Erdélyi Helikon, 1938 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1938-10-01 / 8. szám

Ion Creanga. A póruljárt Sztán zódva házához, már csak saját részére dolgozott. Ahogy mondani szok­ták: még a kő is gyökeret ver, ha sokáig egy helyben áll. Mikor látta a legény, hogy háza van s vagyonkája jócskán, nem volt megállása, ahogy nem áll a víz a köveken, meg az álom se fogta nagy szorgalmában. Jött a szekérrel innét, ment amoda, minden dolgát ő maga intézte. Szó se róla, nehéznek elég nehéz volt, mivelhogy távollétében nem volt, aki vigyázzon a házra, meg a marhákra, ahogy kell. Csak hát mit csináljon szegény feje? Hogy nyújtózkodhatott volna tovább, mikor ő is csak most vergődött valamire, s hogy mennyit kínlódott, míg a saját há­zában láthatta magát, azt csak az egy jó Isten tudja. Ezért hát egyedül nyargalt éjjel és nappal mindenfelé, ahogy tudott, dolgozott látástól va­­kulásig, hogy majd csak legyűri talán a szükséget, s akkor aztán — meg­látja majd mit csinál. Volt ahogy volt, de az unalom erősen a nyakára ült. Hétköznapo­kon, le is út, fel is út, — a munka után állott és megfeledkezett az una­lomról. De hosszú éjszakákon, midőn kegyetlen vihar dühöngött, s mi­dőn megtörtént, hogy még ünnep is esett közbe, nem tudta, mit csinál­jon, mihez fogjon. Ahogy a nóta mondja: Hiába mész el hazulról, az unalom nem hagy nyugton. A világba futsz előle, mégse szabadulsz meg tőle. Úgy látszik, az ember már úgy van megteremtve, hogy ne legyen egye­dül. Sokszor megfordult a legény fejében, hogy megházasodik, de vala­hányszor arra gondolt, hányan is mesélték neki, hogy ez is, az is meny­nyit szenvedett a feleségétől, gondolkodóba esett és halasztotta egyik nap­ról a másikra, csütörtöktől ítéletnapig, ezt a — saját szavaival élve — mókás és sok tekintetben kényes ügyecskét, mindenfélére gondolva közben. Némelyek azt mondják: az asszony feneketlen zsák. Mi a csuda lehet ez? Mások — hogy az Isten őrizzen a lusta, piszkos és pazarló asszonytól; mások — más furcsaságokat, hogy nem tudod, mit higyj és mit ne higyj. Csakhogy szó se róla, láttam én férfit is eleget, sokkalta hitványabbat és kényszeredettebbet, mint a legnyomorúságosabb fehérnép... S miköz­ben gyakran arra ébredt, hogy magában beszél, mint a bolondok, csak egyre tétovázott: megházasodjék-e... ne házasodjék meg... És: na megházasodik ősszel, na a télen, na majd tavasszal, na a nyá­ron, na megint ősszel, és az idő múlott s vele a legény is, tovább élve le­gényéletét, —­s a házasodás dolga elakadt. S aztán van egy mondás, hogy az éves korig valaki saját akaratából nősül; 20—25-ig mások házasítják meg; 25—30-ig megházasítja egy vénasszony, 30 éven túl pedig már csak az ördög jön a segítségére. Éppen így történt ezzel a legénnyel is, mert mindezideig sem ön­maga, sem a barátok, sem a vénasszonyok — még ha oly ördögfajzatok. Í9°

Next