Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-04-01 / 4. szám

TÖKÉLETES BARÁTSÁG Szeptember tizenhetedikén, Szent Ferenc napján, egy kollégája meghívta Tamást névnapi vacsorára. Kikefélte ruháját, kemény gallért tett és el­ment. A házigazda bárgyú örömmel fogadta s bemutatta azoknak a vendé­geknek, akiket nem ismert. Kezet csókolt, kezet szorított. Közben gépiesen motyogta: — Nagy Tamás, Nagy Tamás. Hasonló morgásokat kapott válaszul s olykor azt is hallotta: „örven­­dek“. Ilyenkor ő is örvendett. Valaki azonban a szokásos motyogás helyett keményen és határozot­tan rákiáltott: — Fábián! Megrezzent és ijedten hajlongott. — Hát te nem ismered Fábián doktor urat? — kérdezte ámultán kol­légája. — Nem ... igazán ... én nem is emlékszem ... hadarta s elvörösödött. — Na, nem baj. Majd meg fogunk ismerkedni. Üljön ide mellém, — mondta a doktor s letelepedett egy karosszékbe. Pirultan ült le. Feszengett s nem beszélt. Fábián magasra lendítette jobb karját: — A specializálódás századában a modern embernek nincs ideje a vallásra és nincs ideje a poézisre sem. Ez a két dolog egyformán formavirtuózitás lett. — Kétségkívül... — bátortalankodott Tamás. — Én tragikusan élek, uram. Mert bennem van vallásos érzés, van poézis. Bennem minden van. De a világ bezáródik előttem. Nekem semmi sem jutott az életből. Szerelmes vagyok. Szeretnek. Mégsem enyém a nő, akit válasz­tottam. Én csupa értelem vagyok, csupa költészet, csupa vallás, csupa akarat. De valami hiányzik belőlem. Ez a valami­­ minden. S ezért talán sohasem lesz enyém az a nő. Tragikus élet az enyém, uram ... Holnap vagy holnap­után jöjjön el hozzám. Délután háromtól ötig és este kilenctől tizenegyig ott­hon szoktam lenni. Itt a címem ezen a névjegyen. Asztalhoz ültek. Tamás szembe a doktorral. Végre megnézhette nyugod­tan. Fábián keskeny orrának két oldalán olyan közel feküdtek egymáshoz a szemek, hogy csaknem érintették egymást. Valami valószínűtlenség tátongott furcsa tekintetében. S a mozdulatai? — rövid, száraz, gyors gesztusai, mint a fecskék, cikáztak a levegőben. Homloka simán, jegesen világított. Beszéd­közben vértelen ajkai nagyokat rándultak. Oknélküli feszültség érzett hangjá­ban, egész viselkedésében. Valahogy úgy nézett ki a kis ember, mint egy bomba közvetlen a robbanás előtt. Jó pár napig Tamás egyáltalán nem gondolt rá. De valami nyugtalaní­totta. Olyanszerű érzései voltak, mint az adósnak, amikor elfordított arccal elhaladt szabója üzlete előtt. Törte a fejét. Erőlködött, de nem tudott rá­jönni, miféle elintézetlen ügye lehet. Egy szombaton a bankban kollégájára pillantott. Róla eszébe jutott a név­napi vacsora. A vacsoráról Fábián, Fábiánról a meghívás.

Next