Erdélyi Helikon, 1935 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1935-04-01 / 4. szám
AZ EMBER ELLEN. MARCONNAY TIBOR VERSEL (Kecskemét, 1934.) A lassú folyású folyó sorsa a Marconnayé: árad, de nem sodor. Hatalmas területeket önt el, de éppen nagy kiterjedésénél fogva sekélyessé válik, nem csap össze a fejünk felett: övig is alig ér. Viszont, ha más szempontból nézzük a dolgot, így gazdaságosabb, több az iszaplerakodása, tehát termékenyítőbb. Marconnay tudatában van ennek és inkább fájlalja, mint helyeseli e tényt. Itt is, ott is kitetszik a vágy, hogy inkább szeretne mély mederbe szorított, de sodró ütemű folyóvá lenni, mely harsogva, örvényeket kavarva zúdul és ellenállhatatlanul elkapja azt, aki belé merészkedik. Talán éppen ettől a vágytól sarkalva, vissza-visszahúzódik medrébe és igyekszik lehetőleg a folyását is gyorsítani. De nemsokára kifullad és azután még fáradtabban, még iszapterhesebben nyúlik el négy-öt oldalas árterületein. Mindamellett tiszteletreméltó erőt képvisel Marconnay Tibor, mint ahogy a leglassúbb folyó is energiákkal telített. Költészete olyan elemeket tartalmaz, melyek leginkább alkalmasak arra, hogy feloldják a lélekre rárakódott érzéketlenséget és tisztára, fogékonnyá mossák le. Ezek között a természet az, mely Marconnay lírájában, ha más elemmel vegyülten is, de mindig kimutatható; a természet az, mely mindig jelen van, mely minden érzésvegyületben közrejátszik, mely egész költői világának lényege. Marconnay az erdők, hegyek, égtájak rajongója, nem tud ezek nélkül élni, bebolyongja fél Európát, csakhogy minél bővebben, minél változatosabban szívhassa fel magába a különböző tájak színeit és titkait. Talán nincs is verse, melyből ne ez a határtalan természetszerelem szólana, sokszor éles párhuzamban egy másik hatalmas érzéssel: az ember iránti ádáz gyűlölettel. Gyűlöli az Embert, teljes szívével és minden idegével, mert jó érzéke tiltakozik minden ellen, ami romlott és fertőző, és felmagasztalja a természetet, mint az ősjóság és őstisztaság egyetlen forrását. Hozzá menekül, tőle kér erőt örök ellensége, az Ember ellen. Marconnaynak valóban minden oka megvan ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen az emberekről. Jártában-keltében sokkal akadt dolga, de úgy tapasztalta, hogy a rengeteg faji, vallási, világnézeti, nyelvi stb. különbségeken túl két dologban mindnyájan megegyeznek: a képmutatásban és a gonoszságban. A táj, a természet azonban lényegében mindenhol egyforma. Nem határoz, hogy a Karszt szikláin jár-e, vagy Litvánia búja erdeiben, mindenütt ugyanazzal a sajátsággal találkozik: tiszta és megnyugtató. Meg lehet figyelni: Marconnay valami egészen különös szeretettel kezeli azokat a verseit, melyekben természeti kép, vagy leírás található. Minduntalan előveszi őket, átdolgozza, vagy Yeats és Szabó Lőrinc példájára egészen újrakölti ezeket és új címek alatt újjászületve bocsátja ki. Látszik, hogy ragaszkodik hozzájuk, költészete lényegét látja bennük, az egyéniségét, melyet minduntalan formálni, tökéletesíteni kell. Marconnay: költőbe ojtott modern Rousseau, csak egy fokkal szenvedélyesebb — és így ugyanolyan arányban rendszertelenebb is. A természet nagy iskolájában önmagát neveli, tökéletesíti, a saját módszerei szerint. Máris sokat haladt, máris nemesebb nem egy kortársánál. Hisszük — minden jel erre mutat — hogy egyszer valóban el fog jutni a tökéletesség magasságába, úgy is mint ember és úgy is mint költő. Kiss Jenő