Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám

JÁTÉKOS SZEGÉNYSÉG A tavaly még postás volt Kerekes úr, most pedig itt ül a csizmadiaműhely­ben és egy tönkrement cipőt agyal össze. Egy tokot leadott a rangjából, mert a postás mégis csak nagyobb úr falun, mint a csizmadia, de hát Kerekes úr úgy ül itt is, olyan méltóságosan, mintha postás volna most is. Úgy pofozza a cipőt a kaptafán, olyan gőgösen nézi végig, fél szemével hunyorgatva, úgy dobálja az árat, meg a kalapácsot, hogy ebből akárki láthatja, Kerekes úr lehet csizmadia is, mert volt ő már nagy úr is, meg ha akármi lesz még ezután, örökké kiválik a többiek közül. Ő Kerekes úr. A kis szobában, amely lakóház és műhely egyszerre, rajta kívül még két ember van. A csizmadiamester és a felesége. Tulajdonképpen a mestert kellett volna először bemutatni, mert ő a gazda a háznál, de aki belép a műhelybe, az láthatja, hogy Kerekes úr fontosabb itt, mint a gazda. A csizmadiamester, akié a ház, a műhely, a számtalan sok kaptafa, vásott szerszám és rongyos bőr­darab, új cipőt készít a tanítónénak. Kerekes úr meg is kérdezi. — A talpat kicserélted-e? Megmondtam neked még tegnap. Azért hoztam azt a másikat, amelyik fele annyit ér, mint a tanító úr amit hozott. — Kicseréltem, ne féljen. Már mindjárt én is olyan jól tudom az effélé­nek a módját, mint maga. — Eladom a tanító úr talpát s még egy pár cipőt megtalpalunk az árával. Ha az ember szegény, hát legalább esze legyen, hehehe. A gazda dolgozik lelkeszakadtából. A mocsoktól kifényesedett kötény a mellén lóg és úgy van megkötözve a perkli a nyakacsigáján, mint a kisgyer­mekeknek. A csizmadiáné a kicsi négylábú tüzelőbe gyúrja a fát szakadatlan, aztán néha, amikor szünetet tarthat, melléje kuporodik fürtözni. Csepűt rág a guzsalyról azalatt is, közben a vasfazékban jövő szemes fuszujka sistergését hallgatja, meg az ura és Kerekes úr beszélgetését. Hátán púpja van, szinte a feje fölé emelkedik, a hasa pedig magasra áll elül, gyermeket vár. — Elég bolond vagy, Jóska, hogy ingyen dolgozol nekik, — mondja Ke­rekes úr és lepofozza térdéről a cipőt, hogy messze gurul. Másikat vesz fel és úgy néz reá, mintha bele akarna rúgni. — Mert ingyen dolgozol, nem fizetés az, amit ezek adnak. Mondom neked, csak egy esztendőre adnád ide a mű­helyt az én kezem alá, vezetni, megtanítanám őket, hogy kell a cipésszel ingyen dolgoztatni. Fizetnének, ne félj, vagy mezítláb járna a falu. A kicsi ablakon, amely alatt dolgoznak, besüt a nap és hosszú fénysávo­­kat ereszt az asztal alá, meg az ágy lábához. A lecsapódott páráktól vizesen csillogó apró ablaküvegeken kívül van a nagy fagyos tél, belül pedig a nagy fagyos szegénység. Közbül az ablaktalpán, mint díszes határvonal, zöld moha virít a napsütésben, amit az erdőről hozott az asszony. Ez is a házhoz tarto­zik, védi az embereket a hidegtől, ami a világossággal együtt jön be az abla­kon. Ha valaki kipillant, a mohára esik a szeme, onnan a fehér faágakra, tovább pedig a nagy, csillogó hegyekre.

Next