Erdélyi Helikon, 1935 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám
4M Kovács László: Erdély hős: az egyik a zseniálisan álmodozó, terveivel a valóságtól elrugaszkodó, könnyelmű és szivet-lelket pazarló Báthori Gábor, akinek a keze alatt szétfut a rábízott valóság; vele szemben a másik, a hasonlóan gazdag képzeletét szigorúan a valóságra építő zseni, terveiben és kombinációiban végtelen lehetőségeket hordozó, de ezekért a gondjai alatt élő ország jólétét soha nem kockáztató, minden mozdulatában és gondolatában téglát hordó Bethlen Gábor. Így áll más elgondolásban a két nagy asszony-típus is szemben egymással: a könnyelmű, ördögien bűbájos, boszorkányosságig vonzó, démoni nő, Báthori Anna és a családi élet, háztartás gondjaiba befalazott, kisebbségi érzései miatt állandóan gyanúval és rémképekkel hadakozó, hűségével és hisztériás szeretetével férje életére teherként ráomló, állandóan panaszokban felsíró, hű asszonytárs, Károlyi Zsuzsánna. Ilyen ősi, naiv meseoszlopokon épül fel az a színes, gazdag és teljes élet, amely a Móricz nagy hármas regényében művészi kifejezést nyer. Ezeken az arcokon át hervad és törik le vagy nyílik ki és emelkedik fel a romból a kis országnak jóléte. Természetesen a mű sok művészi érdekessége, kiemelkedő momentuma és figurája kívánná meg azt, hogy külön is megemlítsék. Mint minden nagy mű, kimeríthetetlenségig tud beszéltetni magáról. Móricznak azt a művész képességét említem itt csak, amellyel úgy tudja beszéltetni alakjait, szinte bemutattatni magukat saját magukkal, hogy minden rejtett titkuk elénk kifordul, egész összetett vagy raffinált lényük megjelenik, s emellett megjelenésüknek teljes reálítása megőrződik. A világirodalomban Shakespeare drámáiban van meg legnagyobb mértékben ez a képesség. Ez az író-művészi erény látszólag kézenfekvő és elengedhetetlen, sőt természetesnek tűnik valamirevaló szépirodalmi műnél, mégis igen ritka, nagy tulajdonság. Gondoljunk például arra, ahogyan Shakespearenél valamelyik félállati, hibbant lelkű, vagy a szellemi képesség legalacsonyabb fokán álló lény tárja fel úgy magát szavaival, hogy nem az író hangját halljuk, hanem az ő sajátságos és valóságos hangját, pedig a valóságban talán egy szót is alig bírna kimondani. Raffinált és nagyon ritka írói képesség ez. Modern szótárral röviden kifejezve ez az a képesség, amely a szavak teljes reális hitelével a tudatalattit és lélekalattit is kifejezi, amit pedig még az intellektus magas fokán álló emberből is néha csak az idegorvos tud kicsalni. Ahogyan például Móricz — csak találomra kiragadott két példa ez — az íróművésznek e raffinált képességével Lorántffi Zsuzsánnát felfedi ,egész lelkével elénk borítja, vagy ahogy Széchi Györgyöt saját szavain át a maga élete és lényege egész komplexumával elénk állítja, ez a legnagyobb dolgok egyike, amit író adhat, akinek egyetlen anyaga a szó. A valóság lobogó tüzét és azt, ami láthatatlanul megbúvik alatta, együtt és egyszerre, talán ugyanazzal a szóval kimondani... Aki számot tart arra, hogy a magyar irodalom művészi eredményeit legalább nagyvonalaiban ismerje, annak Móricz e legnagyobb művét is ismernie kell. KOVÁCS LÁSZLÓ