Erdélyi Helikon, 1935 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1935-08-01 / 7. szám

494 EREDENDŐ BŰN Most jön a polip­ éjszaka, látom már csápjait, megnő langy, lomha potroha és festéke vakít. Nagyok mi, ernyedt tagjaink harc nélkül adjuk át neki. De Panni karja mint az úszóé, ki láp vizében küzköd, verdesi az éji levegőt. Csak négyhetes még, azt hiszi, segít e nagyra nőtt vadállat ellen küzdelem. Ó árva Pannika, tán sejted már, mi förtelem egy ilyen éjszaka! Mikor a holnap gondja száz mikróbaként tenyész, megfertőz, bárhogy is vigyázz s a fényes, büszke ész magányos ágyán felsikolt, a test némán liheg... várjon te érzed, hogy mi volt a sajduló ideg mélyén?... s ezért sírsz harsogó, hogy paplanom alá bújva is tisztán felfogom, amint „oá!... oá!...“ sikollyal kérsz kegyet a vak botlásért, melyet én követtem el s az áldozat, tudod, te vagy szegény!... SÍRÁS Mért kiabálsz Panni? ... Éhes vagy?... összepipílted újra magad?... Ej, ej!... ne siránkozz én pici lányom! Úgyse segít semmit... az anyád fel nem vesz ölébe, csak ha kilenc órát elütötte a régi Tanácsház ... Ám te zokogsz, nem hallod apád s nem látod az arcom sok-sok ráncbafutó vonalát, amikor kicsi ágyad rácsán áthajolok s kivöröslő homlokod és a nyugtalanul hadonászó két kis kart igyekezném megnyugtatni... Ne sírj hát!... Nézd, az apád is gyakran tárja kezét ki a nyúlós éjszaka mélyén, sír is hangtalanul, segedelmet vár valahonnét s tudja: hiába zokog, ama rácson túl ki se néz rá, nincs ki kibontsa körüle a ráncos, rossz szagú pólyát, melyben ?. lelke vonaglik, a nedves szürke világűr vak hidegét érezvén, honnét csak zavaros zaj s kóbor planéták elenyésző fénye hatol le. Téged lágy anyamell nyugtat meg este kilenckor, ámde apád cserepes ajkára nem ömlik a langy tej, árva kezét félősen emelve a jeltelen égbolt gömbje iránt vár-vár bizonyos jelt, biztosan ő sem tudja mifélét... úgy amiként te... ó, ne zokogj hát!...

Next