Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám

226 BEATRICE — BAUDELAIRE — Hamuszínű, meszes, lombtalan vidéken panaszoskodtam a természetnek éppen s­zentem, — hogy megszúrja szívemet, a pőrét — vaktában bolyongva, gondolatom tőrét. Ekkor, álló déliben, vad viharral vemhes gyászfekete felhő szállott a fejemhez, benne ízig romlott nagy sereg démon volt, kiváncsi, kegyetlen törpékhez hasonlók. Kezdtek tekintgetni reám hidegen ők s, mint csuda­bolondon szoktak arramenők, vihogtak rajtam és súgva bújtak össze, kézzel, szemmel jelet váltogatva közbe’. »Nosza nézegessük e torzkép játékát, Hamlet szerepében a Hamlet árnyékát; szeme kimeredt, a haja szélbe bomlott. Hát nem szánalom-e, látni e bolondot, ezt a szűnidőző komédiást, aki — mert művészül tudja szerepét játszani — sast, tücsköt, patakot, virágot nem átall részvétre késztetni fájdalma dalával, sőt, régi rovások rovóit, magunkat is közzé üvöltött szavalással) untat.« Megtehettem volna, — hisz hogy­ magas gőgöm úr a rikácsoló démontest felhőkön! — hogy királyi fejem elfordítom onnan, ha nem láttam vol­na az aljas csoportban —bűne nem ingatta meg a nap tányérját! — bűvös tekintetű szívem­ királynéját, ki velük kacagott nyomorúságomban s meg-megcirógatta őket itten-ottan. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása.

Next