Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-06-01 / 6. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓÁ nyosabb nemzetiségi politika, mint Ausztria tartományaiban? Mágnás vagy bojár kapott-e inkább az idegen nyelven, erkölcsön? S lám, lám... De a lónak táncolni, rúgni s harapni kell. S mért ne rúgna elsősorban saját bűneinkbe? Ha már vezeklőnk, ne firtassuk mások bűnlajstromát. Nem is ezen a kínvallató önmarcangoláson veszíti el Tamási könyve épkézláb mivoltát. Sokat elfogadtatna állítmányaiból, ha máskép tudta volna hozzájuk megteremteni az alanyokat. Szabó Dezső arzenáljában találkozunk először e mesefigurákkal, akiknek embervolta csak rikítóra mázolt vékony burok. Hogy mégis talpon állhassanak, telítni kell őket légnemű lényegükkel. A mágnást gőggel és korlátoltsággal, a tudóst híg és talajtalan idealizmussal, a katonát (feltéve, hogy nem székely) brutalitással, felelőtlenséggel, a parasztot nemes, de elnyomott emberiességgel, a nőt tömény nemiséggel... s több sem kell! — Ilyen felfújt hólyagemberek Tamási regényalakjai is. Többkevesebb következetlenségeik nem differenciálják lényüket, hogy például a Habsburgos „címeres“ erdélyi fejedelmesdit játszogat, hogy Ercsey és Csetneky csereberélik egymástól eltiltott gyermekeiket (problematikus különben a professzor egész magatartása züllött családtagjaival szemben), hogy Tilda asszony, akinek csak a sár nincsen a hátára kenve, érzékenymód szerelmes a székelybe, aki viszont, bár ő a „talpig-ember“, elcsaklizza a grófi birtokot a szerelmes nő talpa alól... Fejet csóválunk e váratlan kacskaringókon, de nem látjuk általuk emberibbnek a jellemeket s felejtjük őket irgalmatlanul, mint a hangot, melynek nincsenek színező mellékzöngéi. Külön megkérdezni való itt, ahol a férfialakok között is csak úgy rajzanak a miértek, hogy mit akarnak íróink a vengerka-típus örök változataival? S mit főkép Tamási abban az időben, amikor asszonyok ezrei és ezrei is ott feszültek a lélek keresztfáin? Azt az egypárat, akikhez valamennyien hozzáférnek, minek tolják mindig (itt még hozzá történelmi) előtérbe, mintha azok képviselnék hivatalosan az emberiség egyik felét! Az asszonyi nemről való szegényes mondanivalója jellemző arra az általában tapasztalatlan, szűk és szeretetlen emberismeretre, mely Tamási könyvét sivárrá, monotonná és valószínűtlenné teszi, súlyosbítva az egésznek légkörét a naiv és fárasztóan ízetlen erotikával. ... Lassan minden elmarad itt mögöttünk, amit az e könyvtől független Tamásiban valóban szeretünk: meséinek, népi alakjainak stilizáltan is elhitetett világa, a nyelv szikravető talpraesettsége, hangulatainak harmatos gyöngédsége, humorának tragikumból táplálkozó édescsípőssége. Itt-ott egy-egy futó fényállomás: mindig akkor, ha groteszk fantáziáját meg tudja szabadítani a magára erőltetett aktivista józanságtól. A fejedelemválasztás szívtépő tragikomikuma, a bogházi denevértanya hangulatai... igazak, mert borillatú, hóillatú mesék s nem izzadságszagú, rosszul látott valóságok. A Címereseket csak olyan vergődés hozta világra, amilyeneket a szerző ismételten leábrázol. Céltalanba futó, idétlen, apró habokra szétporló, saját magába visszahaló hullám ez a könyv. Lehet azonban, hogy túl kellett esni rajta, mint a fájós rosszsog kihúzásán, mint torokbagyűlő káromkodás elcsattintásán. Elejtvén a terűt, Tamási alighanem reáébred immár, mennyivel több az író, amikor csak mondani akar valamit, nem pedig megmondani, sőt odamondani. R. BERDE MÁRIA 481 3*