Erdélyi Helikon, 1933 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK KASSÁK LAJOS: MUNKANÉLKÜLIEK. Nyugat-kiadás, 1933. Babits Mihály a mai regényirodalom felburjánzásával kapcsolatban azt írta nemrégiben: „A regény egy évig él, mint ahogy az újság egy napig.“ Ha csak egy évig él a regény, természetes, hogy az író a ma divatos téma- és eszmeköröket igyekszik kiaknázni és a közönség kegyeit keresve, amilyen biztosan meg lesz a sikere, és olyan biztos az elfeledése is. Az ügyeskedő regényeknek ebből az áradatából, mint bátor kiáltás hangzik ki a Kassák Lajos legújabb regénye. Kassák ezúttal nem hadakozik, nem akarja a kommunista igazságot, a munkástársadalom felsőbbrendűségét bebizonyítani, egyszerűen elénk tárja a mai életnek legmegdöbbentőbb képét, a munkanélküliségben széthulló, szétmáló munkásságot és reánk bízza az ítéletet. Kassák, aki végigélte a munkásélet szenvedéseit és először írta meg magyarul egy osztálynak külön törvényei szerint kialakuló világát, most korunk legfájóbb problémájába világít be és ha szigorúan el is különíti a nyomorúságában elkeseredett, gyűlölködő munkás sorsát a munkaadóétól, mégis az egész kapitalista rendszer szétzülléséről számol be. Nem egy élet regénye ez a könyv, hanem egy társadalom mozgó fényképekből összetevődő freskója. A tömegek élete mozgalmasabb, nyüzsgőbb, de mégis egyszerűbb, ismétlődőbb, mint az egyéné. Vájjon hogyan lehet ennek az ezer felé húzó világnak egységes atmoszféráját, törvényszerű átalakulását megérzékeltetni? Kassák kétféle módszert is használ. Két alakot állít az előtérbe: a szerszám-lakatos Pált, kinek élete mindvégig kiegyensúlyozottan folyik, megtartja munkáját és a jövőben bízva, nyugodtan dolgozik, de társtalan életének mégsem találja meg a boldogságát, és Tónit, a víg, nyíltszívű szobafestőt, kit a munkanélküliség egészen letör, külső lerongyolódásával belseje is összeomlik, eladja magát, nem tud menekülni és elpusztul. A két sors különbözőségét azonban távolról sem a körülmények magyarázzák, nem a lezuhanó munkanélküli áll szemben a biztos alapú munkással, hanem két különböző lelki összetételű egyén, akik közül Pál magánossága miatt hamar el is homályosodik. A két világ különböző struktúráját így nem állítja szembe Kassák, és Pál, aki nem tudta szilárdságával a Tóni zuhanó sziluettjét erősebben megvilágítani, mint önálló élet is rövidesen érdektelen és felesleges lesz, halála szinte megkönnyebbülésként hat. De a Kassák jellemzési módja arra sem alkalmas, hogy a munkanélkülivé vált szobafestőt megnagyítva olyan súlyúvá tegye, hogy általa a munkanélküliség katasztrófája minden borzalmával belénk vágjon. Nem állítja hősét olyan emberi magaslatra, ahonnan magába sűrítve egymaga jelképezze és mindenkinek kikiáltsa a letaszított ember nyomorúságát. Csak nyomon kíséri a munkásait és megfigyel. Gyorsan villanó impressziókban látjuk a Tóniék lakását, a hosszú, tornászó legényt és komoly barátját, a hullámzó utcát, a műhely izgalmát, munkások veszekedését, tüntetését. Kassák csak az érzékszervein keresztül látja ezt a világot, élénk emlékképek maradnak meg benne, amiket biztosan tud kivetíteni. De ezeket a képeket nem tudja szerves egésszé összeforrasztani, egymásutániságban vagy egymásmellettiségben látja őket, csak összefüggő szerkezetüket nem érzi meg. Hiába rakja Kassák egymás mellé a Tóni életének lelkiismeretes objektivitással, józansággal megrajzolt képeit, a regény közepén már észreveszi, hogy ez nem elég a benne lázongó világ kifejezésére és több vágányra tér el. Tóni nyomortanyára kerül, naprólnapra hozzá hasonló sülyedő emberekkel érintkezik, a munkaközvetítőben látja a kétségbeesés dühös lázadását, véletlenek sodorják fanatikus, remélő szocialisták, magányos kalandorok, tolvajok, nyomorékok, hivatalnokok között. Kassák ennek a világnak minden formáját, mozgását, lüktetését belülről erős reflektorral világítja meg. Ez a reflektor azonban nyugtalan és ezért nem tud egy ember lelkébe tartósan belehelyezkedni és onnan megmagyarázni a világot. Csak egy-egy percre látjuk a kávémérésben reménytelenül ülő Krámert és már tovább