Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)

1940-11-01 / 9-10. szám

így léptünk át a szabadságba A Honvéd-utcai benzinkútnál ért utól a hír, hogy mi észak- és kelet­erdélyi magyarok ismét szabadok lettünk. Lihegve érkezett a köp­cös szolgalegény és beordította a kocsiablakon: — Torda nem a miénk! — És mi van Marosvéccsel? Marosvásárhely? Vécs! Vécs! — kér­deztem reszketve, de ő csak egyre ordította önkívületben: — Torda nem aj mienk! Torda nem a mienk! Oh áldott, ismeretlen, csúf, girhes vén ember, ki aztán jöttél köny­­nyesen és mosolygón; oh áldott ismeretlen, ki idegen rendőrök és idegen katonák zűrzavarán keresztül hozzánk totyogtál s belesugtad a fülembe, hogy: »De Marosmegye is visszatért! Uram, Marosmegye is visszatért!« Így érkezett könnyek s öröm mesgyéjén a hír, hogy Erdélynek egy része sí velük én is, mi is ismét szabadok vagyunk! Így jött a hír s nehány perc múlva már rohant velünk s a hírrel a gépkocsi, át a Mezőségen, a Havas felé, Haza felé! Most így, utólag, gondolatban, restelkedve kérek bocsánatot mező­ségi barátaimtól, gyermekkori játszótársaimtól s csöndes, koravén parasz­toktól, hogy nem álltam meg egy pillanatra legalább Mocson, Sármáson, örményesen, a környékbeli nemesi kúriákban, hogy elbúcsúzzam tőlük. Nem álltam meg a kedves, régi helyeken, hol aznap délután a torkokat a könnyek fojtogatták s a szívekbe a karmait, mint a karvaly, a bánat bele­vágta. Nem álltam meg, mert tudtam, hogy vigasztaló szavakat mondani azon a délutánon amúgy sem tudtam volna. Nem, nem állhattam meg egy pillanatra sem a Mezőségen; a szabadság örömhírét tisztán kellett hazavinnem­, a cselédeimnek, a népemnek, az otthonomnak. Nem álltam meg sehol, csak Pusztakamarás fölött, a mocsi hegytetőn egy pillanatra s g­ondolatban odahajoltam Kemény Zsigmond sírja fölé. A mi falunkban mindaddig, amíg a Bukovinából odamenekült ezred el nem vonult, nem fordult elő semmi rendzavarás. Megszerveztük a nem­zetőrséget, a hivatalokba ellenőröket állítottunk s a helybeli csendőrséggel együtt őrködtünk a lakosság vagyon- és életbiztonsága felett. Szerencsére még ezalatt az idő alatt elköltöztek közelünkből a repülők, akik néhány héttel előbb egyik emberemet bántalmazták s erdőn-mezőn nem túlságo­

Next