Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-08-01 / 7. szám
KÉT VERS KUNCZ ALADÁRHOZ SZOBOR ÉS DRÁGAKŐ Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér márványtömbjeiből kellene szobrodat vésnem, — elnyugodott, drága nemes barát! — úgy mártom be ma tollamat s pillanatra megáll fulladozó szivem, érdes emberi nyelv sziklakemény, komor ősi görgetegét mint kalapáljam úgy, hogy bár körvonalakban is megjelenne finom rezzenetű szemed, homlokod delejes íve s a ritka haj édes fürtjeivel, selymesen és puhán, hát keskenyvonalú, lezárt ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem itt alakba zenés lágy mosolyával és minden titkokat oly biztosan átfogó s hirdető nagy igéivel? s hol marad buzogó melled erős, meleg dobbanása, kezed száz remekelt piciny lendülése, melyet Petronius borult szemmel látna s irígykedőn? S szellemed pazarul csörgedező, hideg kristályhabja hová sikkad e tömbökön? nagy szived suhogó, förgeteges szelét, villám-gúnyod acélnyilát, gyermek-hangulatod türkiszlángos egét, mely baráti beszéd napsugarával oly egyként záporozott mindegyikünkre, — mily jól jelölheti szobrodon? ... Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró, zúgva-zengve repül, pattan a törmelék, véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő porfinom szeme, mint a liszt s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt márvány-terve, gigász oszlopa megreped, kőforgácsra szakad minden anyag s a szó felzokog, mielőtt kimúlt hétszer harcba fogok, pár maradék szilánk hátha létre idéz elpepecselt, finom domborműben. — Az is szertehasad s romok szennye közt maradok magam. 33 ini