Erdélyi Helikon, 1929 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1929-04-01 / 4. szám
316 IRODALMI SZEMLÉ nek ki az új művész generációk, mert az articolok magukban túlságosan degenerálódnak. Pierre Chambrelan megfigyelései tehát arra vonatkoznak, hogy mikép tud megvalósulni a tiszta művészi élet, hogyan tudnak a művészek alkotni, mikor az élet minden küzdelmétől mentesek maradnak. A kérdés persze nagyon egyoldalúan van beállítva, nem csak arról van szó, hogy nyugalmas, békés körülmények elősegítik-e a művészetek kifejlődését, hanem, hogy a művész az élettől távol, elzárkózva alkothat-e igazi remekműveket. Természetes, hogy a Maurois válasza tagadó lesz. Szellemesen tudja bemutatni, hogy satnyul el a művészet, kopik ki minden tárgyból és végül már szótornává sülyed az irodalom. Az articolok legfőbb törekvése, hogy a tiszta, mindentől elvonatkozott művészetet megvalósítsák és annak éljenek kizárólag. Számukra a mindennapi élet megszűnt realitás lenni, hogy teljesen művészetüknek élhessenek. A művészet misztériumait itt úgy tekintik, mint máshol a vallás titkait és az ez ellen vétőket kizárják az articolok közül. Az élet semmiféle ellenállásával nem kell itt megküzdeni, a regényekhez szükséges bonyodalmakat ezért mesterségesen állítják elő az írók. Kísérleteket folytatnak házasságtöréssel, gyilkossággal stb. anélkül, hogy ők maguk komolyan lennének érdekelve a dologban. Az eddigiekben Maurois főleg a l’art pour l’art szociális kötelezettségeket levető művészetét gúnyolja ki. Mihelyt a művészet elvesztette kapcsolatát az élettel, megszűnt létjogosultsága; ha a művész csak önmagában él és nem tud egy emberi közösség kifejezője lenni, halott művészet az alkotása. Az is természetes, hogy a művésznek részt kell vennie az élet harcában, kell küzdenie embertársaival együtt, hogy saját szenvedéséből nőjön ki a művészete. Mindezek kézenfekvő és természetes igazságok, de ezzel még nincs megoldva a művészetek szociális jelentőségének kérdése. Ha igaz az, hogy az életet megvető, önmagában élő művészet elvértelenedik, ebből még nem következik, hogy a művész elsősorban a társadalomért van. És nem láthatjuk tisztán, hogy Maurois miként fogná fel a művész és a társadalom viszonyát. Másrészt a művész egyéni életére nézve is igazat kell adnunk Mauroisnak, de vájjon következtethetjük-e azt, hogy a sanyarú, küzdelmes életpálya mindig inkább kifejleszti a művészetet, mint a csend és jólét? Az irodalmi díjak kitűzői biztosan máskép gondolkoznak és Maurois is biztosan tiltakoznék ellene, ha saját kiadójánál ilyen gondolatokat találna. Ezen a ponton érinti aztán Maurois a nő szerepét a művész életében. Igaz-e az, hogy a művész független kell, hogy legyen, asszony nem szabad, hogy igazán lekösse, hanem csak témaképen jelenhetnek meg a nők az életében? Hogyan alakíthatja a nő a művész életét, művészetének tartalmát, irányát, azt persze nem lehet egy törvénnyel általánosan meghatározni, de az író, úgy látszik a nő mellett tör lándzsát. Maurois tudja, hogy a nagy művek a nagy élmények, megrázkódtatások nyomán születnek és ezért a művészben egész életet átfogó szerelmet keres. Kétségtelen, hogy ez a kis könyv nem akar belemélyedni a művészi alkotás titkaiba, de friss, élvezetes előadásmódjával mégis sok gondolatot tud belopni a közönség lelkébe. Vita Zsigmond