Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-06-01 / 6. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Tilda kerül most az élre, aki fogadalmas írást szerkeszt, hogy grófi háztáját egy erős magyar élet központjává fogja avatni. A regény kompozíciója még ezzel a fordulattal is szilárd: a nagy haza helyett kisházát alapítani, ahány magyar hajlék, ugyanannyit... nem érdektelen és nagyon időszerű témafolytatása a megfeneklett előzményeknek. De persze — s az író effelé tart eleitől fogva — a pipogya kicsigróf s rongy felesége éppen nem valók a célra! Végül is letolja őket egy fricskával a színről egy pompásnak tervett székely, akire Tamási szép hasonlattal át is hárítja azt a belterjes honalapítást. Végigkísérve a szüntelen megújuló nekilendüléseket: elsőben a magyar rendfentartásért, majd az október diadaláért, a három nemzet s három politika egybehangolásáért az erdélyi fejedelemség reményében — később a bogházi mentsvár kitervelését s bukását, mintha csak nyugtalan hánykolódó tengert bámulnánk, mely újra és újratámadó kényszer alatt hullámtörő gátat ostromol. Nagy nekifeszülések, aztán: megtorpanás és apró, tehetetlen habokra való szétloccsanás... S nincs semmi nagyszabású még a megiramodásban sem. Emberek, akik nem játékot űznek, de magukban hordják a vezérszerep hitét s felelős intézőhelyeken vetették meg lábukat, siralmas, sőt komolytalan ügyefogyottsággal, impotenciával kapkodják, tapogatózzák, vetekedik végig a tragikus sorsfordulót. Részrehajlást itt Tamási valóban nem ismer. Még politikai rokonszenvből sem színez senkit jobbra a másiknál. Az októbristák éppoly boldogtalan és koncepciótlan figurák, mint a címeresek, vagy a román meg a szász érdekek árnyék-képviselői. De ha tájékozatlan, romantikusan valószínűtlen is az író elképzelése, ha igazságtalanul pesszimista, hitetlen és erőtelen is a pillantása, mely az eseményeket felméretezte, nincs mit tagadni: fejtelen s irgalmatlanul tanács nélkül való volt a magyarság az időkben. A háború jármának lazulása és lerázása a szabadba rohanó állat féktelenkedéseit váltotta ki, a későbbi kényszerhelyzet pedig torz rángatózást, sőt az eszelősség tüneteit idézte fel benne. De voltak ekkor is tisztafényű tüzek. Tamási alig sejt és sejtet belőlük valamit. Lógósak, hadicsalók, paráznák, kapzsiak, eszmeparaziták Sodomájában ténfergeti képzelmünket, pedig hát apostoli meggyőződésből merítette lelkesültségét a forradalom elite-csapata s a régi eszmék is ontották tiszteletreméltó hőseiket: intakt seregrészek tértek meg a frontról, készen új halálbaindulásra s máig megíratlan epopeia-termő feszültség izzott szívtől-szívig az erdélyi ég alatt. Valamelyes hitet vet ugyan Tamási az október komolyságánban, egyébként azonban csak a bűnök kavargásába mered, csak a pellengér izgatja őt. És nem is az aktuális, tüneti vétkezések nyugtalanítják. Gyökerét kutatja „az országban való sok romlásoknak“. S megtalálni véli úgy a háborúelőtti szociális fogyatékosságoknak, mint a háborúalatti korrupciónak ősforrását a „címeresek“ helyi politikájában, magyartalanságában, szűkkeblűségében. Azokban, akik már érő fejjel látták felkerekedni a magyar végzetet, kérdések tolakszanak fel e vádaskodásra: — Boldogabb volt a regáti paraszt az alföldinél? A párisi proletár jobban élt, mint a berlini? Szebben halt meg az amerikai katona a bulgárnál? Tisztább kezű volt bármelyik angol államférfi Tisza Istvánnál? Volt-e valahol méltó?