Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-11-01 / 9. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK A paraszti képek, a zsellérminiatűrök nem arra valók nála, hogy azért énekeljen róluk, mert az emberek figyelme ma erre irányul s a népi, a parasztprobléma mind tágabb helyet kap az irodalomban. Nem ír nemzeti zsánerű verseket. Az ő zsellér- és parasztköltészete tágabb és egyetemesebb érdekeket szolgál. Amit mond, amit leír, milliók nevében teszi, verseiből a világ minden dolgozójának szenvedése kiérzik. Pedig nem csinál pártköltészetet. Verseiben nem politikai jelszavak adják a forradalmiságot, hanem forradalmi maga az, amiről ír. Az elnyomottságot, a szen­vedést a legkeresetlenebb szavakkal fejezi ki, amit durvának látott az életben, azt durva szavakkal írja le. A nyomort nem rejtegeti, minden piszkával tárja elénk. A szitkozódó paraszt, a napszámos nála nemcsak egy nép elnyomottak jellemzik; megtalálhatók a világ minden táján, a teleköpdösött járdával, fényes kastéllyal és a nép nevében beszélő kormányférfiakkal. Verseinek ezek a vonásai egyetemes je­lenségek, problémák. Az élet apró mozanatait veszi észre s azokból építi fel írásait. Távol áll min­den nagyotmondástól. Az elvont fogalmakkal való dobálózást nem ismeri, sorai­ból Knut Hamsunhoz és Gorkijhoz mérhető nagy megfigyelőképesség árad ki. Nyalja majd a válu befagyott vizét a szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba. Megfigyelőképességén alapszik, hogy hasonlatai mesteriek: mint olvasó­ szemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket mint­ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék Hozzátartozóiról: apjáról, anyjáról, nagyszüleiről nem zeng családi himnuszo­kat. Egyszerű emberek ezek az ő szemében, „kiknek uruk előtt még nézésük is dadog“. Sorsukat fájlalja, örül viszontlátásuknak. Nem röstelli bevallani, hogy egy elárvult nénike két melléből szívta századok szomját és sós panaszait s olyan nagy­szerű fiú lett belőle, hogy csillapíthatatlan szívvel megy hegyeken, völgyeken át századokon hátra-előre és szomorúságával nem fér a világba. Egészen egyéni Illyés Gyula szerelmi költészete. Primitív örömmel vallja be, hogy amikor szerelme ezerkilencszáztizennégy őszén egy nagy kertben sétált, ő még akkor Ráczegres pusztán libákat őrizett. Szerelmem huszonegyéves c. verse egyik legszeb darabja szerelmi költészetünknek. Illyésnél a forma nem probléma. Mondanivalóját legtöbbször hömpölygő erejű szabadversekben mondja el, de érezzük, hogy minden szavára szükségünk van, mert meggátolhatatlan erővel visznek költészetének földből sarjadzó és egye­temes világába. * Az újjászülető magyar költészetnek bátor és merész dokumentuma a Sarjú­­rendek, írója minden tekintetben eredeti egyéniség, az Ady utáni generációnak kétségkívül legerősebb lírikusa. GUNDA BÉLA 729 47

Next