Erdélyi Helikon, 1933 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1933-08-01 / 7. szám

KÖNYVEK É­S Í­R­Ó­K NYÍRŐ JÓZSEF: KOPJAFÁK Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, Kolozsvár, 1933. A­z a két regény, amelyből a nagyközönség voltaképpen megismerte Nyírőt, — minden részletszépsége ellenére — mégis csak másod­rangú munka azokhoz a novellákhoz viszonyítva, melyek Jézus­faragó ember köteteimmel írói indulását jelzik. Sajátosan novellaírásra termett tehetség. Regényeinek szépségei is a novellaírót dicsérik s széle­sebb kompozícióra termett tehetségről korántsem tesznek tanúságot. Ha mint regény nem is tartozik sem a Sibói bölény, sem az Isten igájában az erdélyi irodalom remekei közé, Nyírő írói fejlődésében meg van a maga jelentősége. Ha paradoxonnak is tetszik, novellaíró művészete regé­nyeiben jutott el igazi kifinomuláshoz. Ennek a két munkának egy-egy jelenete valami monumentális novella­számba megy. Ezek a regények, mintegy kanyarodó szerepelnek írói fejlődésében, hogy ezen keresztül lehiggadt művészettel visszatérjen oda, ahonnan elindult, a székely em­ber homogén mesevilágából kisarjadt novellához. A Kopjafák újra régi területén mutatja be Nyírőt. Komor törté­netek ezek. A „halál novelláinak“ nevezhetnénk. Komorrá avatja őket már a keret: mindenik elbeszélés egy-egy kopjafa alatt nyugvó halottról szól, kimúlásának történetét mondja el. A novellák legnagyobb része szinte a természeti ember bús apoteózisa. Sajátos alakjai a természet világában teljesednek ki. De szemszögében sohasem lesz idillikus ez a világ. Zordon fuvallat vonul át rajta. A clair-obscur sejtelmest fogamzó légköre. Egyik régi novellájában (Hull immár a fenyőtoboz) maga fejezi ki legszebben életlátását: „A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden gyengét elnyom és megöl, az erős embert még súlyosabbá teszi.“ Erős, kimért emberek az ő hősei, még a halál árnyéká­ban is megtartják természetmegkeményítette súlyosságukat. (Ha városi űrfajtáról ír, valahogy azokra is ráragad ez a természet.) Olyanok ezek az alakok, mintha érzéketlenek volnának, pedig kevés ember van átitatva annyi emberi érzéssel, mint Nyírő hősei, valami mindenre kiterjedő val­lásossággal. A természeti, a természettel együtt élő ember vallásossága ez, tele babonás hagyománnyal. Mint azok az ősi, pogány eredetű kopjafák, me­lyek keresztyén temetőket díszítenek, úgy él novella-alakjaiban is, minden szűzmáriahit és krisztusérzés ellenére valami pogány mitologikus hiede­lem, a természeti ember különös sajátossága. Van néhány írása, amely­ben ez a légkör ráplántált túlhajszolt romantika csupán. Mint pl. a vén Üdő Mártonról szóló, melyben egy fantasztikus XX. századi sámánt teremt írói fantáziája. Azokra az írásaira kell itt gondolni, melyeknél magától értetődően, belülről fakad ez az érzés, melyeknek atmoszférája a mondani­való maisága ellenére, — hisz novelláinak jórésze a mai ember nyomorúságát eleveníti meg — a természeti ember kollektivizmusának örök szimbólumát jelenti.

Next