Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1930-02-01 / 2. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK radikális, se konzervatív, ő most ébredez. Költő. Fellegeket ver szét, s a fellegek legváratlanabb nyílásain ereszti a földre egyegy pillanatra a fényt. Szép szabadságharcot vív a földrebukott s visszájára fordult „szabadság“ ellen. Döbbenetes és mély a kép, hacsak egy kissé is mélyre merít. Az orosz bolsevizmus udvari költészetét nem írhatja már, ezt ma már Oroszországon kívül írják makacs álmodók. Hiszen titokba burkolódzott a bolsevista Oroszország, álarcára féltékenyen vigyáz, szomorú titkot takar; az emberi nyomorúságot, amelyet megváltoztatni nem, csak fokozni tudott. Az orosz író e percekben az „elveszett paradicsom“ költészetét írja. Irigyelni lehet őt és meghatódni rajta, amikor szavával az új szabadság láncai alól magasba száll. Az európai író ma még a régi alapon játszhatik a szegény szívével és reményekkel űzheti a gazdag ellen. A mai orosz író lecsüngve áll a földön a tört játék felett. Az ember megmaradt mindenestül és kapott egy új romantikát. Szív van és szívtelenség, bilincs és porkoláb és egy rettentően kijózanító felébredés. Az Hja Ehrenburg regénye csodálatos embereivel és finom költészetével nem mást mond: az Isten meghalt s az ember szörnyen megmaradt. A „Moszkvai Sikátor“ nem kerekre megkomponált regény. Egy moszkvai eldugott sikátor élete szimbolikusan kitágul és világképet ad a mai orosz társadalmi élet kereteiben. Emberei a nyomornak szinte meseszerű fokán élnek és az egész könyv fölött is lebeg valami szívremegtető meseszerűség. A nagy háttér, ami a sikátort körülveszi, csak néha villan az előtérig, de mindig érzik, hogy ott áll a történet mögött, irányítja az emberek mozdulatait, az indulat kezében meg-megvillan, mint a tőr, és ördögi lehetőségeit kínálja... A végeken, ahol semmit sem takarhat el a fény, minden bűnével, hazugságaival kivirágzik. Új kerülő utakat ad a gonoszságnak és különös új töréseket, amelyekkel jóvá és örömmel szenvedővé lesz az ember. Szinte megfoghatatlanul légiessé válnak a nyomor és vér lépcsőjén leguruló emberek. Szinte párává finomulva emelkednek fel ismeretlen optimizmus felé. Kimondhatatlan gondolatokat mondanak ki, a lélek legváratlanabb fordulataival lépnek tovább a kétségbeesés perceiből. Az ember a legsötétebb éjszakából is csillagot kapar ki, s vállán a nyomor képtelenül nagy batyujával megy mégis tovább. Van a regénynek egy pár felejthetetlen jelenete a volt latin tanárral, akit a forradalom a nyomor mély fokára lökött a csavargók és koldusok közé. Alakja fölött valami donkihotei füst, szokrateszi fenség, szent gloriola fény lebeg. Az író a leggroteszkebb mozzanatokban a szétverhetetlen földi sötétség legkibírhatatlanabb perceit oldja fel azokkal a szavakkal, amelyeket ennek az alakjának ajkára ad. A nyomor romantikusan éles, szinte kínosan kivésett rajza felett a szépség megfoghatalan lepkére száll. Az egész regény költői varázsa főképebben áll. Bár az alakok néhány vonással megadott plasztikus rajza is kitűnő. De ez új meglepetést önmagában véve nem adna. A nyomor szűk sikátoráról ad reális képet a regény, de benne a lélek láthatára végtelenre tágul. Dosztojevszkire emlékeztet abban, ahogyan alakjait lelkileg megtöri, ahogy hirtelen egy-egy külső mesemozdulat kapcsán a lelket másik felére fordítja. De nem olyan nyugtalan és ideges, mint Dosztojevszki. Kristályosabb és egyszerűbb, bár nyilvánvaló hogy tanúit orosz elődeitől. Az orosz lélek hangját beszéli ő is. Groteszk és reális mesehelyzetekben a keserű valóság felett szentimentális játékokkal mulat a szív. A költő egészen kisiklott a politikus kezéből. Az a mai kritikus, aki az írót politikai jelszavak mögé skatulyázza el, várjon hova fogja sorozni Ilja Ehrenburgot, aki emigránsa volt a régi Oroszországnak és emigránsa a mainak is? Aki ezzel a könyvével is nyilvánvalóan politizál? Nincs más, csak a régi kopott szó: költő, aki ha politizál, nem is országa kormányával, hanem a mindenséggel áll szemben; az elpusztíthatatlan létben és az emberi lélekben keresi mentőkötelét, nem a politika szertáraiban. Hja Ehrenburg nem pro, vagy contra szól, hanem megőrölve a politikától az örök természetre ébredez és látta árván a magára maradt embert és a jelenből mindig a jövő felé kibujdosó gyermekeket... Kovács László. ÖT VERSKÖTET — Berde Béla, Debreczenyi Zsolt, Mollinky Gizella, Szávay Zoltán és Tass József versei — Ez öt verskötet együttes ismertetését semmi belső összefüggés, vagy szempont nem indokolja. De a verseskönyvek szédületes mennyiségben hagyják el a nyomdákat: a magyar nyelven havonta megjelenő verseskönyveknek nem az ismertetése, vagy bírálata, hanem csupán felsorolása terjedelmes helyet foglalna el. Ez a körülmény, vagyis az Erdélyi Helikon szerkesztőségébe recenzióra érkező verseskönyvek tömege sugalmazta ezt a tisztán ökonómiai szempontból szűk-