Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám

Bözödi György: Lajos, a gondviselő engesztelésként nyomban elkezdte a libák­ történetét. Elmesélte, hogy először volt a lányánál, aki évekkel ezelőtt ment férjhez, nem éppen az ő akarata szerint, de hát idővel belenyugodott, sőt arra is rávette magát, hogy meglátogassa. Mindennel meg van elégedve, a lánya jól választotta meg ezt a második urát — mert az elsővel nagyon szerencsétlen életet élt, míg végül is elváltak — szeretik egymást, boldogok és van minde­nük, amit csak kívárni lehet. Csak csirkéjük, Uramisten, egész sereg volt a nyáron, amennyi az ő udvarán odahaza talán egész életében nem fordult meg. — Ezeket a libákat — mondja — semmiképpen nem akar­tam elhozni, hogy mit mentegetőztem! De nem engedtek el enélkül, mindenüket nekem adták volna, annyira szerettek. Ha az ember szereti egymást, legjobb is, ha békességben él. Százszor hálát adtam a Jóisten­nek, hogy megfordította az én eszemet és a leányomhoz vezérelt, ha annyi esztendeig nem is akartam hozzá menni. Jaj, képzeljék, alig ismertem meg, amikor megláttam, annyira megváltozott... A könnyek ismét kiesnek a szeméből és nagy körülményességgel keresi elő a sok kendő meg szoknya alól a szürkére sírt ócska zsebkendőt, hogy megtörülje az orrát. Unottan hallgatja az ügyvéd a vékony hangot, amely a legnagyobb örömről is csak panaszosan tud beszélni, közben pedig olyan fejtartással néz ki­ az ablakon, amiből minden értelmes embernek meg kellene értenie, hogy amit hall, egyáltalában nem érdekli és hagyja­nak békét neki. Az asszony azonban beszél. Az erdők véget értek, a sötétsárga színözön elmarad lassanként, csak messziről látszanak a lehullt levelek viaszsárgából sötétvörösbe átmenő foltjai. Az út mellett kétfelől kukoricatáblák terülnek el, megbámulva és rothadozó levelekkel. A földeken megállott a víz, itt-ott emberek dolgoznak a térdig érő pocsolyában, hogy valamit megmentsenek a kint­rekedt kukoricatermésből. — Az Isten soha sem adja már régit — mondja Lajos, a jegyszedő és ismét hallgat. Mindenki tudja, hogy az esőre gondol. — Ha még így tart egy-két napig, elsülyedünk. Senki sem válaszol. Lajos, a jegyszedő, leghátul ül az ajtó mellett a sarokban. Kopott bőrtáskáját, amely vállon keresztülvetett szíjjról lóg le az oldalán, szorosan a hóna alá szorítja, mert a napi bevétel az, amire legjobban kell vigyáznia a világon. Vásott térdnadrágja fényes az olajtól, mert ő szokott behasalni a gép alá, ha valami motorhiba tör­ténik és szájával szívja ki a csövekből a benzint, amely sokszor a ruháját sem kíméli. Mellette egy hatalmas kövér férfi foglal helyet, aki már rövid télikabátját is magára vette, időnapelőtt, mintha az volna a legnagyobb gondja, hogy háttömege melegségére vigyázzon. Nagy csizmák lógnak lefelé a térdén alul, mintha külön életet élnének, felettük pedig egy hajdani lovagló nadrág éli utolsó napjait, melynek szálait erősen számlálgatja az idő, különösen a térde táján. Egészséges sötétpiros arca sok friss levegőről és elfogyasztott borról tanúskodik. Egymaga annyit nyom, mint a többiek összesen. Lajosnak alig marad hely mellette az ülésen.

Next