Erdélyi Helikon, 1928 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1928-07-01 / 3. szám

ÁGNES REGÉNY (3) IV. E­lhatároztuk Péterrel, hogy a doktort hazakisérjük s visszajövet fölnézünk még Pálhoz is, hogy megvigasztaljuk szegényt. Megígérve Ágnesnek, hogy én nem maradok soká, útrakeltünk. Mikor abba a kis utcába érkeztünk, amely a doktor házát környező térre vezetett, éppen akkor, mikor befordultunk a sarkon, hangos sikoltás csattant föl egy sötét kapualjban. Két alak viaskodott egymással. Egy pillanat alatt ott termettünk s gondolkozás nélkül vetettük rá ma­gunkat egy férfira, aki tépett ruhája, kétségbeesetten vergődő leányt szoron­gatott. A szerencsétlen teremtés az egyik kezével a férfi torkát markolta, míg a másikkal rémülten öklözte, döngette a kaput s élesen sikoltozott. A doktor egy lendülettel elrántotta a férfit, míg mi a támolygó leányt fogtuk föl. Amennyire láthattuk, nagyon sápadt, csinos arcú, tisztán öltözött szobaleány volt. A félelemtől didergett és sírt s szégyenlősen húzta össze a nya­kán és mellén megtépdesett ruhát. A férfi dühösen évtekelt a doktor vasmarkában, de hasztalanul. — Mi történik itt? — kérdezte Tamás méltatlankodva. — Megtámadott ... — szepegte a leány. — A patikában voltam. Asszo­nyom beteg s ez a gazember kiverte a kezemből az orvosságot. . . összetört. Csakugyan, a kőlépcsőn, üvegcserepek közt, erős illatú folyadék sötétlett. A doktor a levegőben szaglászva, dühösen kiáltott föl: — Az asszonya szívbajos, akinek minden ijedség halálos lehet! Még jó, ha nem hallotta a lármát. A te lelkeden száradna, akasztófavirág, rázta meg a rugkapáló jómadarat. — Mi köze hozzá? — sziszegte az idegen. — Eresszen ... Ez nem a maga lánya, se a felesége! ... Mindjárt megbékült volna úgyis, csak szokásból vinnyogott a majom ... Utálatosan röhögött. — Gyerünk csak a lámpához, hadd lássam a képedet! — mondta a doktor hidegen s mint a kutyakölyköt, hurcolta a közeli lámpáig. Utánamentünk, a reszkető és szepegő leánnyal együtt. Bárhogy forgott is a gazember, a doktor a lámpának fordította az arcát s megnéztük. Vöröshajú és szakálú, szőrösarcú, vadul forgó feketeszemű állat volt. Gazsag és baromi indulat ült ki rajta. A szája ocsmányul tajtékzott. — No lányom, nem csodálom, hogy tiltakoztál, — szólt a doktor s egyet taszítva az emberen, ellódította, jókorát rúgva bele: — Mehetsz! Ezután már megismertek. A szörnyeteg káromkodva hordta el magát a tér felé, visszafenyegetve. Péterrel vállalkoztunk, hogy a leányt visszakisérjük a téren levő patikába s aztán haza. Olyan hálás volt szegény, hogy erővel kezet akart csókolni mind­hármunknak.

Next