Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-06-01 / 6. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓÁ­ nyosabb nemzetiségi politika, mint Ausztria tartományaiban? Mágnás vagy bojár kapott-e inkább az idegen nyelven, erkölcsön? S lám, lám... De a lónak táncolni, rúgni s harapni kell. S mért ne rúgna elsősorban saját bűneinkbe? Ha már vezeklőnk, ne firtassuk mások bűnlajstromát. Nem is ezen a kínvallató önmarcangoláson veszíti el Tamási könyve épkézláb mivoltát. Sokat elfogadtatna állítmányaiból, ha máskép tudta volna hozzájuk megteremteni az alanyokat. Szabó Dezső arzenáljában találkozunk először e mesefigurákkal, akiknek embervolta csak rikítóra mázolt vékony burok. Hogy mégis talpon állhassanak, telítni kell őket légnemű lényegükkel. A mágnást gőggel és korlátoltsággal, a tudóst híg és talajtalan idealizmussal, a katonát (feltéve, hogy nem székely) brutalitással, felelőtlenséggel, a parasz­tot nemes, de elnyomott emberiességgel, a nőt tömény nemiséggel... s több sem kell! — Ilyen felfújt hólyagemberek Tamási regényalakjai is. Több­kevesebb következetlenségeik nem differenciálják lényüket, hogy például a Habsburgos „címeres“ erdélyi fejedelmesdit játszogat, hogy Ercsey és Csetneky csereberélik egymástól eltiltott gyermekeiket (problematikus különben a pro­fesszor egész magatartása züllött családtagjaival szemben), hogy Tilda asszony, akinek csak a sár nincsen a hátára kenve, érzékenymód szerelmes a székelybe, aki viszont, bár ő a „talpig-ember“, elcsaklizza a grófi birtokot a szerelmes nő talpa alól... Fejet csóválunk e váratlan kacskaringókon, de nem látjuk általuk emberibbnek a jellemeket s felejtjük őket irgalmatlanul, mint a han­got, melynek nincsenek színező mellékzöngéi. Külön megkérdezni való itt, ahol a férfialakok között is csak úgy rajza­nak a miértek, hogy mit akarnak íróink a vengerka-típus örök változataival? S mit főkép Tamási abban az időben, amikor asszonyok ezrei és ezrei is ott feszültek a lélek keresztfáin? Azt az egypárat, akikhez valamennyien hozzá­férnek, minek tolják mindig (itt még hozzá történelmi) előtérbe, mintha azok képviselnék hivatalosan az emberiség egyik felét! Az asszonyi nemről való szegényes mondanivalója jellemző arra az álta­lában tapasztalatlan, szűk és szeretetlen emberismeretre, mely Tamási könyvét sivárrá, monotonná és valószínűtlenné teszi, súlyosbítva az egésznek légkörét a naiv és fárasztóan ízetlen erotikával. ... Lassan minden elmarad itt mögöttünk, amit az e könyvtől független Tamásiban valóban szeretünk: meséinek, népi alakjainak stilizáltan is elhite­tett világa, a nyelv szikravető talpraesettsége, hangulatainak harmatos gyön­gédsége, humorának tragikumból táplálkozó édescsípőssége. Itt-ott egy-egy futó fény­állomás: mindig akkor, ha groteszk fantáziáját meg tudja szabadí­tani a magára erőltetett aktivista józanságtól. A fejedelemválasztás szívtépő tragikomikuma, a bogházi denevértanya hangulatai... igazak, mert borillatú, hóillatú mesék s nem izzadságszagú, rosszul látott valóságok. A Címereseket csak olyan vergődés hozta világra, amilyeneket a szerző ismételten leábrázol. Céltalanba futó, idétlen, apró habokra szétporló, saját magába visszahaló hullám ez a könyv. Lehet azonban, hogy túl kellett esni rajta, mint a fájós rosszsog kihúzásán, mint torokbagyűlő káromkodás elcsattintásán. Elejtvén a terűt, Tamási alighanem reáébred immár, mennyivel több az író, amikor csak mondani akar valamit, nem pedig megmon­dani, sőt odamondani. R. BERDE MÁRIA 481 3*

Next