE, VAN SZÜKSÉGÜK • Nagy meglepetés érte a szakszervezeteket a napokban. A harc közepette, melyet az ameri­kai reakció indított letörésükre, Amerika egyik legreakciósabb lapja, a New York Times kel a védelmükre. Abból az alkalomból, hogy Gary, az acéltruszt elnöke, feleslegesnek tartotta a szakszervezeteket, a Times kimutatja, hogy nagy szükség van rájuk. “Azt hiszem, — mondotta Gary, — hogy a messze múltban indokolható volt a szakszerve­zet, mert a munkások nem mindig részesültek igazság­os bánásmódban, de ma már a szakszer­vezetet sem a munkáltatók, sem a munkások többsége nem tartja szükségesnek.” Ezzel szemben a Times azt hiszi, hogy nagyon is enyhe a megállapítás: “a munkások nem min­dig részesültek igazságos bánásmódban.” A munkások nagyon igazságtalan bánásmódban részesültek. Felhívja Gary figyelmét arra a tényre, hogy a déli rabszolgák — bármilyen em­bertelen kínzásoknak voltak is kitéve, — sokkal humánusabb bánásmódban részesültek, mint a gyári munkások a tizenkilencedik század elején. Elfogulatlan tudósok megállapítása szerint An­glia lakosságának fizikai leromlása egyenesen az ipari viszonyoknak volt a következménye. A szakszervezetek emelték ki a munkásokat az állati helyzetből, a szakszervezetek emelték életszínvonalukat, a szakszervezetek tették a munkát termelőképesebbé és ha a munkások mai színvonala jóval magasabb is, mint a múltban volt, még mindig szükség van a szakszerveze­tekre, feltéve, hogy azok nem ellenőrzik az ipart. Ez a feltétel a kulcsa annak a rejtélynek, hogy miért kell a Times a szakszervezetek vé­delmére. Messze a jövőbe tekintett Marx, amikor meg­állapította, hogy­ a szakszervezetek bizonyos eredményeket érhetnek el, amikor a kapitaliz­mus túlkapásai ellen védekeznek, de általában véve eredménytelenek, ha szervezett erejüket nem fordítják a kapitalizmus megdöntésére. A kapitalizmus világválságának kifejlődése iszo­ny­ít­ja, hogy a proletariátus szempontjából ér­­téktelin­ek azok a szakszervezetek, melyek csu­pán a munkások életszínvonalának sülyesztése ellen védekeznek, de nem intéznek támadást a kapitalista rendszer ellen, nem kapcsolódnak be a proletárforradalomba. S amilyen mértékbek­ válnak értéktelenekké a proletáriátus számára, olyan mértékben fokozódik értékük a kapitalis­ta osztály számára. Az osztályharc egy-két utóbbi, kiemelkedő eseménye élénken bizonyítja ezt. A múlt év folyamán Olaszország proletáriátu­­sa hatalmas, elszánt támadást intézett az olasz uralkodó osztály ellen. A munkások városról­­városra foglalták le az iparágakat, országszerte kezdték megalakítani a szovjeteket, megszer­vezték a gárdákat, hogy visszaverjék a bur­zsoázia erőszakszervezeteinek a támadását. Olaszország a társadalmi forradalom küszöbén állott. Az uralkodó osztály tehetetlen volt. Nem bízott egyetlen támaszában, a hadseregben. A végveszély pillanatában segítségére siettek a szakszervezetek. Kompromisszumot kötöttek a burzsoáziával, leszerelték a proletárforradalmat, időt adtak a burzsoáziának a fehér gárdák és az ellenforradalom megszervezéséhez s ma már a fascisti név alatt ismert fehér gárdák kezé­ben van az offenziva a proletáriátus ellen. A szakszervezetek, melyek szervezett erejüket nem fordították a kapitalista rendszer megdön­tésére, az uralkodó osztálynak támaszaivá vál­tak. Az angol bányászok sztrájkjából kezdett ki­bontakozni az angol proletárforradalom. A szén­­termelés megbénulása már magában véve is ha­talmas csapás volt az angol kapitalizmusra, melynek a vasúti és szállító munkások sztrájk­ja megadhatta volna a kegyelemdöfést akár a kapitalizmus ellen irányuló támadások soroza­tával, ha az ango­l kormány megadja a bányá­szok követeléseit s ezáltal vallomást tesz a bur­zsoázia gyöngeségéről, akár a végső mérkőzés haladéktalan kiprovokálásával. Ismét csak a bé­két, a megalkuvást kereső szakszervezetek vol­tak azok, melyek — legalább ideiglenesen, — leszerelték az angol proletárforradalmat. Mi­ként az olasz, úgy az angol burzsoázia is időt kapott, hogy megszervezze az ellenforradalmat. A hármasszövetség sztrájkjának lerendelésével együtt jött az a jelentős hír, hogy a kormány folytatja a “nemzeti védelem” megszervezését, a magyar tiszti különítmények, a német or­­gesch, az olasz fascisti mellé sorakozik az angol burzsoázia terror-hadserege. Az angol szakszer­vezetek, melyek szervezett erejüket nem fordí­tották a kapitalista rendszer ellen, az angol uralkodó osztály utolsó mentsvárainak bizonyul­tak. Úgy az olasz, mint az angol proletariátus for­radalmi megmozdulása mögött az életszínvonal csökkentésének megakadályozása volt az eredeti hajtóerő. És elfogultság volna azt állítanunk, hog­y az olasz és az amror szakszervezetek nem igyekeztek fentartani, sőt magasabbra emelni a munkások életszínvonalát. Az olasz munkások magasabb béreket kaptak, az angol bányatulaj­donosok nyíltan elismerték, hogy legalább bi­zonyos, kerületekben valóban szükséges a bér­emelés. Azonban a kapitalista termelés válsága ma már olyan arányokat öltött, hogy a béreme­lés nem jelenti a munkások életszínvonalának az emelését. Semmiesetre sem jelentheti az osztály életszínvonal emelését. Ha egy ország munkásainak összmunkabére tíz százalékkal emelkedik, de a munkanélküliek száma ötven százalék, a munkásoknak, mint osztálynak, élet­színvonala a régihez arányítva negyvenöt száza­lékkal csökkent a tíz százalékos béremelés da­cára. A munkásosztályon nem segít a béremelés, ellenben amíg a szakszervezetek beérik a bér­emeléssel és nem fordulnak a kapitalista rend­szer ellen, az uralkodó osztály a béremeléssel megvásárolhatja a szakszervezetek szövetségét. Ezeknek az eseteknek a tanulságait vonja le a Times, amikor Gary­vel ellentétben azt vallja, hogy szükség van a szakszervezetekre. Szük­ségük van olyanokra, melyek a termelőeszközö­ket kapitalista tulajdonban és ellenőrzés alatt hagyják s a proletárforradalmat a kompromisz­­szumok ingoványaiba igyekeznek vezetni. Csakhogy ilyen szakszervezetekre a proletá­­riátusnak nincs szüksége. Az angol munkások jelenlegi hangulatából ítélve, az angol bur­zsoázia nem sokáig támaszkodhat a szakszerve­zetekre. A proletáriátus okulva a saját veresé­gein, átalakítja azokat a forradalom harci szer­veivé. B­B “AZ UTOLSÓ néhány évtized, — mon­dotta Harding, — meggyőzhette a világot, hogy mi készek vagyunk a harcra is, hogy megvédelmezzük e kontinens ifjú, izmosodó demokráciáit az elnyomástól és zsarnok­ságtól.” Úgy van, az amerikai kontinens népeit elnyomni és kifosztani az amerikai impe­rializmusnak a privilégiuma. A KIÁBRÁNDULÁS Amerikának a kivitele a múlt decemberben közel ötszáz millió dollárral múlta felül a beho­zatalt. Vagyis a külfölddel való kereskedelem mérlege közel ötszáz millió dollárt mutatott fel az amerikai tőke javára. Azóta hónapról-hónap­­ra csökkent a különbözet. A múlt hónapban már csak százharminckét millió dollárral múlta felül a kivitel a behozatalt. Az angol kapitalizmust még nagyobb megle­petés érte: a múlt év március havában az export és import mérlege negyvenhat millió font ster­linget mutatott az angol kapitalizmus javára, az idei március pedig csak tizennyolc millió font sterlinget. Az egyik kapitalista lap szerint ideje, hogy az angol és az amerikai, különösen az amerikai kapitalisták kiábránduljanak abból az illúzióból, hogy a világkereskedelem a lábaiknál hever, hogy ellenfeleik már nem képesek a versenyre. Lehetséges, hogy javult valamelyest az euró­pai kontinens kapitalista termelése, azonban egyenesen esztelenség az a feltevés, hogy az amerikai kapitalizmussal versenyképes. Való­színű, hogy bizonyos európai áruk, az európai munkaerő végtelen olcsóságánál fogva bírják a versenyt ugyanazon amerikai árukkal az euró­pai, sőt az amerikai piacon is, de ez sem adja magyarázatát a kereskedelmi mérleg Amerika rovására történő változásának. Az amerikai és az angol kivitel csökkenése, nem pedig a beho­zatal emelkedése okozza a változást. A múlt év március havában az amerikai kereskedők több mint nyolcszáz millió dollár értékű árut szállí­tottak a külföldnek, az idén pedig március ha­vában a kivitel négyszáz millió dollárnál keve­sebb volt. Ugyanezekre a hónapokra a behoza­tal ötszázhuszonhárom, illetve kétszázötvenkét millió dollár volt. A behozatal csökkenése arány­lag sokkal nagyobb volt, mint a kivitel csökke­nése, a különbözet mégis Amerika rovására csökkent. Nem a külföldi verseny szorítja tehát az amerikai kapitalizmust, hanem a világpiac­nak az összeomlása. Tényleg van egy illúzió, melyből ki kell ábrándulni úgy az amerikai, mint az angol kapitalizmusnak, de ez az illúzió nem arra vonatkozik, hogy a világkereskedelem a lábainál hever-e vagy sem. A francia diplomaták és imperialisták dühön­gése sok amerikai kapitalista előtt érthetetlen. A francia burzsoázia már látja, hogy győzelmé­nek, melyet drága áron vásárol meg, nem veheti hasznát. Az angol és az amerikai kapitalisták a győzelem gyümölcsét nem a németek által fi­zetendő hadisarcban, hanem a kereskedelmi he­gemónia megszerzésében látták. Abban az illú­zióban ringatóznak, hogy ennek a kereskedelmi hegemóniának hasznát vehetik. Pedig hát nem vehetik hasznát. Rá fognak jönni, hogy a világ­piacot csak úgy tudták megszerezni, hogy egy­úttal össze is törték. És amikor eladatlan áruik felhalmozódnak s látják, hogy nem ideiglenes válságról, hanem teljes kapitalista csődről van szó, érezni fogják ugyanazon dühös kint, me­lyet a francia burzsoázia máris érez. Van még egy illúzió, melyből ki kell ábrán­­dulniok. A kapitalizmus rekonstrukciója folyik már a fegyverszünet megkötése óta. De azért a kapitalizmusnak a háború ütötte sebei még mindig nem hegedtek be, hanem elmérgesed­tek. Az ipari és kereskedelmi élet hanyatlása, — még ha figyelmen kívül hagyjuk is a már jelentkező kapitalista viszálykodásokat, — ma­gában véve is elég bizonyíték arra, hogy a ka­pitalizmust nem lehet rekonstruálni. A kapitalista osztályoktól természetesen nem várható, hogy illúziójukból kiábránduljanak minden kényszerítő erő nélkül. Azonban a ki­ábrándulásnak mégis be kell következni, mert van kényszerítő erő: a forradalmi proletariátus, mely emeli már durva öklét, hogy lecsapjon a kapitalista illúziók közt­ a m­ i nap legérdekesebb hire­ i ---------- A tegnapi lapokban megint szó volt Magyarországról. Nem is egy, hanem három küönböző hírt közöltek egy­kori hazánkról, amelyek kü­­lön-külön is elég érdekesek. Bethlen gróf, az új minisz­terelnök, kijelentette, hogy az anti­szemita politikának nem híve, DE a kormány en­nek ellenére is mindent el fog követni, hogy a zsidók ne monopolizálhassák Magyar­­ország kereskedelmét. Ez az első hír. Génfből jelentik, hogy a Vörös Kereszt megállapítása szerint Budapesten egyre na­gyobb lesz a nyomorúság és az éhség. A kisebb városok­ban is rosszabodik a helyzet. Budapesten márciusban 1200 ember lett öngyilkos. Ez a harmadik hír. Látszólag e három hírnek semmi köze egymáshoz. Pe­dig nagyon is van. Majdnem azt mondhatjuk, hogy az egyik természetes következ­ménye a másiknak. Nem lehet senkire megle­pő az, hogy Budapesten és a kisebb magyar városokban is egyre nagyobb lesz a nyo­morúság és az éhség, olyany­­nyira, hogy az emberek ezré­vel menekülnek a halálba. Nem is lehet az másképpen egy olyan országban, ahol az éhség és a nyomorúság eny­hítése helyett felekezeti uszí­tással és királyválasztással töltik az idejüket az ország “nagyjai”. Amerikában és Magyaror­szágon egyforma a magya­rok helyzete. Itt is, odaát is, a legszemérmetlenebb uszí­tásban és üres, ostoba poli­tizálásban merítik ki az ere­jüket azok, akik évek, sőt év­tizedek óta élősködnek a dol­gozók nyakán. Itt is, odaát is királyválasztással és zsi­dóheccekkel vonják el a nép figyelmét a saját, égető pro­blémáiról — és a szomorú csak az, hogy erre mindig a dolgozó milliók fizetnek rá Az éhség, a nyomorúság nem azokat sújtja, akik az uszí­tást és a politizálást végzik, hanem azokat, akiknek a sor­sa, a munka elvégzésén kí­vül, mindig a szenvedés és a szolgaság volt. És ezért, mert Ameriká­ban és Magyarországon egy­forma a helyzet, itt és odaát is egyforma az a mód, amely­­lyel a dolgon segíteni lehet. Növelni és forradalmasítani kell az osztálytudatos mun­kásság táborát, ami elég erős és elég elszánt lesz ahhoz, hogy az uszító és politizáló úri bandával egyszer és min­denkorra elbánjon. fl T‘KflNEYA’’ ft CSŐD SZÉLÉN A BÉCSI MAGYAR ÚJSÁG­­­BÓL. A világpiacon előállott áresé­sek katasztrofális helyzetbe so­dorták a magyar gazdasgi éle­tet, amelynek majdnem minden szerve recseg-ropog. Napról­­napra tömegesen érkeznek hí­rek, hogy a magyar gazdasági élet, első­sorban a budapesti pi­ac teljesen megrendült. Hege­dűs Lóránt őrületes pénzügyi javaslatai csak súlyosbították ezt a helyzetet, amelynek meg­mentésére most már maga He­gedűs is kénytelen fűhöz-fához kapkodni. Előbb a nagybankok segítségével próbálta az ország megrekedt gazdasági szekerét a kátyúból kihúzni és amikor a nagybankok intervenciója—bár busás ellenértéket­ kaptak érte, — sem sikerült, a kormány vet­te kezébe a szanálás munkáját. Ma a kurzus dédelgetett ked­vencének , a Hangyának ka­tasztrófájáról számolhatunk be. A Hangya­­— a kurzuslovaggá átvedlett Balogh Elemér igaz­gatója útján — hallatlan áru­tömegeket rendelt meg és hal­mozott fel, hogy a zsidó keres­kedelemmel szemben sikeresen vehesse fel a harcot, amelyet azonban szövtkezeti társa ellen, az Általános Fogyasztási Szö­vetkezet ellen­ is kíméletlenül megindított. A teljesen laikus vezetőség hozzáértés és üzleti érzék nélkül hatalmas árutöme­get vásárolt össze és amikor a világpiacon beállott az árzuha­nás, a Hangya katasztrófáját már senki sem és semmi sem tar­tóztathatta fel. A Hangya csak textilárukból 240 millió értékű árut vásárolt, amelyen mintegy 70 millió ko­ronát veszít. De egyéb áruüzle­tei is végzetes helyzetbe sodor­ták, úgy, hogy a Hangyához közelállók szerint a Hangya vesztesége közel száz millió ko­ronára rúg. Amikor ennek a budapesti pi­acon híre ment és nyomában kis pánik támadt, a Hangya ha­zug és tendenciózus nyilatko­zatban igyekezett letagadni a már elkerülhetetlen bukást. A kurzus segítségére akart si­etni a csőd szélén álló Hangyá­nak és nagyobb államsegélylyel gondolja a katasztrófát elkerül­hetni.. De a kurzus azzal is se­gítségére sietett a Hangyának, hogy eltiltotta a budapesti la­pokat a Hangya ügyeinek szel­lőztetésétől, sőt ráparancsolt a lapokra, hogy a Hangya otrom­ba és hazug cáfolatát feltűnő helyen adják le. De nemcsak a Hangya áll a csőd szélén: az egész budapesti piacot elháríthatatlan veszede­lem fenyegeti, amelynek legbiz­tosabb hírnöke, hogy a buda­pesti tőzsdén harmincöt fizetés­­képtelenségről tudnak, de ezek­nek közlésétől is eltiltották a la­pokat. A nagy magyar pénzügyi zseni, Hegedűs Lóránt kétség­beesve nézheti a magyar gazda­sági élet összeroppanását, a­melynek felidézésében jelenté­keny szerep jutott neki is. Félhivatalosan a Hangya igazgatóságának következő cá­folóiratát, közlik: Néhány nap óta az árcsökkenéssel kapcso­latban rosszakaratú hírek ke­ringenek a Hangyáról. E hí­resztelésekkel szemben a Han­gyaszövetkezet tagjai nem szo­rulnak megnyugtatásra. Mégis, a nyilvánosság tájékozása céljá­ból az igazgatóság felelősségé­nek teljes tudatában kijelenti, hogy a Hangyát nem, érték olyan arányú veszteségek, a­mikre előrelátó üzleti politikája révén ne volna bő fedezete. Ép­pen ezért sem a hitelezőket, sem a szövetkezet üzletrésszel bíró tagjait nem érhetik az ár­csökkenéssel kapcsolatban vesz­teségek. A minden alapot nél­külöző rosszakaratú híresztelé­sek terjesztői ellenében a szö­­vekezet a törvény teljes szigo­rát veszi igénybe. Ez a nyilat­kozat természetesen vonatkozik azokra a külföldi lapokra is, a­melyek kellő tájékozódás nélkül foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Amint ebből a nyilatkozatból látjuk, a Hangya igazgatósága óvatosan cáfol,­­ annyira óva­tosan, hogy a cáfolat fölér a be­ismeréssel. Az igazgatósági­­megerősíti, hogy a Hangyát a veszteségek érték s csak azt a­­ hazugságot biggyeszti ehhez a beismeréshez, hogy a szövetke­zetnek bő fedezete van a veszte-­­ségekre. Ezt a bő fedezetet­ azonban a szövetkezet nem aj saját pénztárából szeretné elő-­ teremteni. Sajtóperrel ,és a kü­lönítménnyel is fenyegetődzik a­ Hangya, a különítményekkel belföldi, a sajtóperrel a külföldi sajtóorgánumok ellen. A tör­vény teljes szigora ugyanis bent Hortháországban egyet je­lent a kelenföldi laktanya pin­céjével. ÁLRIÍHAT KAPOTT A NEMZETI HADSEREG Az egész világon megkezd­ték már a hadseregek lesze­relését, csak Csonkaország ér­zi magát elég erősnek arra, hogy nyíltan is kutyába ve­gye az aláírt békeszerződést. Horthy országa lázasan fegy­verkezik, napról-napra növe­­­kednek a fehér hadosztályok, egyre nagyobb tömegekben gyártják a muníciót, megerő­sítik a határt, katonai felsze­relések tömegét csempészik a külföldről. Fegyverkeznek és támadó hadjáratra készül­nek. Módunkban van részletes adatokkal beszámolni arról, hogyan játszák ki Horthyék a trianoni szerződés lefegyver­ző rendelkezéseit úgy, hogy a AZ UTOLSÓ RABSZOLGA írta: Alexandra Kollontay. Évszázadokon át hallgattak a Kelet asszonyai; a proletárfor­­radalom hatalmas buzdítására volt szükség, hogy elzárkózott­­ságukból kilépjenek. A kommu­nizmus üzenete, az általános munkának és testvériségnek, a nemek egyenlőségének, az álta­lános szolidaritásnak proklamá­­ciója ellenállhatatlan erővel ha­totta át a Keletet, fölébresztette sokszínű és sokfaju tömegeit. A Kelet megmozdult. A szegé­nyek, a satrapák és a gazdagok ellen a szívükben fölgyülemlett keserűséggel közeledtek „ a vö­rös lobogó felé, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a közös mun­kálkodásnak szimbóluma felé. A történelemben először­­fordult elő, hogy a Kelet asszonyai, az elnyomottak közt a legelnyo­­mottabbak, hozzájuk intézett szózatot hallottak. ők, akiket csak tárgyaknak, házieszközök­nek, alázatos és hangtalan jó­szágnak tekintettek, meglátták a vörös lobogót, amely egyenlő­séget és forradalmi vívmányo­kat hoz a számukra. A Kelet asszonyai századok óta most vetették el először a fátyolt és csatlakoztak a hatal­mas menethez, amely a kom­munizmus vörös lobogója felé tart. Szovjet Oroszország életének minden egyes hónapja a kom­munizmus alapjának a megszi­lárdításával fokozza Kelet asz­­szonyainak forradalmi öntuda­tát. Most léptek először a törté­nelem színpadára, amikor meg­jelentek Bakuban a keleti népek kongresszusán. Szovjetoroszor­­szágnak és a keleti köztársaság­nak minden vidékén, ahol mo­hamedánok vannak többségben, a nők tömegei közt folyik a fel­világosítás hatalmas munkája. A szovjet eszme, mint valami bűvös gyűrű, vonzza magához a kitagadottakat, ledönti a vá­laszfalakat a fajok között és egyesíti a szétszórt erőket. A nők követelik a nevelést. A ke­leti nők, a köznevelési intézmé­nyek körül tömörülnek, már le­tették a fátyolt. A perzsák és a tatárok között, is erős agitáció folyik a fátyolviselés­­egészség­telen szokása ellen. Teheránban, ahol a talaj már földolgoztatott a kommunista vetés számára, a nők konferenciája kiadta a jel­szót : “Le a fátyollal!” Turkesztánban napról-napra­­erősebbé válik a mozgalom, amelyben részt vesznek a mun­kásasszonyok. A válópörök szá­ma szaporodik, ami azt jelenti, hogy a nők haladnak a gazda­sági függetlenség felé és füg­getlen létet követelnek maguk­nak. Azerbaijanban a mohamedán asszonyok a kommunista szer­vezet vezetése alatt klubot, óvo­dát, közös étkezdét és iskolát alapítottak. A Transzkaukázusban a nők rendszeresen tartanak gyűlése­ket és a ruhaipari munkások szervezetében egyesülnek az orosz és a mohamedán nők. Samarkandban a kommunista szervezetnek van egy csoportja, amely mohamedán nőkből áll. Bukharában és Turkesztánban is vannak már a nőknek szer­vezeteik. A mozgalom terj­ed Baskíriá­­ban a kalmük, a­­kirgiz, a tatár asszonyok között, sőt még a messze északi vidék mohame­dán női közt is. A mohamedán nők kommunista pártosztályo­kat alakítanak. A keleti asszonyok között, különösen Szovjet Oroszország­ban, gyors ütemben halad a fel­­szabadulás. Hogy a kommu­nizmusnak új híveket és védő­ket szerezzünk, segítenünk kell ezeket a nőket. A női szervezetek harma­dik kongresszusán már a keleti nők szervezetei is képviselve voltak. Ezek a küldöttek elha­tározták, hogy munkánk meg­könnyítésére összehívják a ke­leti nők külön kongresszusát. A tartományokban "bizottságokat szerveztek a kongresszus előké­szítésére. A bizottságok a női szervezetek, az ifjú kommunis­ták és a mohamedán irodák képviselőiből állanak. Ugyan­ilyen bizottságok alakulnak a kerületekben is. A munkában részt vesznek tanítók, orvosok, ér, a népnevelő társulatok s röp­­iratokkal, füzetekkel árasztják el a kerületeket. Az önálló köztársaságokban is féljük ez a munka. A tarto­mányokban és kerületekben proletárkonferenciákat tarta­nak. A kongresszus napirendje: 1. A napi kérdések. 2. A szo­­vjethatalom és a keleti nők. 3. A keleti nők jogi helyzete a múltban és most. 4. A kisipar és a keleti nők. 5. Az anyák és gyermekek védelme. 6. Közok­tatás és a keleti nők. A kongresszus nem tárgyal pártkérdéseket. Célja a keleti nők nagy tömegének megmoz­­dítása, kommunista szellemben való nevelése. Ezt a kongresz­­szust követi a kommunista ke­leti nők kongresszusa. Ennek a kongresszusnak is számolni kell a kelet gazdasági viszonyaival és sajátos tradícióival. Törekvésünket két pontra irányítjuk. Egyesítjük a nő­munkásokat azokon a helyeken, ahol az ipari tőke már rájuk tet­te súlyos kezét, egyesítjük a mezőgazdasági nomád eleme­ket a mezőgazdasági kooperatív társulatokban. Ezen kívül be­vonjuk a nőket a nevelő mun­kába s azon keresztül később a politikai tevékenységbe. A ke­leti nők felszabadításának leg­biztosabb eszköze a nevelés. Az élet maga követeli, hogy a ne­velő intézetek és a nők között szoros legyen a kapcsolat. Minél kiterjedtebb munkát végeznek női szervezeteink a keleti nők között, annál szilár­dabb lesz a kommunizmus a ke­leten és annál biztosabban mé­rik a nyugati imperializmusra a halálos csapást az évszázados álmukból felébredő, egyesült keleti proletárok. vak is láthassa, hogy az állí­tólagos leszerelés helyett va­lójában izgatott harci készü­lődés folyik. A békeszerződés értelmé­ben Magyarország csak 28 ezer katonát tarthat és ebből csak tíz százaléknyi lehet tisz­ti rangban. Tehát az eddigi sok-sok ezer tiszti bitang he­lyett csak 2800 tiszt szolgál­hatna a Nemzeti Hadsereg­ben.­­Ma körülbelül 16.000 tiszt­je van Magyarországnak, eb­ből is 9000 pléhigalléros törzs­tiszt, amint ezt a tiszti névtár adatai is igazolhatják. Mostanában várják Ma­gyarországra az antant jóvá­­tételi bizottságát, amelynek az lesz a dolga, hogy meggyő­ződjék a békeszerződésben ki­kötött leszerelés végrehajtá­sának megtörténtéről. Tulaj­donképpen ezzel áll összefüg­gésben az a lázas “átcsopor­tosítás”, ami a Nemzeti Had­seregben­ végbemegy. Teszik ezt dicső példák nyomán: utá­nozzák a nagynémet mód­szert. A hadsereget egyszerű­en álruhába bujtatják. Megszervezik az úgyneve­zett vámőrséget, amely tény­leges tisztekből és altisztek­ből áll. Ez a vámőrség szállta meg a határvonalakat. Melléje sorakozik az ugyan­csak újonnan szervezett pénz­ügyőrség, amely most már katonailag organizálva ötszö­röse a békebeli finánc-állo­mánynak. A pénzügyőrség ke­retei természetesen szintén aktív tisztekkel vannak meg­töltve. Ugyancsak alaposan átszer­vezték s aktív tisztekkel rak­ták meg a határrendőrséget, az államrendőrséget és a csendőrséget. Új egyenruhát húztak a re­­pülőcsapatokra és elkeresztel­ték őket “Magyar Aeroforgal­­mi­­­észvénytársaság”-nak. Persze ez a “vállalat” sem egyéb, mint álruhás katonai alakulat. Az autócsapatokat most már “Magyar Autóforgalmi Részvénytársaság”-nak hív­ják és szintén új uniformist kaptak. Ez az egész változás, mert egyébként éppen úgy a hadsereghez tartoznak, mint eddigelé. Természetes, hogy ezek a “részvénytársaságok” és a többi ál­alakulat éppen úgy katonai fegyelem alatt áll, mint a Nemzeti Hadsereg töb­bi része. Most már csak az hiányzik, hogy a jóvátételi bizottságnak bemutassák még az “Oszten­­burg here-kitermelő r.-t.” és a “Prónay szemgolyó-gyüjtő r.-t.” alapszabályait. (Prof.)

Next