Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)

1940-02-01 / 2. szám

Kovács László: Elmélkedés egy színdarab körül szemünkben. Mégis mi nézünk úgy rá apásan, mint a gyermekre, pri­mitívre, naivra és fejletlenre, akit tehát úgyis kell nevelni és formálni, felülről, mint a gyermeket. És nem behatolva szellemébe, belőle indulva el. Ez volt nagyjában a polgári radikalizmus álláspontja. S ez az ő szem­pontjából helyes is volt, mert emberi ideálja más volt, s mindenkit efelé az ideál felé igyekezett terelni. A faluról, ahol csak hátramaradott­­ságot látott, nem akart semmit hozni (t. i. szellemi és lelki értelemben), csak vinni akart oda: kultúrát, civilizációt, szociális jólétet. Mindezt a maga elképzelése szerint, »Civilizátor« volt, akinek a jószándéka »értel­metlen«, furcsa falakba ütközött. A századelő sok regénye festi külön­böző változatokban az ilyen jószándék tragédiáját: a porba és sárba be­ragadó civilizátor történetét. Engem az új népiesség, vagy »új népiség« éppen legjobbjain át arra tanítgatott, hogy ne így nézzem a falut. Ezért éreztem az »új«­ jelzőnek is értelmét. De erre tanított a magam falu- és népismerete is. Erre taní­tott sok polgári nyomorúság és esetlenség is, amit láttam, vagy átéltem magam. Engem is elfogott nem egyszer a Tolsztoj-i irigység, amikor éppen a nagy emberi bajok közelében éreztem meg a népi társ lelki talpra­esettségét és fölényesebb életerejét. Ezt szeretném kapni ma már a szín­padon is mindig, amikor a népet hozza elém valaki. Ez az, amit nem találok a Kodolányi »Földindulás«-ában, ahol a kis világosság és jóság akkor szűrődik be, amikor az úr az orvos képében megjelenik. Világért se akar ez az úr ellen szólani, főként, ha az ráadásul ilyen friss ember és a falura ment orvoskodni, s nem csupán a városról gyógyítgatja jel­szavakkal a falut. De védelmezni szeretném azt a falut és azt a népet, amely emberi színeiben gazdagabb, őserejében biztosabb, s annyiszor tar­tott és újított meg minket. Azt a falut védem, amely öregebb és fiatalabb is mint mi; erényeiben és hibáiban egyaránt... És azt szeretném, hogy ne vigyenek többé »angolként« a nézőtérre, amikor a függöny a magyar falu képére tárul szét a színpadon. Ezek az »ünneprontó« gondolatok akkor ébredtek föl bennem, ami­kor a darabot először láttam a budapesti Belvárosi Színház előadásában. Akkor kisértett már a vágy: leírni őket, örülök, hogy a darab kolozs­vári előadása fölújította bennem a vágyat, s kritikai lelkiismeretem meg­nyugtatásául néhányat e gondolatoknak leírhattam... Tisztában vagyok vele, hogy nem valami népszerű tettet végeztem. De hát a kritikus éppen két leglényegesebb ténykedésével népszerűtlen: amikor kénytelen dicsérni azt, amit a közönség elvetett; vagy­ amikor olyat ítél el, amit a kö­zönség szeret és felkarol. Igazában minek is beszéljen sokat akkor, ami­kor egy véleményen van a közönséggel. KOVÁCS LÁSZLÓ 96

Next