Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám
MŰVÉSZETI SZEMLE NAGY ISTVÁN Szülőföldjétől távol, s valószínűen keserű magányban hunyta szemét örök álomra leghányatottabb életű s legnyugtalanabb lelkű művészünk: Nagy István. Nem is egyszer kaptunk riasztó híreket betegségéről, vagy éppen haláláról ismerősök s hallomás utján, míg most a magyarországi lapok szűkszavú értesítéséből kell kihámoznunk a tragikus valót. Nem tudjuk most sem, amint évek óta semmit sem tudtunk róla, hogy a nélkülözések okozta kór szívét, vagy tüdejét roncsolta-e széjjel, nem tudjuk miből, s hogyan élt, nem tudjuk hogyan halt meg. Amíg közöttünk élt is talány volt. Mesék szálltak szinte meseszerű nyomoráról, országutak szélén áthált éjszakák s csodálatos vándorlásokról. Még életkorát is csak hozzávetőlegesen ismertük, halotti jelentéséből döbbenünk a valóra: 64 évig hurcolta s utálta a földi életet. Mert hogy utálta, arról regélnek képei, s bizonyos, hogy számára az alkotás viziószerű elrévülés volt, mely a nyomor és bánat karmai közül tépte ki rövid félórák felvillanásaira. Kopár, nyomott tarlók, csenevész faderekacska, egymásra borult, perzselt gyepű legelő sivár előterére koromfekete felhők hasasodnak. Mocskos zsellér arcokon, katonaszökevények borostás ábrázatán, vagy tilosba tévedt némberek ólmos szeme alján rettentő feketeségek. Lázasan kirobbanó ceruzarángások kígyóznak a papírfelületen, s közülük, belőlük két furcsán elkínzott életre a modell. A forradalom utáni élet eltorzult rángásai s Transzilvánia fekete, cinikus maradandósága harcol kínlódva képein. Lázad ellene s még sem tud szabadulni képétől. Démona llett az erdélyi föld s megszállottja maradt — azt hiszem — haláláig. Az élet elsikkasztotta előlünk, vagy ő sikkasztotta el életét. E helyen haláláról számolhatunk csak be néhány sorban. Meg kell azonban keresnünk Nagy István életét, amely élni fog képeiben, s élteti képei világát halála után is; meg kell keressük, hogy bemutathassuk tehetségének s szenvedéseinek kijáróan. Vásárhelyi Z. Emil NAGY IMRE BUDAPESTI KIÁLLÍTÁSA A Helikon Magyarországi Barátainak rendezésében, a budapesti Vigadó kiállítótermében nyílott meg a múlt hó folyamán Nagy Imre kiállítása. Nem lehet e helyen feladatunk művészetének részletes bírálata. Nem egészen egy éve mutattuk be olvasóinknak Nagy Imrét, a festőt és az embert. Egy év: nagy és mégis kicsi idő. Művészetében olyan jelentős változást, mely megokolttá tenné, hogy ismét részletesen elemezzük munkáit, az elmúlt esztendő nem hozott. Nem is hozhatott. Nagy Imre sohasem volt a hirtelen fordulások, vagy forradalmi változások embere. Lassan, szívósan fejlődik s erősödik. Túl van már azon a koron, mikor ifjonti felelőtlenséggel nyúlkál az alkotó keze ügyébe kerülő tetszetős stíluselemek után. Férfi művészet a Nagy Imréé, melyet nem csúfítanak a kamaszkor szertelenkedései. A zsögödi élet harsogó színei pihentető üdeségben bontakoztak ki a Vigadó falain. Képei darab székelységet vittek az utána kívánkozóknak. Ezt annál könnyebben tehette, mert amilyen távol állt a fővárosok világától tárgyban, annyira közel áll stílustörekvéseiben a magyarországi művészgárda legizmosabb csoportja