Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-08-01 / 7. szám
DSIDA JENŐ: KÉT VERS KUNCS ALADÁRHOZ ... S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon, százfelé faragott, omlatag és zilált márványtönk tetején szellemed élni kezd, szóba, kőbe nem önthető szépségében, — a mennyébek árama reszket át a szobán — s meztelenül csupán lelked él, anyagot nem viselő, szabad lelked, mint a virág szaga, mint a csendbemerült szűk rezegő s örök zöngehangja a szív mély rezonátorán, mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve, mely a titkosölű, havas márvány legközepén szunnyadozott soká s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös pompa színeiben s fellobogó ezer gyertya fényerejével ég ... IMMÁRON ÖTVENHÁROM NAPJA ... Bocsásd meg nékem, édes Aladár, hogy szép szavakba próbálom beszélni, amin ma is zokognom kellene s amin zokogni már-már nem tudok. Augusztus vége. Transsylvániára lassanként őszi felhők csüngenek, zord díszletek bizarr tragédiákhoz, s a gyér futóka rétes levelére örökké tartó, vén eső pereg ... Immáron ötvenhárom napja, hogy kicsiny országunkból kivándoroltál. Immáron ötvenhárom napja, hogy lehajtott fejjel járok, terheket cipelve döbbent, fáradt lelkemen és megrázkódva olykor meg-megállok, mint vak koldus, akinek botja vége gödörre bukkan ismeretlen úton. ... Mindennap négyszer elmegyek lakásod előtt, a Fürdő-ucca szögletén s elgondolom, most felmegyek megint. A szolgáló kinéz s megkérdezi, mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e, s belépve, újra ott látlak nyitott könyvvel, papírral sűrűn elborított asztalod mellett s meghitten fogadsz: Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!... A kávéházban üldögélve, míg kövér tócsákat gyűjt otthont a járda s az üvegen száz vízcsepp folydogál, hosszú órákig várom, hogy benyitsz. Eljössz, tudom, csak mindig várni kell.