Építők Lapja, 1985 (38. évfolyam, 1-24. szám)
1985-01-14 / 1. szám
1985. JANUÁR 14. így történt. Az esemény legjobban magát a kitüntetettet lepte meg. Most — a történtek után pár héttel — Szabó Sándort felkerestük munkahelyén, hogy gratuláljunk a kitüntetéshez s egyben elbeszélgessünk vele élete eddigi eseményeiről. A többit már — kérdéseinkre — ő maga mondja el. — Budapesten születtem 1927-ben, munkáscsalád első gyermekeként. Apám hamarosan munka nélkül maradt a fővárosban — tímár volt a szakmája —, így vissza kellett költöznünk vidékre, Simontornyára, ahol a helyi bőrgyárban kapott munkát. A hat elemi után szakmát kellett választanom. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb elképzelésem. Szobafestőinas lettem. 1944 májusában szabadultam. Tizenhét éves voltam ekkor. A háború vége felé közeledett. — S aztán felszabadult az ország is. Új élet kezdődött. Minden más lett, mint azelőtt volt. Négy évet dolgoztam Simontornyán és környékén. Munka volt bőven. Nemcsak a szakmában. Minden romokban hevert. Építettem én még hidat is a Sión. Közben megalakítottuk a helyi ifjúsági szervezeteket. A SZÍT tagjaként nyakig benne voltunk az 1946-os választásokban. Plakátokat ragasztottunk s téptük lefelé az ellenzéki pártokét. Politikai előadást a MADISZ-ban hallottam először. Még húszéves sem voltam. Táborokat szerveztünk, meg sportrendezvényeket. Azután 1948 novemberében megjött a behívóm. Határőr lettem — 27 hónapig. Emberformáló, kemény idők voltak. Egy évre határőri politikai felelős beosztásba kerültem. A második politikai feladat volt az életemben a SZIT után, de sokkal több volt annál. Feszült, hidegháborús évek jártak akkortájt. 1951 februárjában szereltem le. — Vonzott a főváros. A Villanyszerelő Ipari Vállalat — később az ebből kivált VILLESZ — egyik műhelyében lettem fényező-mázoló, s pár hónap múlva már szakszervezeti bizalminak választottak meg. A VILLESZ 600 fős vállalat volt. Élénk kulturális és sportmozgalom kezdődött nálunk. Röplabdáztam, tagja lettem a színjátszó csoportnak. Még ez év szeptemberében szb-tagnak — kultúrfelelősnek — választottak meg, s elvégeztem az első szakszervezeti (esti) iskolát is. Beléptem a pártba. 1953 januárjában ismét iskolára küldtek. Szentendrén indult meg ekkor egy háromhónapos, bentlakásos, népművelési tanfolyam. Ennek elvégzése után kikértek és áthelyeztek az Építők Rózsa Ferenc kultúrházhoz függetlenített munkatársnak. Varga Imre volt az igazgatóm, akitől nagyon sokat tanultam. Elsősorban azt, hogy a szakszervezeti kulturális tevékenységet a mindenkori igényeknek megfelelően, szívós, kitartó munkával kell alakítani. Ekkor virágzott fel igazából szakmánk központi kultúrháza. Volt itt színház, mozi, szabadtéren és teremben. Igen sikeresek voltak a szakmai bálok. Nagy tömegeket vonzottak nyugdíjasaink vasárnapi klubnapjai. — Ismét alapszervezeti munkára irányítottak. 1954 szeptemberében a kultúrháztól áthelyeztek az akkor alapított 23. ÁÉV- hez szb-politikai munkatársi beosztásba. Itt tanultam meg az alapszervezeti önálló szakszervezeti tevékenység sok-sok részletét, a termelési agitációt, a munkaverseny szervezését, a társadalombiztosítás részfeladatait, meg mindent. 1959 tavaszán új vállalathoz kerültem: az akkor megalakított 9. sz. Tanácsi Építőipari Vállalatnál lettem szervező-, majd két hónap múlva szb-titkár. Igen jól szervezett „tatarozó” vállalat lettünk hamarosan. Itt a fő tanulságom — melyre ma is szívesen emlékszem vissza — az volt, hogyan lehet egy közel ezerfős kollektívát humánusan, emberségesen vezetni úgy, hogy a vezető és a beosztott is ugyanazt a célt lássa maga előtt. 1962-ig titkároskodtam. Ez évben 3 éves SZOT-vezetőképző iskolára küldtek. Ezalatt technikumi képzést is kaptam és oklevelet szereztem. 1964-ben végeztem jó eredménynyel. Közben volt vállalatom — átszervezés miatt — megszűnt. Ismét új beosztás várt rám: a MÉMOSZ Központ szervezési osztályán lettem instruktor. Ezt pontosan tíz évig csináltam. * — Mint minden szervezési instruktor, így én is három megyét kaptam: Békést, Csongrádot és Somogyot. Később Békést Bács megye váltotta fel. Csongrád és Somogy mellett tíz évig kitartottam. Sok-sok utazással járó, nehéz, de változatos évek következtek életemben. A menetrendeket — megyéim irányába — kívülről tudtam már. Tanulságos idők voltak ezek is. Vezetőnk — Kovács Pál — sokéves gyakorlati tapasztalatát adta át az instruktoroknak, így nekem is. Igyekeztem átvenni az ő higgadt, nyugodt, megfontolt munkastílusát. Azt hiszem, nem minden siker nélkül. Hadd említsek fel pár nevet megyéimből, akikkel a legjobb kapcsolataim voltak. Békésből Hankó Pál, Somogyból dr. Fónai János, Bács megyéből Laczi Endre. Csongrádból nem mondok neveket, itt az egész megyei apparátussal kitűnő volt a kapcsolatom. Az instruktori munka egyébként két síkon mozgott: egyrészt a megyebizottságok irányító tevékenységét segítettük s szereztünk ezen keresztül átfogó, országos tapasztalatokat a központi vezetés számára. Másrészt pedig — s ez talán még érdekesebb volt — a megyék területén működő sok-sok alapszervezettel is megismerkedtünk, ami szintén értékes mozgalmi élményekkel járt. Számtalan igaz, jó barátot szereztem instruktori éveim során. * — 1974-ben, elnökségi javaslatra, Pest megye titkárává választottak. Ismét új feladat következett — akkor még nem tudhattam — újabb tíz évre, amikor is „véget ért egy fejezet”, a nóta nyelvén szólva ... De még a megyetitkárságról valamit. Talán azt emelném ki, hogy mi volt ebben a munkakörben mindvégig a jelszavam. Sokszor elmondtam már ezt — tízéves KV-tagságom alatt ennek ülésein s más fórumokon is —, de úgy érzem, meg kell ismételjem. A leglényegesebbnek mindvégig azt tartottam, hogy az alapszervezetek aktivistái a rájuk szabott mozgalmi feladataikat minél jobban tanulják és értsék meg. Ennek segítése állott nálam a fókuszban. Az aktivisták képzése, tájékoztatása volt a legfontosabb. Vallottam és vallom ma is: a mozgalom feladatait nem mi — ők oldják meg! Ott „lenn” oldódik meg minden s ott is dől el a vállalatoknál, az alapszervezetekben. Ezért kell segíteni, támogatni őket ebben a nem könnyű feladatvégzésben. Ötletekkel, módszerekkel, meg ahogyan csak lehet. Mellettük kell állni mindig, a legnehezebb napokban is. Ez a középszervi vezetés legfőbb dolga szerintem, s ez nem is kevés. Mindebből bőven kijutott nekem s munkatársaimnak is, az utolsó tíz év alatt. Úgy érzem — bár a munkasikerek itt nem naponta jelentkeztek —, hogy a rám bízott feladatoknak nagy egészében megfeleltem, s pályám befejezése jól sikerültnek mondható. Köszönet érte mindenkinek, a „csapatnak”, amely segített nekem, s több évtizedes tevékenységem legfelsőbb elismerése ebben a nemrég átvett magas kitüntetésben öltött testet. . . — J. J. - Három évtized a mozgalomban Egy kitüntetés a helyére került 1984. november 15. Apparátusi értekezlet az ÉFEDOSZ Központban. Jelen van Gál László, a SZOT főtitkárhelyettese is, akit az elnöklő Takács László KV-titkár felkért, hogy a jelenlévők egyikének adjon át egy magas kitüntetést. Szabó Sándort szólítja, a Pest megyei Bizottság titkárát, s átnyújtja neki az Elnöki Tanács nevében, kiemelkedően magas színvonalon végzett mozgalmi munkája elismeréséül, a Munka Érdemrend arany fokozatát. ÉPÍTŐK LAPJA Egymillió dollárral több export Eredményes évet zárt a cementipar Az elmúlt év utolsó napjaiban, közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt beszélgettünk dr. Juhász Lászlóval a CEMÜ kereskedelmi főosztályvezetőjével. Kértük, értékelje a Cement- és Mészművek kereskedelmi főosztályának szemszögéből az 1984-es gazdasági év termelési tevékenységét, az év közben előfordult esetleges nehézségeket. Tavaly a CEMU az igények jobb kielégítésére törekedett. Ezt az igyekezetünket 1984-ben is alapvető szempontnak tartottuk, mind a mennyiségi ellátottság, mind pedig a minőség tekintetében. Vállalatunk termelő kapacitása ugyan jelentősebb annál, mint amit termeltünk, de az építési csúcs időszakában sem lehetett ránk panasz, hiszen az építőipar és a tüzépeken keresztül a kislakásépítők hozzájuthattak a szükséges cementféleségekhez. Az univerzális cementek mellett (ezek a 350-es termékcsaládba tartozó anyagok) kielégítő volt a feszített vasbeton elemek gyártásához nélkülözhetetlen, valóban speciális igényeket kielégítő cementekből a piaci kínálatunk (450-es, 450-es RAPID, sőt sikerrel kezdhettük el az 550-es fajta értékesítését is). Az úgynevezett különleges igényeket kielégítő cementféleségeknek a népgazdaság látja nagy hasznát, hiszen ezekre az anyagokra ezentúl nem kell kemény devizát fordítanunk. Ez utóbbi fajta nagyszerűen mutatkozott be a Ferihegyi repülőtér beruházási munkálatainál. Számunkra az elsődleges továbbra is a lakossági igények figyelemmel kísérése, a célirányosan energiatakarékos, nagy adalékanyagú cementfajták, köztük például a 250-es KSPC —60-as készítése. További kísérleteket folytatunk jelenleg is az energiatakarékos, kitűnő tulajdonságokkal rendelkező cementféleségek jövőbeni gyártására. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy gyártmányaink megütik azt a mércét, amit európai színvonalnak neveznek. 1983. december 31-én sokévi huzavona után végül is sikerült bezárni a tatabányai cementgyárat. Több évtizednyi környezetszennyezést követően a környező településeken lakók is „fellélegezhettek”. A CEMÜ hejőcsabai gyára, amely színvonalas technológiai berendezésekkel működik, biztosítani tudja az öreg gyár kiesett termelését, továbbá olyan üzemek termelésének „pótlásába” is besegít amelyek technológiai, gyártási gondokkal bajlódnak. Egyes területeinken valóban indokolt volt a termelőkapacitások átcsoportosítása. A beremendi gyár kiváló technikai felszereltsége (az utóbbi években hat egymást követő alkalommal érdemelte ki a „Kiváló gyár" kitüntető címet) hatékonyan lendítette elő exportervünk teljesítését (Jugoszláviába irányuló tételek). Sőt, terven felül az export bevételünk 1 millió dollárral emelkedett. Természetesen a beremendi üzemre is ráférne a jövőben egy erőteljes karbantartás, ami bizony több tízmillió forintba kerülne, s ez ügyben konkrét időpontot nem tudok említeni. . . 1984-ben itt próbáltuk ki az energiatakarékossági program keretében az elhasznált gumiabroncsokkal történő tüzelést. Általa számottevő mértékben csökkenhetett és a jövőben jelentősen csökkenhet a drága kőolajszármazékokkal való égetés, a kemencék működtetése. Hejőcsabai gyárunk 1984-ben 1,3 millió tonnányi cementet produkált, így valóban megnyugtató nagyságrendben állíthattuk elő ezeket a nélkülözhetetlen építőanyagokat. Rendkívül jónak mondható az együttműködés a termelés és az értékesítés között. Ez eredményezte aztán, hogy az együttes munka hatására 1984-ben a CEMÜ közel 600 millió forintos eredmény birtokába juthatott. Az említett pozitívum sajnos nem mondható el az anyagellátás oldaláról. Ugyanis a felhasználásra kerülő, nagy volumenű anyagokból, köztük például a kohósalakból akadozott a folyamatos szállítás. Szintén ellátási gondok merültek fel az úgynevezett piritpörkből. Akadozott a Tiszamenti Vegyiművek szerződésben vállalt szállítási kötelezettsége. Tehát gondoskodni kellett a hiányok pótlásáról. Rudabányáról vasércet, Csehszlovákiából nikkelhulladékokat szereztünk be. Meg kívánom említeni, hogy a drága, nyugati technológiával működő üzemeinkben, de máshol is, ahol az égetéshez a szénre szükségünk van, változatlanul nagyok a problémák. Ugyanis egy technológiai folyamat csak akkor lehet zavartalan, ha ott minden flottul megy. Ha az említett esetben például a szén nem éri el az előírt kalóriaszintet, akkor esőstől jönnek a termelési zavarok (ez utóbbi következtében a vállalat egyik gyárában több kemence kényszerült rövidebbhosszabb „pihenőre”). Tehát a Cement- és Mészművek sikeresen megszabadult legvitatottabb öreg gyárától, a tatabányaitól. A jelenleg üzemelő termelő egységek is igénylik a további korszerűsítéseket, a rekonstrukciót, így égető szükség volna a jövőben végrehajtani egy átgondolt rekonstrukciót a lábatlani és a váci gyárakban. Ugyanis ahhoz, hogy az ipar állni tudja a versenyt a hazai és a nemzetközi piacokon, ahhoz szükség van a biztonságos „háttérre” a színvonalas technológiák telepítésére. Az építőanyag-iparon belül kétségtelenül a cementipar lépett elő az egyik legeredményesebb „exportőrré”. Számunkra is létkérdés, hogy a nehéz népgazdasági körülmények fejlesztési és beruházási lehetőségek közepette is állva tudjunk maradni. A lakásépítési kedv úgy tűnik változatlan. A magánépítkezések üteme lényegesen előtte halad az állami építőipar kapacitásának. Termelésünknek meghatározott koncepció szerint 1985-ben, de utána is úgy kell alakulnia, hogy találkozzon a vállalati és a népgazdasági érdek, amelynek hatására elégedett lesz a vevő, s a termékeinket forgalmazó egyaránt. Gyócsi László A MÉMOSZ-székház kinyitja kapuját Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyán a szovjet csapatok bekerítették a fővárost és elkezdődött Budapest csaknem hét hétig tartó ostroma. Január első felében a pesti kerületekben folyt a küzdelem az elkeseredetten védekező fasiszta hordákkal. A Városligetet és környékét január közepén érte el a harcvonal. Az Aréna út 68. szám alatt (a mai Dózsa György úton) volt a Magyar Építő Munkások Országos Szövetsége (a MÉMOSZ) székháza. A ház az ostromot épségben vészelte át és január 14-én szabadult fel. A szabadság első óráira a házban lakó Cser Sándor, a székház volt gondnoka így emlékezett vissza: „. . . a Damjanich utca sarkán még a felszabadító szovjet tüzérség egy ütegének tüzelő állása volt, a székházra kitűztük a vörös zászlót és a székház kapuját kinyitottuk. ” Ez hívó jel volt az építőmunkások számára a néhány hónappal korábban, a nyílt fasiszta terror miatt szünetelő mozgalmi munka folytatására. A székházban késedelem nélkül kezdetét vette a szerve (1945. január) heti élet. Cser Sándor gondnok és Kovács Ferenc központi pénztáros munkához látott. A könyvtárban levő rejtekhelyről előszedték a szakosztályok törzskönyveit, pénztári felszereléseit, a belépési nyilatkozatokat, tagsági könyveket, tagsági bélyegeket. Nem sokáig kellett várniuk, hogy a régi tagok közül többen megjelenjenek és egymást örömmel üdvözölve, nem kis meghatottsággal megvegyék a tagsági bélyeget. Már az első napokban jelentkeztek új tagok, kérve felvételüket a szövetségbe. Napokon belül pezsgő politikai, mozgalmi élet bontakozott ki a székházban. A fővárosi munkásmozgalom egyik központjává, a szakszervezeti és pártaktivisták és tagok találkozó-gyülekező helyévé lett. A többi kerületekből és a környező községekből is jöttek az építőmunkások, hogy bekapcsolódjanak a mozgalmi életbe. S itt alakult meg elsőként a Kommunista Párt VII. kerületi szervezete is. Január második felében egymás után kerültek elő és kapcsolódtak be a már megindult szervező munkába az 1943-as közgyűlésen megválasztott vezetőség tagjai. Elsőként Nyíregyházáról Miskolcon át a szovjet hadsereggel együtt érkező Török János országos ügyvezető titkár jelent meg az Aréna úti központban, majd Széll Mihály titkár, valamivel később Somogyi Miklós elnök. A mozgalom forradalmi harcaiban járatos vezetők már ismerték a felszabadított területek politikai fejlődését meghatározó kommunista elképzeléseket, terveket, az MKP és szakszervezet mozgalomszervezési elveit, és ott voltak a Szakszervezeti Tanács újjászületésének bölcsőjénél is. Ismereteik, tapasztalataik nagyban hozzájárultak az építőmunkások mozgalmának gyors újjászerveződéséhez. A szövetség nagy aktivitással kezdte meg a tagság számának növelését. Felhívást tettek közzé az első fővárosi napilapban, a Szabadság 1945. január 26-i számában. A felhívás így szólt: „Az építőiparban foglalkoztatott fizikai és szellemi munkásokhoz! Értesítjük a kőműves, festő, kőfaragó, kövező, padló- és falburkoló, kályhás és tetőfedő, kéményseprő, szigetelő, aszfaltozó, vasbetonszerelő, állványozó, téglagyári munkásokat és a fenti szakmákban foglalkozó építészeket, mérnököket, építési rajzolókat és építésvezetőket, hogy a Magyarországi Építőipari Munkások Országos Szövetsége a VII. Aréna út 68. szám alatti helyiségben működését megkezdte. Felszólítunk minden építőiparban érdekelt fizikai és szellemi munkást, hogy haladéktalanul jelentkezzen a MÉMOSZ- ban. ” A hívó szó nem maradt válasz nélkül, januárban és az azt követő hónapokban jelentősen gyarapodott a mozgalomban részt vevő tagok száma. A sok vihart és harcot átélt „öreg MÉMOSZ” homlokzatán lengő vörös zászló büszkén hirdette a felszabadulás örömét és az építőmunkásmozgalom újjászületését. „ Szerepük van a szakszervezeteknek a különféle ellentmondások feltárásában, meghatározásában, minősítésében és továbbításában — írja Méhes Lajos a Népszabadságban megjelent, Elkötelezettség és önállóság című, tanulmánnyal felérő cikkében. Ebben elemzi a SZOT főtitkára a szakszervezetek helyzetét, és több olyan megállapítást tesz, amelyek fokozott érdekvédelmi tevékenységre, önállóságra buzdítanak. A bevezetőben Méhes Lajos leírja, hogy a világban szinte mindenütt végbemenő hasonló gazdasági folyamatok sok tekintetben új helyzetet teremtettek a szakszervezeti mozgalom számára. Megelőzően nálunk hosszú időn keresztül a nemzeti jövedelem dinamikus emelkedése, az életszínvonal érezhető javulása közben tevékenykedtek a szakszervezetek, miközben bővültek jogkörei, s a tagság előtt ezzel növekedett hitele. A rosszabbá vált gazdasági körülmények megnehezítik a szakszervezetek munkáját is, de ez nem tántoríthatja el attól, hogy egyfelől támogassa az állam külkereskedelmi tartozásának lefaragását, ami ugyan a bérből és fizetésből élők anyagi megterhelésével jár, de ezzel együtt másfelől vállalja az életszínvonal megőrzésének felelősségét. Különösen figyelmet igényel a cikknek arról szóló része, hogy az állami és más szervekkel a szakszervezeteknek a fő kérdésekben, azonos az álláspontja, de a helyzet megítélésében, a célok és a jövőben választandó utak tekintetében erősebbek a viták. Ezekben a vitákban a szakszervezeteknek saját álláspontjukat kell érvényesíteniük, mert szervezetileg önállóak, és állásfoglalásuk egyetlen mércéje, hogy az erősítse a munkáshatalmat, javítsa a tagság helyzetét. A különféle érdekek ütköztetését a szakszervezeteknek vállalniuk kell. Nem két vagy több helyi, esetleg központi apparátus nézetkülönbségéről, egyezkedéséről van szó, hanem ennél sokkal többről. Ha hagyjuk, hogy a konfliktusok feltárása és megoldása az apparátusok szűk körében zajlik le, akkor a nehézségek nem fognak közmegelégedésre megoldódni — állapítja meg a SZOT főtitkára, aki ezzel kapcsolatban azt is hangsúlyozza, hogy a vitáknak nagyobb nyilvánosságot kell kapniuk, különösen akkor, ha helyi kérdésekről van szó. „Az emberek sokszor többet tudnak országos témákról, mint a munkahelyükön keletkező és eldöntendő vitás kérdésekről, a helyi szakszervezet magatartásáról. Az érdekegyeztetés javításának fontos feltétele, hogy a politikai döntések ne előzzék meg, hanem zárják le a vitákat...” — írja Méhes Lajos. A megváltozott körülményekhez való jobb alkalmazkodás érdekében a szakszervezeteknek is meg kell újulniuk — folytatódik a cikk, s megemlíti, hogy ennek érdekében munkamódszereiben, munkastílusában érdemi változások válnak szükségessé. A többi között meg kell változtatni a SZOT, az ágazati szervek és a megyebizottságok, valamint az alapszervek közötti munkamegosztást. A SZOT szerepe erősebb lesz az elvi irányításban, a távlati alapvető célok meghatározásában, a szakmai központok irányító tevékenységében pedig különösen nagy szerepet kap az alapszervezetek segítése, felkészítése arra, hogy élni tudjanak a vállalati önállósággal teremtett helyzettel. Az új vállalati formákkal növekszik a dolgozók bevonása a gazdaság irányításába, ez pedig hozzájárul a mozgalom évtizedek óta hangoztatott törekvéseinek megvalósításához.